Író lett, mert unatkozott a felesége nélkül

Ki hinné, hogy a sikeres író és Kelet-kutató nemrég betöltötte a hetvenet? A nagy világutazó régebben akár egy évig is távol volt a családjától, manapság azonban már fontosabbak számára a vasárnapi ebédek, mint az életveszélyes kalandok.

A tibetológus – vagy, ahogy az olvasók többsége ismeri, Leslie L. Lawrence – pesthidegkúti otthona mostanában gyerekzsivajtól hangos. Három unokája ugyanis imád a nagyszülőknél vendégeskedni. Persze László ragaszkodik is ahhoz, hogy a fia és a lánya hetente legalább egyszer néhány órára odaadja nekik a kicsiket. „Szigorúan vesszük a feleségemmel, hogy sokat legyen nálunk a három unoka, Norman, Őszike és Trisztán. Érezzék, hogy van nagymamájuk és nagypapájuk. És persze az is hagyománnyá nőtte már ki magát, hogy hetente egyszer együtt ebédel a család. Ebből nem engedünk! Talán azért is tartjuk ennyire fontosnak ezeket a pillanatokat, mert a nejem és én a munkánk miatt sokszor és sokat voltunk távol. Az esküvőnk után három nappal például a feleségem egy évre kiutazott Indiába egy kutatóútra, mivel ő is Kelet-kutató. Ekkor kaptam rá az írásra, mert unatkoztam itthon. Amikor megszülettek a gyerekeink, Márton és Judit, nem volt könnyű megoldani, hogy a szakmánk követelményeinek is megfeleljünk, és teljes értékű szülők legyünk egyszerre. A kislányom talán négyéves lehetett, amikor én egy évet töltöttem egy németországi kutatóintézetben. Na, az például nagyon nehéz időszak volt. Persze azért mindig ők voltak a legfontosabbak. Mindent megbeszéltünk a gyereknevelés terén, megosztottuk a feladatokat, ha valamelyik gyerekünk lebetegedett, inkább otthon maradtunk, hiába volt szakmailag nagyon érdekes egy-egy kutatóút. A mi gyerekeink egy alkalommal sem mentek kevesebbszer bábszínházba vagy moziba, mint a kortársaik – jelenti ki határozottan.
 

„Számomra mindig a gyerekek voltak a legfontosabbak.”
 

– Aztán, amikor nagyobbacskák lettek, ahova tudtuk, vittük őket magunkkal, valódi kis világjárókat faragtunk belőlük. Az elmúlt húsz évben szinte a világ minden táján jártunk már velük, s bár mindig igyekeztem elkerülni a rázós helyzeteket, véletlenek azért akadtak. Egyszer például a feleségemmel betévedtünk egy szigorúan titkos szovjet kutatóbázisra Mongóliában a ’70-es években. Egy domb mögül egyszer csak kibukkant egy tank és 15 géppisztolyos katona. Azonnal kiugráltunk a kocsiból feltartott kézzel, a sofőrünk később elmondta, csak ennek köszönhetjük, hogy nem lőttek le minket azonnal. De olyan is előfordult, hogy a kínai határ közelében betértem egy falatozóba, majd bejött három sárga vegyvédelmi ruhás ember, és közölték,  járvány van, nekünk is itt kell maradnunk a karanténban két hétig. A Góbi sivatagban pedig egyszer akkora viharba kerültünk, hogy az autót teljesen eltemette a homok, úgy kellett kiásni magunkat, és csak a csodával határos módon akadt ránk a minket kereső csapat. Azt mondták nekem utána, hogy ezt nyugodtan ünnepelhetem ezentúl a második születésnapomként. Mára azonban elég volt az utazásokból, a legnagyobb kaland számomra, ha itthon nagypapa lehetek.”