EGY SÍR DARDZSILINGBAN

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ

Nemcsak a magyar, de az egész tudományos világ ünnepli egy különös sorsú lángelme születésének kétszázadik évfordulóját. Az erdélyi hegyek közül elinduló egykori szolgadiák őseinket akarta felkeresni a távoli Keleten, ám a körülmények alakulása úgy hozta, hogy bár rokon népeket nem talált Ázsiában, de a tudományos igényű tibetisztika alapjainak a lerakásával a "messzeségek vándora" halhatatlanná tette a nevét.

Körösi Csoma Sándor 1784. április 4-én született Erdélyben, Háromszék megye Kőrös nevű falujában. Alig húsz évvel a "mádéfalvi veszedelem" után látta meg a napvilágot, amikor Székelyföldön még égett a harag a szívekben, és a székelyek elfordították a fejüket, ha a városok piacain szembetalálkoztak Mária Terézia gyűlölt katonáival. Az idősebbek még emlékeztek rá, hogyan menekültek a gyergyói székelyek a havasokba az összeíró tisztek elől, hogyan űzték ki hozzátartozóikat Mádéfalváról farkasordító hideg télben az osztrákok, hogyan tértek vissza a bujdosók, hogyan vették tűz alá az osztrák ágyúk az alvó falut, s hogyan mészárolták le a puskások kímélet nélkül az álmukból felriadókat. A császári túlerő véres győzelmet aratott: a székelységnek bele kellett törődnie, hogy Mária Terézia határőrszolgálatra kötelezi őket, és az egykori szabad székelyeknek határőrként is tovább kell fizetniük az adókat. Csoma Sándor apja, Csoma András is káplárként szolgált a végeken, és Sándorra is ez várt volna, ha egy sokkal fontosabb "szolgálat" messzebbre nem szólítja. A XVIII. század fontos korszak volt az emberiség történetében. A feltörekvő, vagyonos polgárság politikai jogokat követelt magának, és Csoma Sándor születése idején a polgári forradalmak parazsa már izzott, hogy a legelső fuvallatra lángra lobbanjon. Székelyföldre természetesen csak alig-alig ért el ennek a később egész Európát megrázó viharnak az előszele - legalábbis közvetlenül nem. Áttételes formában azonban éreztette hatását az új kor: az emberi elme egyre határozottabban fordult a világ felé; meg akarta ismerni azt, aminek addig csak passzív szemlélője volt, és a XVIII. század végének embere olyan távolságok bejárására is vállalkozni mert, amilyeneket korábban csak a legendákból ismert. Idegen kontinensek, messzi tengerek csábították utazásra; rég feledésbe süllyedt rokon népek neve merült föl emlékezetében.

"...TANULÁSRA, S NEM LEDÉRSÉGRE FORDÍTJA"

Székelyföld népe együtt élt a nélkülözéssel, a mindennapos, testet-lelket nyomorító robotolással. A székely szekeresek bejárták a Balkánt, keresztül-kasul utazták a török megszállás alatt álló területeket, sőt az orosz birodalom sem volt ismeretlen számukra. De járták gyalogszerrel is a távoli vidékeket, napokig, hetekig; kietlen tájakon, zord havasok szomszédságában vezetett az út­juk.

Bár a környezetet, amelyben a gyermek Körösi Csoma élt, jól ismerjük, gyermekkoráról meglehetősen keveset tudunk. Kőrös falvának már ekkor volt iskolája, amelyben Kónya Sámuel egykori nagyenyedi diák működött iskolamesterként, ö tanította meg Csoma Sándort és a többi falubeli legénykét az alapismeretekre: az olvasásra, írásra, számolásra, földrajzra és történelemre. Az iskolamester felfigyelt a fürge eszű, szorgalmas Sándorra, de szomorúan kellett tudomásul vennie: a Csoma család feje nincs abban a helyzetben, hogy a nagyenyedi kollégiumba küldje a fiát. Sándoron kívül volt még két fia, s a kis gazdaság ellátásához szüksége volt minden dolgos kézre.

A dardzsilingri sír angol és magyar nyelvű emléktáblái

Nem tudjuk pontosan, hogyan történt, de valószínű, hogy Kónya Sámuel segítségével került Sándor mégiscsak Nagyenyedre, a híres református kollégiumba. A nagyenyedi kollégiumot még Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alapította; olyan kiválóan képzett tudósok kerültek ki padjaiból, mint Apáczai Csere János vagy Geleji Katona István, a püspökíró. Ennek a nagy és dicső múltú kollégiumnak lett a diákja Sándor 1799-ben, tizenöt éves korában. A falusi iskola befejezése és a nagyenyedi tanulmányok megkezdése közti éveket otthon töltötte kemény munkával, apja gazdaságában. 1799-ben gyökeresen megváltozott az élete: ingyenes, azaz  szolgadiák lett a kollégiumban. Mezőkövesdi Újfalvy Sándor így ír visszaemlékezéseiben kollégiumi társáról: "Pár évig szolga volt Viski Sándor és Elak tanulók mellett. Kilencven tanuló  közt már az első évben a legelső volt. Emlékezőtehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma. Amit   olvasott, soha nem feledte. Ritkán beszélt, többnyire röviden, s mint gyermek is, mindig megfontolva ... Termete közepes, zömök, vállas, izmai, csontjai    kemények, mindnyájunk közt a legerősebb. Arca szabatos, szép idomú és férfias. Nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. Rendszerint eledele kolégyom-cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkáin, nyalánkság- vagy hevítő itallal sohasem élt. A vízitaltól napokig eltartóztatta magát. >>Nekem sokan parancsolnak - monda -, hadd parancsolhassak én is gyomromnak. Ti is tehetnétek, de nincs akaratotok.<< Rendesen a kopacz földön vagy deszkapadozaton   hált. Beteg soha, még kornyadozó sem volt. Egykedvű, se vígabb, se komolyabb. Nagy kedv, bú, harag, bosszú, félelem, vagy csak megrebbenés is, szolgaiság vagy elhittség, szóval az indulatoknak bármi neme arczán vagy taglejtésében soha nem volt látható... Tanulás vagy foglalatosság nélkül pillanatig sem volt. Mint szolgagyermek, a szobát kiseprette s a szemetet a kijelölt dombra vivén, ez alatt is szorgalommal tanult. Tanítónk pedig ilyenkor az ablakhoz szólítván, feddő hangon figyelmeztetett, hogy a szolgafiú, a mi kevés időt kötelessége megenged, tanulásra, s nem ledérségre fordítja, mi pedig drága időnket ellebseljük." Csoma  Sándor szolgadiáksága nem tartott sokáig: már a második év befejezése után felmentették kötelességei alól. Sorsa ekkor valamivel   jobbra fordult, anyagi helyzetében azonban nem állt be jelentős változás. Változatlanul szegény maradt, és a kollégium adományaira volt szorulva.  Diáktársai mesélték, hogy a nagy ritkán hazulról kapott elemózsiát nem ette meg, hanem eladta tehetősebb ismerőseinek. Megtanulta, mit jelent szolgának,   kiszolgáltatottnak lenni, és az ettől való félelem végigkísérte egész életében.

A nagyenyedi kollégiumban Csoma Sándor megismerkedett a korabeli történettudomány legnépszerűbb elméleteivel; elsősorban azokkal, amelyek a magyarság ázsiai eredetét kutatták. Állandó vita tárgyat képezte professzorok és diákok között a magyar nyelv rokonságának kérdése, más nyelvekhez való viszonya. Körösi Csoma, akit különösképpen vonzottak a nyelvek - latinul, görögül, franciául, héberül és talán törökül is tanult -, részt vett ezekben a vitákban, és végigolvasta a hozzáférhető nyelvészeti munkákat. Valószínűleg ismerte Fóris Ferenc munkáját, aki a magyar és a héber nyelv rokonsága mellett tört lándzsát, vagy Kalmár Györgyét, aki viszont a magyar és a török nyelvek rokonságát igyekezett bizonyítani. 1770-ben jelent meg Sajnovics János korszakos jelentőségű dolgozata a magyar és a lapp nyelv feltételezett kapcsolatáról. A hazai tudományos világ tehát pezsgett: szép számmal születtek új gondolatok a világ egyre inkább gyorsuló felfedezése nyomán.

Csoma Sándor - két barátjával együtt - szent ígéretet tett: tanulmányaik befejezése után nekiindulnak, hogy megkeressék a magyarság Ázsiában rekedt rokonait, azokat, akikre a XIII. század derekán a magyar Julianus barát, domonkosrendi szerzetes rátalált a Volga és az Ural között, és akikkel még magyarul váltott szót.

KERÜLŐ ÚT A PESTIS MIATT

Csoma Sándor 1815-ben fejezte be tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban: sikeres vizsgái után a kollégium tanácsa úgy döntött, hogy a Öjttingeni egyetemre küldi a tehetséges fiatalembert. Csoma ekkor még legközelebbi ismerőseit is meghökkentette: bár diákévei alatt sikerült némi pénzt összegyűjtenie, gyalog tette meg az utat Nagyenyedtől Göttingenig. Útközben olcsó fogadókban a földön hált, és étkezésre sem költött sokat. Ez a fárasztó utazás természetesen jó előiskolának bizonyult a távolabbi jövő szempontjából. A göttingeni egyetemnek messze földön híres, jól fölszerelt könyvtára volt, ahol Csoma megismerkedhetett a Kelet-kutatás legújabb eredményeivel. A könyvtári búvárkodás mellett alighanem Blumenbach professzor előadásai tették rá a legnagyobb hatást. Blumenbach, a kiváló antropológus és Kelet-kutató felhívta Csoma figyelmét az ujgurok vagy jugarok népére, akiket a kínaiak évkönyveiből ismert. Alighanem a magyarok nyugati - hungarus - nevének a jugarhoz való hasonlósága, valamint a magyarok ázsiai eredetének ismerete késztethette a híres professzort arra, hogy Csomát a magyarok őseinek megkeresésére biztassa. Csoma Göttingenben ugyanolyan visszavonultan élt, mint Nagyenyeden. Távol maradt a diákváros nyüzsgő életétől, amire zárkózottságán kívül a takarékosságra való hajlama is késztette: nem akarta nehezen megtakarított pénzét fölöslegesen elherdálni. Ehelyett minden idejét arra fordította, hogy keleti nyelveket tanuljon, hiszen a jugarok országáról annyit tudott, hogy azt Ázsia belsejében kell keresnie - oda pedig arabul és törökül beszélő népeken keresztül vezetett az út.

1818 végén már ismét Nagyenyeden találjuk, ahol nagy kísértést kellett legyőznie: hazatérte után ugyanis a kollégium professzorai azzal biztatták, hogy rövidesen maguk mellé fogadhatják, azaz a híres kollégium professzorként alkalmazza volt növendékét. Elképzelhető, hogy a világéletében szegény, éppen csak megtűrt, pénztelen szolgadiákot talán ha rövid időre is, de megszédítette a nagy lehetőség; végül azonban győzött benne az az elhatározás, amelyre feltette az életét. Legegyszerűbbnek az látszott, hogy Oroszországba utazik, és a cári birodalmon át közelíti meg a jugarok országát. Az útlevél elnyerésének volt azonban egy nagy akadálya: Csoma Sándor határőrszolgálatra kötelezett székely volt, aki nem hagyhatta el az ország területét olyan céllal, amely nem nyerte el a felsőbb hatalmak tetszését. Mindenesetre kérvényének benyújtása után Zágrábba utazott, hogy szerbül, horvátul és szlovénul tanuljon. Úgy gondolta, hogy a szláv nyelvek ismerete jó szolgálatot tehet majd neki Oroszországban.

1819 végén azonban megtudta, hogy nem kaphat útlevelet; engedély nélkül - katonaszökevényként - kell tehát elhagynia hazáját, ha meg akarja valósítani nagy elhatározását. S mivel Oroszország felé nem mehetett - az oroszok nem engedték volna be útlevél nélkül -, úgy döntött, hogy Havasalföldön át Törökországba megy, és a török birodalmon keresztül jut el az Ázsiában maradt magyarokhoz.

Csoma útnak indulásáról, amely ugyanolyan feltűnéstől mentes volt, mint egész addigi élete, így emlékezik meg barátja és tisztelője, Hegedűs professzor:

"... hétfőn reggel újra belép a szobámba, könnyűszerűleg öltözve, mintha csak mezőre indulna frissülés végett. Körösi le sem ült, hanem csak ennyit mondott: >> - Még egyszer kívántam látni.<< Ekkor mindketten kiindulánk a Szentkirály utcán, mely a szebeni útnak vezet. Itt a mezőn végképpen megváltunk. Sokáig néztem utána, míg a Marosig elhaladt ..."

Körösi Csoma Sándor 1819 novemberében "könnyűszerűleg öltözve", személyes csomagjával a kezében, gyalog elindult a Maros felé, hogy elhagyja hazáját, ahova soha többé nem is tért vissza.

A nagy magyar orientalista szobra a Magyar Tudományos Akadémia székházában

Amikor Körösi Csoma 1819 novembérében átlépte a magyar határt, nem volt határozott elképzelése arról, hogy merre kell mennie. Mindenesetre keletnek tartott, vándorkereskedők társaságában, akikkel nagyobb biztonságban érezte magát a Balkán-félsziget bizonytalan útjain. Néhány napot Bukarestben és Szófiában töltött, hogy erőt gyűjtsön az előtte álló hosszú utazáshoz. Megtudta azonban, hogy Isztambulban éppen ez idő tájt pestisjárvány tört ki, és Csoma úgy döntött: Isztambul helyett Egyiptom felé veszi útját. Görög vitorlásra szállt, és 1820 februárjának végén Alexandriába érkezett. Legnagyobb megdöbbenésére azonban rövidesen ide is betört a pestis, és Csoma nem akart kockáztatni semmit. A Közel-Keleten átvágva 1820 júliusában Bagdadban bukkant fel, majd rövid itttartózkodás után továbbutazott Teheránba, Perzsia fővárosába.

EREKLYETARTÓK ÉS IMAFAIAK

Teherán volt ebben az időben az utolsó város, ahol az európai utazó még úgyahogy biztonságban érezhette magát. Csoma azonban Közép-Ázsiába igyekezett, ahova Türkmenisztánon át vezetett az út. Ez a föld ezernyi veszélyt rejtegetett az idegenek számára, ha pedig az illető nem volt muzulmán, szinte a biztos halál várt reá. Gondoljunk arra, micsoda pokoli szenvedéseket kellett kiállnia nem sokkal később a "sánta dervisnek", Vámbéry Árminnak, annak ellenére, hogy álruhában járt errefelé, és az iszlám tudományokkal is felvértezte magát.

Ami Csornát illeti, nem sok bántódása esett az úton. Nagyenyeden vásárolt európai ruháját le sem kellett vetnie: leszakadt róla magától is a hosszú gyalogút alatt. Teheránban már örmény kaftánt hordott, és az egyszerűség kedvéért örménynek adta ki magát. Ázsia útjain ugyanis egyedül a (keresztény) örményeket fogadták el "bennszülöttnek" a muzulmánok.

Az örmény ruhás vándor előbb Meshedbe gyalogolt, majd 1821 novemberéiben megérkezett Buharába. A csodálatos mecsetek között, amelyek békés körülmények között bizonyára fölkeltették volna az érdeklődését, óriási riadalmat okozott a hír, hogy jól fölfegyverzett cári csapatok vonulnak a város felé. Éppen ezért karaván sem indult Turkesztánba: csak Afganisztán irányába volt még szabad az út. A fáradt és pénztelen Csoma  előtt  bezárult  a   Mongolországba  vezető  kapu, s hogy a tőle annyira idegen politikai bonyodalmakat kikerülje, Afganisztán felé igyekezett. Úgy gondolhatta, hogy ha Afganisztánon, Kiasmíron és Ladakhon (Nyugat-Tibet) át sikerül eljutnia  Indiába, a Karakorumon átkelve eljuthat Turkesztánba is.

A zanglai lámakolostor bejáratánál elhelyezett emléktáblák. Az álló alak Baktay Ervin, a nevezetes orientalista és Csoma-kutató

Buhara volt tehát az a pont, amely döntő módon befolyásolta a magyar vándor életét. Ha a városban marad, és megvárja, amíg normalizálódik a helyzet, talán soha nem vonul be a keleti tudományok történetébe, vagy talán nyomtalanul el is vész Belső-Ázsia úttalan útjain, mint annyian előtte és utána is. Csoma Sándor azonban gondolkodás nélkül vállalta az akkor még csak apróbb kellemetlenségnek ígérkező kitérőt, éppen úgy, mint amikor Alexandriának indult Isztambul helyett.

1822 elején érkezett Lahore-ba, a szikhek fővárosába. Indiában ekkor, a XIX. század elején még hivatalosan a Kelet-Indiai Társaság volt az úr, de a brit uralom már kiépítette saját kormányzati rendszerét. Pandzsáb azonban - és fővárosa, Lahore - ekkor még viszonylag mentes volt az angol befolyástól, és a lahore-i maharadzsa francia katonákat kért föl hadserege megszervezésére. Körösi Csoma Sándor két francia katona - egykor Napóleon tisztjei - kíséretében érkezett Indiába; a franciákkal még Afganisztánban ismerkedett meg. Csak sejthetjük, hogy ez az ismeretség segített rajta: sok-sok ezer kilométerre Nagyenyedtől lóra ülhetett végre. Azt is sejthetjük - bár erre nézve nincsenek dokumentumok -, hogy a franciák megpróbálták megnyerni maguknak a sok nyelven beszélő, fáradhatatlan utazót. Csoma azonban nem volt hajlandó angolellenes lépést tenni, mivel tudta, hogy ha el akarja érni hőn áhított célját, akárhogyan is, de az angolok jóindulatára kell támaszkodnia.

Csoma Sándornak nem volt szándékában felkeresni India híres városait: úgy gondolta, hogy egyenesen északnak fordulva eljut Ladakh fővárosába, Lehbe, ezen áthaladva pedig a Kariakorum hágóin és a Pamíron átkelve leereszkedik Kelet-Turkeszitánba, a jugarok földjére. Ezt a lehetőséget Buharában meghányta-vetette magában akkor, amikor reményvesztetten kóborolt a városban Turkesztánba induló karavánt keresve. Ezen az útvonalon nem kellett áthaladnia az igazi Tibeten, ahová nem tehette be a lábát európai utazó: Ladakh ugyanis nem állt a dalai láma politikai uralma alatt, bár egyházi téren elismerte a láma fennhatóságát.

1822 márciusában Csoma gyalogszerrel elhagyta Lahore-t; dacolva a hőséggel és az ismeretlen világ ezernyi megpróbáltatásával, fáradhatatlanul tört célja felé. Kevés pénze lehetett már ekkor - alig néhány száz rúpia -, és így nem engedhette meg magának a "luxust", hogy bivaly vontatta szekeret béreljen. Útközben parasztok szegényes házaiba kéredzkedett be: ette szokatlan ételeiket, bölcs nyugalmával és emberfeletti tűrőképességével vívta ki az egyszerű emberek tiszteletét. Micsoda különbség volt közte és a lóháton utazó elegáns angol tisztek és hivatalnokok között! Amerre csak járt, megbecsülés övezte a messzi világból érkezett utazót. Több hetes gyaloglás után elérte Ladakhot. Itt ismét fordulat következett be életében; Ladakh földjén ismerkedett meg ugyanis egy sajátos kultúrával, amelyet addig alig ismert a nyugati világ. Amerre csak elhaladt, kolostorok vaskos falai emelkedtek körülötte, csortenek, az­az ereklyetartók hosszú sora buzdította a vándort elmélkedésre, magába tekintésre. A csortenek között ma-ni-ring-mo-k, vagyis imafalak húzódtak, ahová az arra járónak illett egy-egy követ elhelyeznie áldozatul. Ez a világ már nem az indiai istenek világa volt. A felföld és a havas hegycsúcsok istenei mások voltak: hidegebbek, kiszámíthatatlanabbak, kegyetlenebbek. Ladakh lakosainak a nyelve is más volt, mint amerre Csoma eddig járt A tibeti nyelv kínaihoz hasonlító melódiája élesen elütött az indiai nyelvekétől. Ezek a különbségek és sajátosságok azonban még aligha érdekelték Csoma Sándort. Ment a maga útján, hogy eljusson Mongolországba, a jugarok földjére. Ment és nem gondolta, hogy ez a világ és a körülötte kíváncsian bámészkodó nép kultúrája lesz a végzete.

EGY ÉV ALATT KÉT NYELV

1822 júniusának végén megérkezett Ladakh fővárosába, Lehbe. Huszonöt napig járta a karavánszerájokat, hogy olyan karavánt találjon, amely Tibetet megkerülve elviszi Jarkend-be (ma Sacsö), ahol a mongolok országa kezdődik. Karavánt nyilván talált is, hiszen a kapcsolatok elég intenzívek voltak Turkesztán és Ladakh között. Huszonöt nap elmúltával aztán mégis visszafordult. Ügy döntött, hogy nem utazik Mongolországba: elhalasztja útját a "magyarok rokonai", a jugarok közé. Első pillanatban elhatározása érthetetleninek tűnik. Ezért küzdött-szenvedett két évig és hét hónapig - eddig tartott az útja -, hogy most a nagy cél előtt megfutamodjék? Hiszen bármelyik karaván magával vihette volna...

Csoma maga nem írt róla, mi késztette visszafordulásra. Csak sejthetjük, hogy ebben katasztrofális anyagi helyzete, teljes pénztelensége játszhatott közre. Nyilván rájött, hogy ha megfizeti a karavánvezetőnek azt a pénzt, amennyiért az vállalta volna eljuttatását Jugarföldre, nem maradt volna egyetlen rúpiája sem. Mit kezdhetett volna egy ismeretlen világban pénz nélkül? Csoma szinte betegesen büszke volt: soha senkitől nem fogadott el adományt, olyan pénzt, amelyért ne dolgozott volna meg.

Nyilván nem volt könnyű a döntés, mégis visszafordult Kasmírba. De - és talán ez adott neki erőt a csalódás elviseléséhez - alighanem arra gondolt, hogy csak időlegesen fordul vissza; addig, amíg tisztességes munkával annyi pénzre nem tesz szert, hogy folytathatja útját. Kasmír felé mentében aztán találkozott valakivel, aki döntően befolyásolta további sorsát. Ez a valaki William Moorcroft angol állatorvos és utazó - mondjuk ki nyíltan -, a kiépülőben levő angol világbirodalom ügynöke volt, aki információkat gyűjtött a még kevéssé ismert területekről. Moorcroft barátsága előnyösen befolyásolta Csoma sorsát: az ő biztatására kezdett foglalkozni a tibeti nyelvvel és kultúrával.

Moorcrofit nyilván arra gondolhatott, hogy a sok nyelvet ismerő, ugyan nem angol, de művelt, európai ember nagy haszonnal dolgozhatna a születőben levő impérium javára, és egyben ezáltal meg is kímélhetné magát az éhezéstől, nélkülözéstől. Adott Csornának előlegként háromszáz rúpiát, és megbízta, hogy ismerkedjék meg a tibeti nyelvvel; készítsen egy tibeti nyelvtant és egy tibeti-angol szótárt. Csoma elvállalta a feladatot. Előttünk pedig ismét ott magasodik a kérdőjel: miért?

A kérdésre nem egyszerű a válasz. Feladta volna a tervét, hogy megkeresse a magyarok rokonait? Aligha. Inkább arról volt szó, hogy józan gondolkodásmódjához híven felmérte a realitásokat. Belátta, hogy pénzre kell szert tennie, ha végre akarja hajtani nagy tervét. Semmi nem vonzotta a tibeti kultúrához; korábban hallani is alig hallhatott róla. Nem volt ez számára most sem több, mint ugródeszka, melynek segítségével eljuthat Jugariába. Csoma Sándor 1823. június 11-én indult útnak Lehből, hogy végrehajtsa, amit vállalt. Kilenc napig tartó gyaloglás után elérte Zangla kolostorát, ahol a Moorcrofttal barátságos viszonyban levő uralkodó lehetővé tette számára a munkát. Itt lett társa és alighanem életre szóló barátja Szangje Püncog láma, aki együtt élt Csornával a zanglai hónapok alatt, és megtanította mindenre, amire ennyi idő alatt csak megtaníthatta. Körösi Csoma letelepedett egy lámakolostorban, és nekilátott, hogy viszonylag rövid idő alatt megismerkedjék a tibeti tudományokkal. A zanglai kolostor tipikus lámakolostor volt. A lámák apró cellákban laktak, télire pedig többségük leköltözött a faluba - amely a kolostor mellett helyezkedett el - ahol rokonaik is éltek. Csoma és tanítómestere, valamint szolgájuk azonban a zord idő beköszöntével is a kolostorban maradt. Egy aprócska, háromszor három méteres cellában laktak hónapokig összezárva, míg odakint gyakran mínusz negyven fok alá süllyedt a hőmérséklet. Csoma megtiltotta, hogy fűtsék a celláját, dühöngjön bár a legzordabb tél. Nem is nagyon tehetett mást, hiszen a szobácskában csak nyílt tüzet lehetett volna gyújtani - a szoba közepén. A tibetiek maguk is a földre feküdtek hasonló körülmények között, hiszen a padló közelében kisebb a füst, mint feljebb. A füst véresre marja a szemet, fojtogatja a tüdőt - semmiképpen sem alkalmas arra, hogy munkára serkentse a lelket. Ha Csoma dolgozni akart, inkább a hideget kellett választania.

"Ott ült ő, birkabőr bundába burkolózva, összefont karokkal, s ebben a helyzetben reggeltől estig olvasott, tanult, tűz nélkül és világítás nélkül az alkony beállta után, a padlón aludt, és csak a puszta falak védték a zord éghajlattal szemben. A hideg olyan erős volt, hogy megpróbáltatásnak számított előhúzni kezét a gyapjúköpeny alól, amikor lapozni akart" — írta későbbi barátja, Gerard angol orvos.

Egy XVI. századból származó budd­hista vallástörténeti könyv, "A tan lótuszát szélesen kitáró napsugár" első lapjai

Csoma tizenkét hónapot töltött a zanglai kolostorban, és ez alatt az idő alatt alaposan előrehaladt tibeti tanulmányaiban. Először is megtanulta a nyelvet: méghozzá nemcsak az irodalmit, amelyen olvasott, hanem a beszélt nyelvet is, amelyen szolgájával és tanítójával társalgóit. Már ez sem volt kis teljesítmény, hiszen lényegében két nyelvről volt szó: hasonlatos ahhoz, mintha valaki egy év alatt megtanult volna latinul és olaszul is.

A LÁMA ISMÉI SEGÍT

A nyelv azonban csak eszköz volt számára, hogy elmélyedjen az addig ismeretlen tibeti tudományokban. A buddhista kánon: a Kandzsur és a Tandzsur számos kötetét is elolvasta, kijegyzetelte, s alighanem nagy hatást tett rá a buddhista filozófia. Mindenesetre, ahogy eljött Zanglából, nem fogyasztott többé húst: szinte kizárólag tibeti módon készített teán és főtt rizsen élt. Ruháját ritkán vetette le, a földön hált, és csak nagy ritkán hagyta el a szobáját. Az igazán fontos azonban nem ez, hanem az elvégzett munka volt. A zanglai év alatt mintegy harmincezer tibeti szót dolgozott fel, és írta melléjük az angol jelentést. Csoma ezzel lerakta az első tibeti-angol szótár alapjait.

Nem egészen világos előttünk, hogy miért hagyta el Zanglát, mielőtt még befejezte volna a szótár összeállítását. Valószínű, hogy pénze is fogytán volt, és az is elképzelhető, hogy a politika ismét beleszólt sorsának alakulásába. E helyütt nem térhetünk ki Ladakh és a britek bonyolult viszonyára, feltehető azonban, hogy bizonyos idő múlva Csoma nemkívánatos személy lett az országban. Csoma egy év elmúltával délebbre, Szabáthuba tért vissza, ahol angol helyőrség állomásozott. Itt kellemetlen meglepetés érte: egyéves fáradozásait senki nem méltányolta, és az angol társaság jóindulattal vegyes csodálattal bámulta a furcsa jövevényt. Hiába haladt előre a tibeti tudományokban, hosszú hónapoknak kellett elmúlniuk, míg India brit főkormányzója úgy döntött, hogy Moorcroft megbízását megerősíti, és alkalmazza a székely tudóst. 1825 júniusában indult ismét útnak Zangla felé; ezúttal hivatalos minőségben és némi pénzzel a zsebében - igaz, a brit kormányzat maga is meglehetősen szűkkeblű volt hozzá. Második zanglai tartózkodásáról csak nagyon keveset tudunk. Munkáját nem sikerült elvégeznie; ebben gyaníthatóan ismét politikai tényezők játszottak szerepet. Tanítómestere gyakran elhagyta, és egyéb módon is akadályozták munkáját. Csoma ekkor negyvenkét éves volt; képzelhetjük elkeseredését, amikor dolgavégezetlenül kellett visszatérnie a kolostorból. Minden bizonnyal elfogta a keserűség: hiszen alig vitt valamit véghez abból, amire föltette az életét Nem találta meg a jugarok országát, és azt sem tudta maradéktalanul teljesíteni, amivel az lángolok megbízták. Más talán könnyebben túltette volna magát mindezen, és a valóban meglevő nehézségekre hivatkozik, de Csornát, aki kora gyermekkorától kezdve mindenért megdolgozott, semmit sem fogadott el ajándékba, mélyen elkeserítette, hogy ingyen eszi az angolok kenyerét.

Rossz kedélyállapotából csak a brit kormány engedélye rázta fel: megbízást kapott, hogy megfelelő díjazás fejében újabb három évig foglalkozzék a szótárral.

1827 őszétől 1830 őszéig három évet töltött Tibet határához közel, Kanumban. Itt ismét felbukkant a "hűtlen tanítómester", Szangje Püncog láma, s Csoma szolgálatába állt. E három év már egyértelműen sikeresnek mondható. Csoma befejezi a szógyűjtést a szótárához, és lerakja későbbi grammatikájának alapjait is.

1829 januárjában itt látogatta meg későbbi barátja, Gerard angol orvos, aki hosszú levélben számolt be Csoma eredményes működéséről. Ekkor végre a Bengálban működő Ázsiai Társaság is elismerte Csoma nagyságát, és ettől a pillanattól kezdve melegen támogatta tevékenységét. A keleti tudományok művelői is felkeresték leveleikkel: úgy tűnik, végre megkapta azt az elismerést, amelyre annyira vágyott.

1831 júniusában az Ázsiai Társaság alkalmazta Calcuttái székhelyén mint könyvtárost; lehetőséget nyújtva neki ezzel, hogy szerény díjazás fejében befejezze munkáját. Ami a pénzt illeti, Csoma csak rendszertelenül vette fel a fizetését (havi száz rúpiát), később pedig már egyáltalán nem. A miértre ismét nehéz választ adni. Aligha csak azért, mert nem volt szüksége rá. A zanglai évek alatt nyilván nőtt sértődöttsége is, amelyet az táplált, hogy hosszú ideig nem vették méltó módon figyelembe működését.

1832 decemberében a társaság elnöke jelentette az angol kormánynak, hogy Csoma elkészült szótárával és nyelvtanával. 1834 januárjában, hosszabb bürokratikus huzavona után végre napvilágot látott a két mű: a világ első használható tibeti nyelvtana és a tibeti-angol szótár. 1834. január harmincadikán pedig a Bengáli Ázsiai Társaság tiszteleti tagul ajánlotta Csornát, amely ajánlatot a tagok egyhangúlag elfogadtak. Csoma ekkor visszatérhetett volna a rég áhított útra, azonban mécsem indult el Jugaria felé. Úgy döntött, hogy további három évig Indiában marad.

INDULÁS AZ UTOLSÓ ÚTRA

Ettől az időtől kezdve egyre nehezebben értjük meg tetteit: talán azért is, mert igen keveset tudunk róla. Naplót nem vezetett, barátai alig voltak, angol ismerőseit is csak néha-néha értesítette elhatározásairól. Feltehetően el akarta mélyíteni tudását a szanszkrit nyelvben, amelynek tanulmányozásába már korábban belekezdett, bár ő maga elutasította az akkoriban divatos szanszkrit-magyar "nyelvrokonsá­got". Különös az is, hogy a tibeti nyelv és kultúra tanulmányozását is abbahagyta. Nem írt cikkeket, nem olvadt bele a fellángoló vitákba: úgy tűnik, belenyugodott abba, hogy megtette a kötelességét: téljesítetté azt, amivel az angolok megbízták. Ez talán azt is jelentheti, hogy soha nem érdekelte jobban a tibetisz-tika, mint egy soron következő feladat: mint az egykori szolgadiákot a szobák takarítása, amely feladatának legjobb tudása szerint eleget tett - minden különösebb lelkesedés nélkül.

Akkor viszont mi késztette arra, hogy 1835 decembere és 1837 decembere között újabb kétéves tanulmányutat tegyen - immár a negyediket? Saját közlése szerint a szanszkrit, a bengáli és a mahratt nyelveket tanulmányozta Titaljában - Észak-Bengálban. Gyanítjuk, hogy újra fellángolt lelkében az őshazakutatás utáni vágy, és úgy gondolhatta, hogy ezeknek a nyelveknek az elsajátítása segítségére lehet álmai megvalósításában. Ugyanakkor feladta korábbi tervét, hogy látogatást tegyen Tibetben, pontosabban Lhaszában, a dalai lámák székhelyén. Lloyd őrnagy, Titalja katonai parancsnoka hiába biztatta és ígért támogatást - Csoma nem akart Tibetbe menni. Tanulmányútjának egyedüli eredménye egy rövid kis cikkecske.

1837 telén visszatért Calcuttába, s folytatta munkáját az Ázsiai Társa­ság könyvtárában. Könyveket kata­logizált, és a társaság új titkárát, S. C. Malant tanította tibeti nyelvre. Neki ajándékozta szeretett tibeti könyveit is, axni ismét csak arra utal, hogy érdeklődése ellanyhult a tibetisztika iránt.

1837-től, visszatérésétől kezdve furcsa életet élt. Bár addigi élete sem volt mentes az extrém jelenségektől - ilyesfajta vonások már ifjúkorától megfigyelhetők voltak nála -, kora előrehaladtával azonban egyre újabb furcsa tulajdonságai bukkantak elő. Kifejezett kívánságára a társaság épületében juttattak neki szállást, hogy ne kelljen kimennie az utcára. Szobája, amelyben dolgozott, pihent és aludt, a zanglai cellára emlékeztetett. Könyvei között tért nyugovóra; ruháit nem vetette le; étele tibeti módra készített tea és főtt rizs volt; ha elfáradt, az intézet folyosóin, nagy ritkán a kertben sétálgatott. Szeszes italt nem fogyasztott, újságot, könyveket nemigen olvasott.

Mindenki számára váratlanul, 1842 februárjában hirtelen elhatározta, hogy mégis végrehajtja ifjúkori tervét - elutazik a jugarok közé, mégpedig Tibeten át. Csak találgatni lehet, mi indította erre az utolsó útjára. Lehet - mint Baktay Ervin állítja -, hogy elhárultak azok a politikai jellegű akadályok, amelyek miatt addig nem vállalkozott az útra; ennek a feltételezésnek azonban csak igen halvány alapja van. Az is elképzelhető, hogy az idősödő, megfáradt ember úgy érezte: ez az utolsó lehetőség számára. Pontosabb terveit természetesen nem ismerjük. Arról azonban gyakran beszélt, hogy még mindig erősen él benne a vágy, hogy megkeresse a magyarok elődeit. Most is gyalog indult útnak, mint már annyiszor életében. Mocsaras vidékeken haladt keresztül, ahol minden valószínűség szeriét maláriafertőzés érte. Dardzsilingbe már betegen érkezett meg, és még Campbell doktor, Dardzsiling kormánymegbízottja sem tudott orvosságot beleerőltetni. Csoma szokott makacsságával elutasított mindenféle gyógyszert: egyedül csak a magával hozott hánytatóból és hashajtóból vett be. Campbell így írja le utolsó napjait "Noha 7-én sokkal jobban volt, mint az előző napon, rettegtem a láz közeli visszatérésétől, és ismét sürgettem, hogy vegyen be orvosságot, de hiába. 8-án nem voltam nála, de 9-én reggel dr. Griffith társaságában meglátogattam, és láttam, hogy a láz visszatért. Zavarosan szólt, sőt kissé félrebeszélt, arca beesett, aggódó kifejezésű és sárga volt: általában rossz és veszélyes állapotban találtam. Sok bajlódás árán végre rávehettük, hogy nyeljen le némi orvosságot, és hólyaghúzó folyadékkal dörzsöltük be homlokát. 10-én reggel valamivel jobban volt, de még mindig nem tudott összefüggően vagy érthetően beszélni; estefelé elvesztette öntudatát, s így maradt 11-ének reggeli öt órájáig, amidőn minden hördülés vagy haláltusa nélkül kimúlt. 12-én reggel nyolckor földi maradványait eltemettük az állomás sírkertjében. Magam olvastam a végtiszteletet fölötte, csaknem az összes itt lakó urak jelenlétében''.

Körösi Csoma munkásságát sokan értékelték az elmúlt két évtized alatt. Voltak, akik a magyar tudomány pantheonjában jelöltek ki számára helyet, de voltak olyanok is, akik megrögzött álmodozónak, egy téves tudományos feltételezés áldozatának tartották.

Ami a jugar-magyar rokonságot illeti, maga is rájött volna, ha eljut a jugarok közé, hogy nem ők a magyarok elődei. De amit Csoma tett, az kiállja az idők próbáját. Szinte minden előzmény nélkül megteremtette a modern tibetisztika tudományát, elsőnek készített tudományos igényű tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárt. Példája iskolát teremtett nemcsak külföldön, hanem idehaza is. Legnagyobb tudósaink egyike ő, aki ha nem is lelte meg rokonainkat, tudományos munkásságával számos barátot és tisztelőt szerzett hazánknak. Úgy véljük, ez sem kis dolog.

*

Mi, kései tanítványai arra törekszünk, hogy méltóképpen őrizzük emlékét. Nevét tudományos társaság - a Körösi Csoma Társaság - őrzi, amelynek e cikk szerzője évekig a titkára volt. Sírja zarándokhely - egy kis Magyarország Indiában. Születésének kétszázadik évfordulóján hajtsunk fejet előtte, és gondolatban helyezzünk virágot a nagy magyar kutató dardzsilingi sírjára.

 Interpress Magazin (IPM) 10. évfolyam 1984/4 - készítette: Big Joe (http://www.lorinczl.fw.hu/)