Leslie L. Lawrence: A keselyűk gyászzenéje

(Pannon könyvkiadó, 1990)

Manek dühösen rácsapott a bástya peremére, és előhúzta tőrét.
— Ormazdra! Meg kell ölnöm a sakált!
Aztán elkapta rólam a tekintetét, és az udvar felé hallgatózott. Egészen addig, amíg futó lábak dobogása nem jelezte, hogy valaki közeledik. Hangos fújtatást hallottam, majd Manek egyszerűen elrepült a közelemből. A szikh tőr a bástya oldalának vágódott, s alighanem le is hullt a mélybe.
— Hiába beszélek neked, te patkány?!
— A szemét... azt akarom... Látni akarom, amikor kivájják a szemét!
— Majd én kivájom a tiédet... Úgyis sok van már a rovásodon, Manek! Ha nem takarodsz azonnal a kapukhoz, bejelentem a templomban, és holnap már fel sem jöhetsz a keselyűk tornyára!
— Bocsáss meg, Rao, de...
— Takarodj a kapukhoz!
Manek lihegett, odaugrott hozzám, és az arcomba sziszegte.
— Azt ne hidd, hogy vége, sakál! Ha nem is látom, amikor kitépik a szemed...