Lőrincz L. László: Rekviem a kacsalábért

(Magvető Könyvkiadó, 1982)

„Izgatottan felemelkedett, elnyomta a cigarettáját, és járkálni kezdett a szobában.
— De nem baj, csak csinálják. A mustnak is forrnia kell, hogy bor legyen belőle. Csak vigyázni kell, nehogy megfulladjunk a gázban. Hát én nem fulladok bele, az hétszentség... De az új bor kimérésénél már ott leszek, mégpedig az elsők között. Ebben biztos lehetsz!
Úgy néztem rá, megbabonázva, mint áldozata a kígyóra. Úgy hiszem, mindent megtettem volna, amit csak kíván. Egyszerűen minden ellenállásomat megtörte az a tudat, hogy van valaki a közelemben, aki tudja, mit akar. Akinek legalább van valami elképzelése a jövőt illetően.
Jól kijárkálta magát, aztán visszaült az asztalhoz.
— Nincs más tennivalónk, mint hogy megvárjuk, hogyan alakulnak a dolgok... Addig meg szépen elleszünk itt. Nem igaz?
Valahogyan egész természetes lett számomra, hogy amiként birtokba vette a lakásomat, a ruhaakasztómat, a székemet, olyan egyszerűen és természetesen engem is a birtokába vesz. Hol volt már az én ellenállásom, büszkeségem vagy éppen haragom? Nem maradt más bennem addigra, csak félelem.”