Moderátor: Gerendy Bars Ágnes

Lőrincz L. László

A Sikerkönyv és a sikerkönyvíró

- Mai vendégünk Lőrincz L. László. Mikor és miért kezdett el írni, mi motiválta?

- Nagyon nehéz erre válaszolni, régen volt és semmi különösebb okra nem emlékszem. Kilenc-tíz éves koromra már nagyon sok könyvet összeolvastam, többek között kétes értékű, a negyvenöt előt­ti időszak ponyvaregényeinek számító kis füzeteket is. Padlásokon és különböző izgalmas helyszíne­ken lehetett még ilyenekhez hozzájutni. Elolvastam őket és elhatároztam, hogy én is fogok írni egyet. Vettem egy negyven lapos, kockás füzetet meg egy ceruzát és megírtam életem első regényét. Petróleumlámpa mellett olvastam fel a családnak, állítólag nagyon élvezték, az idegenlégióban ját­szódott. Szerencsére ez az irodalomhoz köthető első emlékem azóta elveszett, így a világirodalom egy óriási művel lett szegényebb. Komolyabbra és az irodalom felé fordítva a szót, az ötvenes évek­ben létezett Kaposváron - odavalósi vagyok egyébként, iskoláimat is a városban jártam - egy újság, a Somogyi Néplap. Az ötvenes évek többi vidéki újságjához hasonlóan ez a lap is rettenetesen unalmas volt. Három részből tevődött össze: az egyik az MTI hivatalos híranyaga, ami izgalom te­kintetében nem igazán borzolta az idegeket. Szerepeltek még a lapban TSZ riportok, például a ré­pa termesztésének mikéntjéről, hasonló izgalmi kapacitással. A harmadik részt a gyári riportok je­lentették. Nem sikongatott az olvasóközönség az örömtől és az izgalomtól, amikor kezébe vette az újságot. A kockás füzet után jóval komolyabb voltam már, írtam egy kis novellát és elvittem a lap­hoz. Megnézték, és kértek, hagyjam ott, majd értesítenek. Tudtom nélkül beneveztek egy irodalmi pályázatra, ahol harmadik lettem. Természetesen borzasztóan megbolydult a családom, hogy író lesz a gyerekből. Szerveztek egy díjátadó ünnepséget, ahová rövidnadrágban mentem el, mert azért annyira még nem voltam nagy, hogy hosszúnadrágom legyen. A kapunál mindjárt fenn is akadtam a portáson, hiába mondtam neki, hogy itt valami díjátadó ünnepség lesz, oda szeretnék menni. Mire a portás azt válaszolta: nem, nem, apád helyett nem mehetsz be, ha már megnyerte a harmadik dí­jat, akkor tiszteljen meg bennünket azzal, hogy személyesen veszi át. Így kezdődött, ezzel a kis fél­reértéssel. Később még írtam néhány novellát a Somogyi Néplapnak, de ezek szintúgy nem marad­tak meg, illetve talán az archívumokban rájuk lehetne bukkanni. Az első irodalmi lépéseim voltak ezek, de nem tartoztak a nagyon színvonalas dolgok közé.

- Író lett előbb vagy kutató?

- Ha a fentieket figyelembe veszem, akkor író lettem először, de a kettőt egyszerre szerettem volna gyakorolni. Az én korosztályom még nagyon sokat olvasott, mert nem voltak egyéb, a figyelmet el­vonó médiák, mint a televízió, videó, és a rádió is ritkaságszámba ment. Néprádió volt akkoriban, ma már csak múzeumban lehet ilyen furnérlemez készüléket látni, amin a Kossuthot és a Petőfit le­hetett fogni, illetve ha valaki ráhangolta, akkor a Szabad Európát. A szórakozást nagyjából ez jelen­tette, de szép őszi esős időben inkább olvastunk. Karl May volt a kedvencem, de nem az Észak-Amerikában - az Old Shatterhand vagy a Winnetou -, hanem a mai Közel-Keleten játszódó regé­nyei. Ő volt Kara Ben Nemszi Emir, Károly a német emír, aki szolgájával járja a sivatagot Bagdad és Isztambul között. Egyik kezükben kard, a másikban pisztoly vagy korbács, és egész nap rablókat fogdosnak. Tíz oldalon ötven rablót tesznek ártalmatlanná ketten. Elhatároztam, ha megnövök, én leszek a magyar Karl May. Képzelhetik mekkora realitása volt ennek 1953-ban Kaposváron. Ne­kem is lesz egy tevekaravánom, korbács, pisztoly, járom majd a sivatagot és tízoldalanként én leg­alább száz rablót teszek ártalmatlanná. Hiába volt ennek óriási realitása akkor ott, ha az ember ki­tűz maga elé egy célt, akkor igyekezzen megvalósítani. Idegen nyelveket, keletieket szerettem vol­na tanulni, mert a magyar nem mindig elég. Például ha jönnek a rablók a sivatagban, és rájuk fo­gom a stukkert, akkor hiába mondom, hogy fel a kezekkel, nem fogják érteni, és akkor abból lehet egy kis gubanc. A Karl May könyvek végén volt egy rövid szószedet a szövegben szereplő perzsa, török és arab szavakkal. Azzal kezdődött a keleti nyelvek tanulása, hogy ezeket bevágtam. Borzasz­tó közhasznú szavak voltak, mint sivatagi homokvihar, nyolcágú tevekorbács, sivatagi ugróbolha. 1953-ban nem sok ember tudta Magyarországon, hogy óperzsául hogy van a sivatagi ugróbolha. Én tudtam, de mégis arra gondoltam, hogy talán ez nem lesz elég a kommunikációhoz. Később komolyra fordult a dolog, egyetemre kerültem, ahol elkezdődött a kutatómunka.

Karl May t akartam utánozni és akkor tudásom szerint ő kutató volt, aki könyveket is írt, pon­tosabban az utazásai történetét írta meg, mindazzal együtt, amit adott helyszínen olvasott és ta­pasztalt. Nekem is ehhez volt kedvem: utazni, kapkodni a rablókat, érdekes élményeket gyűjteni, ebben a kultúrkörben mozogni, majd hazajönni és megírni a könyvemet. A kedves olvasó pedig este lefekszik az ágyikóba, felkapcsolja a villanyt és a frász töri ki az izgalomtól, hogy én milyen kalandokat éltem át a Közel-Keleten.

- A Közel-Keletből mégis Mongólia és egy picit távolabbi kelet lett...

- Az egyetemen történt a dolog, a felvételim évében nem lehetett keleti nyelveket tanulni. Illetve 1956-1957-ben a politikai enyhülés miatt mindenki azt hitte, hogy megnyílik a világ, utazha­tunk, és akkor nem árt az idegennyelv-ismeret. Mindenki ilyen közel-keleti romantikus nyelveket akart tanulni, arabot és törököt, így nekem már nem jutott hely. Hosszú kalandok után mongolul kezdtem tanulni, azzal a hátsó szándékkal, hogy ha lesz hely török szakon, akkor majd visszaküzdöm magam valahogy. De később nagyon megszerettem ezt a kultúrát. Az egyetemen két egymástól különböző, de azért összefüggő kultúrával ismerkedtem meg. Az egyik a mongol kultúra, a hagy füves puszták kultúrája. A Nagy Faltól a magyar Alföldig tart valamikor az őseink is ré­szesei voltak. Mellette a nagy hegyek, a Himalája, a tibetiek kultúrája. Látszólag távol van egy­mástól a kettő, de mégis sok minden összefűzi őket. Így nem Közel-Kelet, hanem Távol-Kelet ku­tató lettem, később pedig igyekeztem a másik célt is megvalósítani, és elkezdtem kalandregénye­ket írni. Elsősorban a tanulmányozott országok kultúrájából, majd később más országok is sorra kerültek, olyanok, melyekben több-kevesebb időt eltöltöttem.

- Jól gondolom; hogy a szórakoztatás mellett tanítani is szeretne a könyveivel, bepillantást nyújta­ni a megismert országok kultúrájába?

- Igen, jobban lehet így népszerűsíteni a tudományt, mint ha az ember ír egy szakcikket. Minden kutató, aki tudományos pályán dolgozik, egy idő után felteszi magának a kérdést, hogy mi értel­me van a munkájának. Ma már annyira szakosodott a tudomány, hogy minden területen nagyon kevesen dolgoznak. Én is végiggondoltam egyszer az életem - amikor még nem igazán írtam ka­landregényeket -, hogy lassan ott tartok, hogy magamnak írom a tudományos cikkeimet. Mind­egyik mögött óriási kutatómunka áll, nagyon tetszik az egész, de rajtam kívül talán összesen két ember, ha elolvassa. Fölösleges két emberért ekkora cirkuszt csinálni, felhívom őket telefonon és megbeszéljük a kutatásaink eredményét. Sok érdekes dolgot tudok, és azon gondolkodtam, ho­gyan lehetne ezt közkinccsé tenni. Bejött a Karl May-effektus, népszerű formában kell megírni mindazt, amit én ezeknek az országoknak a kultúrájáról tudok. De azért ne gondolják, hogy ez az egyetlen indok, nem vagyok én valamilyen megszállott tudománynépszerűsítő figura, aki azt szeretné, ha mindenki mindent tudna. Nyilván nagyon szeretem az izgalmas, érdekes történeteket is. Szórakoztatni is szeretnék, hogy ha az ember fáradtan hazamegy és előveszi egy könyvemet, akkor egy kicsit vidámabb lesz tőle az élete, szebb lesz a világ, másnap jobban lehet dolgozni. Ha mind­ezt úgy érjük el, hogy az olvasó még tanul is valamit, akkor duplán nyertünk.

- Hol van a határ fikció és valóság között?

- Roppant egyszerű, maga a cselekmény fikció, az írói fantázia terméke, nyilván nem velem törté­nik/történt meg mindez. Ha így lenne, akkor már rég kitiltottak volna a világ minden országából, hiszen folyton valami balhé történik a könyveimben. A cselekmény a könyvek fikció része, de ami mögötte van történeti, néprajzi, vallási, vallástörténeti és építészeti szempontból mind valós, isme­retterjesztő könyvként is lehet olvasni, ha valaki elvonatkoztat a történettől. A belső-ázsiai kultúr­körbe tartozó könyveim esetében nem kell sokat magyarázni, mert negyven évet töltöttem ezen a területen, több évet kolostorokban, szerzetesek között, rengeteg helyen jártam, itt a saját tapasz­talataimra hagyatkozhattam. Vannak olyan könyveim, melyek számomra eddig ismeretlen terüle­ten játszódnak, vagy legalábbis nem vagyok a téma szakértője, csak nagyon szeretem. Ilyenkor mindig megkeresem az adott tudományterületen dolgozó kollégákat az egyetemen vagy az akadé­mián és odaadom nekik a kéziratot, nehogy valami hülyeség maradjon benne. Nagyon a szívemre venném, ha hülyeséget terjesztenék hetvenezer példányban. Például nem ismerem olyan nagyon az egyiptomi kultúrát, hieroglifát is csak talán vagy hármat. Viszont voltak barátaim az egyete­men, többek között a nemrég elhunyt Kákosy László professzor, a kiváló egyiptológus. Neki min­dig megmutattam a kéziratot, és ha kifogásolt valamit, akkor megbeszéltük. Őt hívták egyébként Mr. Sziszifusznak az egyiptomiak, mert mindig kiásott valamit, elfogyott a pénze, haza kellett jön­nie, de mire annyi összejött újra, hogy folytassa az ásatást, addigra a homok befújta és kezdhette elölről a munkát.

- A kalandokat jártában keltében hallja, és jegyzetelget?

- A kalandok mindig a helyszínen születnek. A Kelet csupa rejtély, izgalom, kaland. Nyitott szem­mel kell járni a világban, az írónak talán kicsit másképp működik az agya, nagyon tud fókuszálni bizonyos dolgokra, minden mást ki tud rekeszteni, és minden olyat észrevesz, amit fel tud hasz­nálni a következő könyvében. A rendszerváltás előtt egyszer székely tetőfedőkkel, cserepesekkel együtt utaztam Spanyolországba. Mindenféléről beszélgettünk a repülőgépen, és amikor megérkeztünk Barcelonába, rettenetes kiabálásba kezdtek: nézd milyen érdekes tető, piros, nézd, milyen az erkély, a széle! Nem vettek semmi mást észre a városból, csak a tetőket, mert tetőfedők voltak, ez érdekelte őket. Az író is valahogy így működik, legalábbis én. Elmegyek keletre vagy nyugat­ra, és mindig arra gondolok, hogy ez milyen jó kis történet lenne, ha folytatódna, vajon mit lehet­ne ebből kihozni. Elraktározom a fejemben, és amikor szükség van rá, akkor előpattan és beépül a következő könyvbe.

- Van-e valamilyen munkamódszere, hogy néz ki egy átlagos napja?

- Mindig meg szokták kérdezni, hogy mi kell az íráshoz. Nyilván kell valamiféle tehetség, adott­ság, aztán el kell sajátítani a szakmát. De szükség van állóképességre is, illetve ülőképességre, mo­notónia tűrésre, mert egy vastag könyvet nem akármi megírni. Kicsit olyan ez, mint amikor egy sportoló az olimpiára készül. Kidolgoz egy edzéstervet, lebontja napra, fordulóra, méterre, kilomé­terre, és miden nap teljesíteni kell belőle az adott részt. Különböző írók vannak, egyesek csak időnként írnak könyvet, nincs meghatározott menetrendjük, akkor fejezik be, ha megérik rá az idő. A bestseller vagy sikerkönyvírók kicsit mások, mint a többiek. Mi képesek vagyunk arra, hogy ugyanolyan színvonalon produkáljunk elég sok könyvet, tehát számunkra ez inkább a mesterség irányába tolódik el. Nekem átlagosan két új könyvem jelenik meg évente, ehhez idő kell, le kell bontani menetrendre. Májusban jelenik meg az egyik, nyár elején, hogy aki szeretné, magával vihesse nyaralni, a másik pedig novemberben, a karácsonyi könyvvásárra. Ha egy könyv húsz íves, akkor vissza kell osztani napokra, meg kell határozni, hogy mikor kell elkezdeni, és naponta meny­nyit kell írni, hogy a tervezett időben megjelenhessen. A tervhez minden körülmények között tar­tani kell magunkat, ahány nap be van tervezve, annyiszor valóban le kell ülni és írni, függetlenül attól, hogy van kedvem hozzá vagy sem. Ha az ember a kedvére hagyatkozna, akkor sose lenne semmi készen - ezt tapasztalatból mondom.

- Általában van kedve hozzá?

- Előfordul, hogy nincs de akkor is írni kell. Szokták még kérdezni, hogy mi van, ha nincs ihletem. Hallottam erre egyszer egy jó mondatot, nem tudom, ki találta ki, de irigylem tőle. Az ihlet a lus­ta írók kifogása. Úgyhogy minden alkalommal írni kell. A színvonal természetesen nem lesz egyen­letes. Ha az embernek rossz kedve van, gyengébbet ír, ha jó kedve van sem biztos, hogy jót ír, de nagyobb rá az esély. Amikor rossz kedve van, akkor többet kell javítani a szövegen. Esős, borongós napokon is le kell ülni; semmi nem jut az eszünkbe, de erőltetjük. Később elszörnyülködünk a leír­takon és neki kell állni és szépen kijavítani. Az írói munkához egyetlen dolog feltétlenül szükséges: meg kell tanulni a kéziratot idegenként kezelni, mintha nem mi magunk írtuk volna. Nem szabad sajnálni semmit, nem szabad beleszeretni egy-egy mondatba, vagy csak azért megkegyelmezni ne­ki, mert sokat gondolkodtunk rajta és nehezen született meg. Könyörtelenül húzni kell. Tudomásul kell venni, hogy vannak olyan gondolatok, melyeket nem lehet írásban megfogalmazni. De nem­csak nyomott napok vannak, hanem feldobottak is. Kinyitja az ember az ablakot, csicseregnek a ri­gók, süt a nap - és az embernek megszalad a tolla, és lírai szöveg lesz az egészből. Aztán délután vagy másnap ismét a fejéhez kap, és jön a jó alapos javítás. Mindenképpen írni kell, de később kel­lő önkritikával javítani is. Ha arra várnék, hogy pont megfelelő hangulatom legyen az íráshoz, se túl borongós, se túl vidám, akkor sohasem lenne kész egy könyv. Úgy kell tekinteni a megírt szövegrészekre vagy az egész kéziratra, ha készen van, mint az orvos a betegére: viszonylag érzelem­mentesen. Az orvosokat már az egyetemen megtanítják arra, hogy nem szabad azonosulni a beteg­gel, mert ellenkező esetben állandóan sírnának, zokognának, sajnálnák Kovács nénit, nem lennének maguknál, azt pedig nem lehet. Meg kell tanulni, hogy az életnek vannak törvényei, egyik ember meghal, a másik meggyógyul. A beteget kezelni kell, de érzelmileg nem szabad vele azonosulni. A kézirathoz is hasonlóan kell viszonyulni, keményen kell operálni vele.

- Egy régi cikknek az volt a címe, hogy Lőrincz L. László minden nap veri Erikát. Megvan még? Mi­vel dolgozik mostanában?

- Erika megvan, sőt bigámistaként már kettő is van. Nem tudok sok jót mondani az NDK-ról, de egyet biztosan: gyártották ezt a régi írógépet, Erikát. Műanyag alkatrészekből rakták össze, nagyon könnyű és olcsó, akkoriban háromezer-kétszáz forintba került, ami akkor nem volt na­gyon kevés, de hozzáférhető volt. Ezen a mechanikus írógépen tanultam meg gépelni, és azóta is ezen dolgozom, tényleg verem minden reggel. Mostanában kezdek bajban lenni, mert nem na­gyon van szalag, pántlika Erikához, és írógépszerelőből is egyre kevesebb van. Át kellene már tér­ni valamilyen más technikára, csak nagyon nehéz. A számítógép klaviatúrája lapos, és a villany-gép fut, ha nem vigyázok és leütöm az A betűt, megtörténhet, hogy hirtelen harminc lesz belő­le, ami nem olyan jó. Megbarátkoztam a számítógéppel - levelezés, egyebek - csak irodalmi esz­közként nem tudom használni. De végül is teljesen mindegy, Jókai is tollal írta a könyveit, csak idő kellett hozzá.

- Honnan jött az ötlet, hogy Lőrincz Lászlóból Lőrincz L., majd később Leslie L. Lawrence legyen?

- Nem manapság született meg az írói álnév fogalma, mindig is voltak, akik nem a valódi nevü­kön jelentek meg, elég a klasszikus Rejtő Jenőt említeni. Gyanús szokott lenni az álnév, azt szok­ták még mondani, hogy biztos kereskedelmi szempontok miatt választják az írók, hogy jobban el lehessen adni a könyveket. A magyar olvasó nem szereti a magyar szerzőt, de legalábbis volt idő, amikor az idegen név alatt megjelenő kötetek jobban fogytak. A fordításoknál, az idegen nyelvű kiadásoknál gond lehet a szerző nevének kiejtése. Az én nevemben van egy cz és egy ő betű is, a külföldi olvasó képtelen kiejteni, így kicsi az esélye annak, hogy megvásárolja. De az én esetem­ben nem teljesen erről van szó. Lőrincz Lászlóként kezdtem publikálni. Megírtam életem első re­gényét, a Sólyom kinyújtja karmait címűt. A Móra kiadóhoz vittem el, mert ifjúsági regény volt, Dzsingisz kán életéről szólt. Magyarországon annak idején mindegyik kiadónak megvolt a pro­filja: a Szépirodalmi adta ki a klasszikusokat, a Magvető az új magyarokat, a Móra volt az ifjúsá­gi. Nem ismertem senkit, már a portásnál fennakadtam, de kedvesen és vidáman eligazított, ho­gyan szokás felvenni a kiadókkal a kapcsolatot. Bementem, találtam egy szerkesztőt, aki nem do­bott ki, hanem megígérte, hogy majd értesítenek. Visszamentem az egyetemre, a tanszékre, ahol dolgoztam, épp valami mongol dologgal foglalkoztam. Egyszer csak hív telefonon, hogy fáradjak be hozzá a kiadóba, mert beszélni szeretne velem. Bementem és a következőt mondta: Olvastam a kéziratát, nagyon érdekes. Gondolkodtam rajta, hogy átírassam magával, mert vannak kisebb-nagyobb problémák vele, de rájöttem, hogy ha átírja, akkor az a része jó lesz, de a többi rossz. Hagyjuk úgy, ahogy van, adjuk ki így. Nem lesz belőle Nobel-díj, de ilyet még nem írtak Ma­gyarországon.

Nagyon boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni, visszamentem a tanszékre és fej­tettem tovább a mongol sziklafeliratokat. Egyszer csak megint hív, hogy baj van, mert van még egy Lőrincz László, egy erdélyi származású, idősebb kolléga, akinek már több novelláskötete jelent meg. Nyilván nem lehet két azonos nevű író, mert összekeverik őket. Találjak ki egy betűt, vagy tegyek valamit a nevemhez, amivel sikerül megkülönböztetni. Volt Somogyi Tóth Sándor, Kolozs­vári Grandpierre Emil, én kaposvári vagyok, legyen a nevem Kaposvári Lőrincz László. Tökéletes, ez lesz a nevem, meg is egyeztünk. Öt perc múlva megint cseng a telefon, nem lesz jó a név, mert már megcsinálták a borítót, és nem fér ki rá. Csak egy betűt tegyek a nevembe valahová, például az elejére, L. Lőrincz László. Volt az egyetemen egy néprajz professzorom, K. Kovács László, tes­sék elképzelni, mi volt a név feloldása, amikor nem éppen jó jegyeket kaptunk néprajzból. Elve­tettem az elejére tett L. betű ötletét, de gondoltam, tehetnénk a közepére, így lettem Lőrincz L. László, ez volt az első álnevem. Három ifjúsági regény és négy sci-fi után gondolkodóba estem. A két típusú és témájú könyvnek más az olvasóközönsége. Ha valaki megszeretett engem a kaland­regényék miatt, és legközelebb megveszi egy könyvemet, amiben egy űrhajóból kicsi zöld embe­rek bújnak elő, akkor teljes joggal vágja földhöz a könyvet és érzi úgy, hogy becsaptam, nem azt kapta, amit várt. Meg akartam előzni ezt a helyzetet, ezért már a névvel megkülönböztettem a zsánereket. A név úgy született, hogy lefordítottam a Lőrincz L. Lászlót. A harmadik álnevem egé­szen más okból született és csak két könyvet jelentett, talán most elhanyagolható. Annak idején még volt az álneveknek jelentősége, de mára összeolvadt az olvasótábor, aki szereti a könyveimet, az mindet elolvassa, a szerzői névtől függetlenül, úgyhogy mindeniknek ugyanakkora a példány­száma.

- Hogyan dönti el, hogy mi lesz a következő könyv témája, összefügg-e ez az aktuális úti céllal?

- Természetesen ez is szerepet játszik benne, de nem feltétlenül ez alapján dől el. A témák nem mindig akkor jönnek, amikor egy könyvet befejez az ember. Felbukkannak időnként, akár a szak­irodalomban is. Nagyon sok kelettel kapcsolatos cikket, tanulmányt, kutatási beszámolót, elemző cikket olvasok, és nagyon sok megoldatlan rejtéllyel találkozom. A kaland-, bűnügyi- és detektív- regény-írók fantáziája nagyjából úgy működik, mint a tudományos kutatók gondolkodásmódja: van égy probléma A pontban, amit B pontban meg kell oldani. Az eszközeik természetesen külön­böznek, a kutató tudományos eredményeket használ fel, az író a fantáziáját. Szakemberként kerül­hetek olyan helyzetbe, hogy egy probléma kapcsán még nem áll rendelkezésemre minden adat, fel­mérés, lelet - nem lehet addig megoldani, amíg új anyag nem kerül elő. Ilyen a magyar őstörté­net ügye például, a honfoglalás előtti magyar történelem bővelkedik a rejtélyekben és a találgatá­sokban, de mindenképpen eljutottunk addig a pontig, amikor új következtetéseket már nem lehet levonni. Árpád vezérre úgy tekintünk, mint aki bevezette a magyarokat a Kárpát-medencébe, de ezen kívül semmit sem tudunk róla: hogy nézett ki, ki volt; mit csinált magánemberként, vezér­ként, honnan jött. Nem is fogunk semmit megtudni egészen addig, amíg elő nem kerül valami­lyen új anyag, írott forrás, de ez eléggé valószínűtlen, úgyhogy csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk. A kutató ilyenkor megpróbál valamilyen anyagot összeszedni, de egy idő után feltartja a ke­zét, és azt mondja, ennyi volt. De egy író soha: az irodalom eszközeivel, a fantáziája segítségével kitölti a hiányzó részeket, és szép regényeket ír Árpád vezérről. Csak egyet nem szabad: összeke­verni a kettőt. Vannak írók, akik összetévesztik a szezont a fazonnal, kitalálnak valamit, és meg vannak sértődve, hogy az tudományosan nem elfogadott. A tudósok replikája, hogy a könyv való­ban szép, de ettől még a Magyar Tudományos Akadémia nem választja tagjai közé a szerzőt.

- Mit szólnak a kollégái, a kutatók az Ön írói munkásságához?

- Nyilván, ha tudományként akarnám eladni, akkor nem tetszene nekik, de így irodalomként íz­lés dolga. Biztosan van, aki szereti a könyveimet, és olyan is, aki nem. De tudtommal alapvetően nincs ellenérzésük a könyveimmel kapcsolatban.

- A könyveiben szereplő mitikus lények hogyan születnek?

- A könyveimet ismerők tudják, hogy mindig a realitás talaján állok. Ha egy adott pillanatban a szereplők azt is hiszik, hogy vérfarkassal, vámpírral, tibeti varázsló szerzetessel állnak szemben, a könyv végére mindig kiderül, hogy valójában emberek használták fel az álcát valamilyen disznó­ságra. Egyszer mongol mitológiával foglalkoztam, ahol ismert a régi idők sámánjainak átváltozása, akár állatokká is. Van egy nagyon szép sámán alaptörténet. Ő egy személyben volt a közösség vezetője, orvosa, papja, varázslója, tulajdonképpen ő tartotta össze a közösséget. Ha valaki meg­betegedett, neki kellett meggyógyítani. A betegség oka ismert volt mindenki előtt: a gonosz szel­lemek elrabolták az illető lelkét. Az embernek két lelke van, az egyik az úgynevezett árnyéklélek, tulajdonképpen a saját árnyékunk, de lélek formájában. Van valami az emberben, ami láthatatlan, amit sokféleképpen lehet nevezni, léleknek, agyműködésnek, az agy valamiféle termékének, de mégis van valami, ami emberré tesz bennünket, ami megoldja a számtanpéldákat, vagy arra kész­tet, hogy írjunk. A sámánhit szerint van egyrészt ez az árnyéklélek és van mellette a szolgalélek, ami a mechanikus létünket biztosítja, például lélegeztet bennünket, a fizikai létünket koordinálja. Éjszaka, alvás közben az árnyéklélek kiszáll az emberből, és vándorútra indul. Emiatt van deja vu érzésünk. Néha elmegyek valahová, és azt érzem, hogy már jártam ott, még a görbe fát is láttam. A magyarázat abban áll, hogy a lélek éjszaka különböző helyeken tesz utazásokat, és amikor eze­ket a helyeket fizikailag is felkeresem, akkor felismerem őket, csak nem emlékszem az első talál­kozásra. Éjszaka, nehogy az ember meghaljon, a szolgalélek lélegezteti és működteti a fizikumát, de a másik lelke kóborol. Ilyenkor nagy veszélynek van kitéve a test és a lélek is, hiszen ez utóbbi nincs benne a test védő páncéljában vagy börtönében - szemlélet kérdése, hogy minek nevezzük -, így a gonosz szellemek elkaphatják és elrabolhatják. A test is veszélyben van, hiszen üres, bár­ki beleköltözhet, és akkor rolanggá vagy rodzsuggá, vagyis elvarázsolt holttestté változik. A na­gyon népszerű fogalom erre a zombi, ami nem jelent mást, hogy az illető nincs magánál, tulajdon­képpen egy lélek nélkül mozgó gépezet. Ha elrabolták valakinek a lelkét, beteg lesz, és a sámán dolga, hogy meggyógyítsa, vagyis hogy visszaszerezze a lelkét. Ilyenkor következik a sámán uta­zása, fel kell mennie az eggyel magasabb régióba, ahol az istenek és a szellemek laknak. Ezt két­féleképpen valósulhat meg. A közösség figyelmétől kísérve fellépked a kilenc- vagy hétágú sámán­létrán, és egyszer csak eltűnik a többiek szeme elől. Nyilván nem tűnik el, hanem lemászik és vé­gigvágódik a földön, mert csak a lelke megy fel és tűnik el. A másik lehetőség szerint a dobján uta­zik, felül rá és eltűnik a felső világban. A lelke fent fehér bikává változik, az elrabló lélek feketévé és megküzdenek egymással. Ha a sámán győz, akkor visszakapja az elragadott lelket, az visszaszáll a magára hagyott testbe, és a beteg meggyógyul. Ha a fekete bika győz, akkor a sámánt elzavar­ják, mert mit ér az olyan orvos, aki nem tudja meggyógyítani a beteget. Kétséges foglalkozás ez.

A sámán tehát át tud változni állatokká, itt éppen bikává. Kaptam egy feladatot, hogy nézzem meg ennek a jelenségnek az európai párhuzamait, így találkoztam a vérfarkas történetével. A vér­farkas feltehetően a kelta mítoszokban szereplő werewolf, több ezer éve kering Európában ez a mí­tosz, minden országban van valamilyen lecsapódása. A vikingeknek például volt egy különleges osztaguk, a berszerkerek, vagy medvebundások: egy baltával harcoló rohamcsapatról van szó. Amikor kiszálltak a vikingek a csónakjaikból, akkor ezek szaladtak előre baltával, és azt képzelték magukról, hogy medvévé változnak a harcban.

- Találkozott már hús-vér sámánnal?

- Természetesen, sámánok ma is vannak, sőt, most vannak igazán. A szocializmus idején nem néz­ték jó szemmel őket, ezért nehezen ismerték be az emberek, hogy sámánok, egyszerűen féltek. Volt egy kultúregyezmény a magyarok és a burját mongolok között, akik a Szovjetunió területén éltek, a Bajkál-tó környékén, és én azt a feladatot kaptam, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy burját sá­mánnal. Tapasztalatlan voltam és nagyon fiatal, így beleírtam a munkatervembe, hogy szeretnék egy sámánnal találkozni, és ezt elküldtem a szovjet tudományos akadémiának. Jött a válasz: min­den rendben van, el van intézve. Megérkeztem és szóltak, itt a sámán: mindent csinált, mesélt, és közben rettentően meg volt ijedve. Később elmesélte nekem, hogy kiment érte három fegyveres ka­tona, és kérdezték, hogy ő-e a sámán. Mondta szegény ember, hogy nem, ő csak egy gyári munkás. De feltették egy dzsipre, behozták Ulan-Udébe, a Burját Köztársaság fővárosába, és ráparancsoltak, hogy az itt lévő külföldi előtt ő egy sámán, és tessék beszélni. Szegény rémületében mindenfélét összehordott, csak egy dolog járt a fejében, hogy minél gyorsabban le tudjon lépni, így nem szabad gyűjteni, erre én is nagyon gyorsan rájöttem, és egy nap után elbocsátottam az öreget.

Mára megszűntek a korlátozások, mindenütt élnek-virulnak a sámánok, és ha valaki Önök közül úgy érzi, hogy a gyógyuláshoz feltétlenül egy sámánra van szükség, akkor forduljon a Burját Köztár­saság különböző sámánjaihoz, bizonyára mindent megtesznek a gyógyulásért fehér bika képében.

- Megváltozott a sámánok megítélése a rendszerváltás után, ez kétségtelen, és az Ön könyvei is akkor érték el legnagyobb sikereiket.

- Valóban a kilencvenes évek elején fogytak el a könyveim a legnagyobb példányszámban. Nem olyan nagy dicsőség ez, hiszen akkoriban mindenkinek nagy példányszámban fogytak a könyvei. Az akkori kiadóm elzavart egy írót, mert lecsökkent a példányszáma harmincezerre és ilyen kis pél­dányszámmal nem akart szórakozni. Az Omosi mama sípja című könyvem akkor százhatvanezer példányban jelent meg - ez a szám akkor is elég magas volt -, érdekes, hogy pont sámánokról szólt. A magas példányszámoknak többek között az volt az egyik oka, hogy Magyarországon negyven évig a hasonló regények a megtűrt irodalom kategóriájába tartoztak. A változást követően, 1989-1990-ben gyakorlatilag minden megjelenhetett, az 1945 előtti könyvek, és olyan írók is, akik ad­dig eltiltásban éltek. Óriási éhség volt az emberekben, szerették volna olvasni azokat a könyveket is, melyekről apáik meséltek. Nekem például soha nem sikerült hozzájutni Vaszary Gábor könyve­ihez, de akkor újra kiadták őket.

A másik újdonság a könyvek árusításában jelentkezett, odahozták őket az olvasó elé. Biztosan emlékeznek az aluljárókban elhelyezett, egymás hegyen-hátán lévő pultokra. Valaki kiesett a met­róból és egyből a könyvek között találta magát. A könyv érinthető közelségben ott volt közöttünk, olcsó volt, szépen csillogó, jó borítójú, beszéltek róluk az emberek, úgyhogy hatalmas lelkierő kel­lett a visszautasításához, nyilván mindenki vásárolt. Ma már visszaszorult a könyv a méltó helyé­re, mert mégiscsak a könyvesboltban van a legjobb helye, viszont ennek következtében (is) jelen­tősen csökkentek a példányszámok és beálltak egy jóval alacsonyabb szinten.

- Mit jelent ez? Magyarország egyik legismertebb bestseller írójának milyen példányszámban fogy­nak a könyvei?

- Az új kötet hetvenezerben jelenik meg, az utánnyomások nyilván kevesebb példányban. A dísz-kötéses életműsorozat pedig nagyon kevésben, négyezer körüli példányban, leginkább gyűjtőknek. Volt egy olyan olvasói igény, hogy ne csak paperbackben jelenjen meg, hanem vastagabb, szebb, igé­nyesebb kiadásban is, ezért kezdtük el kiadni az eddig megjelent összes művet ebben a formában.

- Ha már a borítóról beszélünk, térjünk ki a címadási szokásaira. A legújabb kötete címe, Thumo - okozott némi kiejtésben zavart számomra.

- A bestsellerek sikeréhez a cím is hozzájárul, nem érdemes semmitmondó, banális címet adni, mert az nem vonzza az olvasót, nem kelti fel az érdeklődését. Régen azt mondták, hogy blikkfan­gos kell legyen a cím, hogy az ember óhatatlanul feléje fordítsa a fejét, rajta tartsa egy picit a sze­mét, nyújtsa ki a kezét, próbáljon vele közvetlen kapcsolatba kerülni. Én igyekszem olyan címet adni, ami kifejez valamit a tartalomból is. A Thumo nem ebbe a kategóriába tartozik, néhány köny­vemnek egy-egy tibeti, fogalom a címe, a könyvben meg is magyarázom őket.

A tibeti, kolostorban élő szerzetesek gyakorolnak néhány olyan, csak Tibetben jelen lévő tevé­kenységet, amiről a nyugati ember természetfeletti dolgokat gondol. A könyveimben ilyen tech­nikákat magyarázok meg, kalandregényekbe ágyazva, és ezek közé tartozik a thumo is. A budd­hizmus északi Tibetben és Mongóliában létező ágának - a lámavallásnak vagy lámaizmusnak - egyik jelentős része a meditáció: a szerzeteseknek és mindenkinek, aki a vallást gyakorolni akarja, meditációs gyakorlatokat kell végeznie, megpróbál átmenni egy másféle tudatállapotba. Változó ezek ideje, napokig, hetekig, hónapokig is eltarthatnak, és eközben a szerzetesek mozdulatlanul ülnek, többnyi­re lótuszülésben. Tibetben pokoli hideg van, gyakori a mínusz negyven fok, de ekkor is meditálnak, ugyanúgy mozdulatlanul, többnyire egy szál ágyékkötőben. Lótuszülésben, a külvilágtól eltávolodva ülnek. Normális körülmények között meg kellene fagyniuk, hiszen ha valaki húsz percig ül mozdulatlanul mínusz negyven fokban, akkor egyszer csak azt veszi észre, hogy nem vesz észre semmit, mert meghalt. A meditációt végzők azonban képesek arra, hogy valamilyen módon uralmuk alá hajt­sák a vegetatív idegrendszerüket, megemelik a hőmérsékletüket, előidéznek magukban egy belső lá­zat, felmegy a testhőmérsékletük negyven-negyvenegy fokra. Nem halnak meg, hanem még a hó is elolvad körülöttük. A technika elsajátításához természetesen idő kell, egyik ismerősöm szerint nyolc év legalább, és mindenképpen kell egy mester. A keleti tudományok általában nem ismerik az auto­didaktákat. Guruk, baksik, szádhuk vannak, akik megmutatják a módszereket. Tudományosan vizs­gálják, hogy mi történik a szádhukkal, indiai szent emberekkel, amikor élve eltemettetik magukat. Hasonlít ez egy kicsit az állatok téli álmához. Le tudják csökkenteni minimálisra az életműködésü­ket, az anyagcseréjüket és a levegővételt, így hosszú ideig kibírják légritka térben is.

A thumot nyolc év alatt lehet elsajátítani, le vannak írva a módszerek hozzá. A szerzetesek ko­moly edzéseken mennek keresztül a mesterük vezetése alatt. Kezdetben mindenki a hátára vesz egy vizes lepedőt és kiül vele a hidegbe. A cél az, hogy megszárítsa a lepedőt saját magán. Eleinte természetesen senkin nem szárad meg, amikor nagyon fáznak, akkor visszamennek megmeleged­ni. De következő nap megint ki kell menni megpróbálni, és összesen nyolc év áll rendelkezésre en­nek megtanulására. Állítólag néhány év alatt már el lehet jutni odáig, hogy megszárad az embe­ren a lepedő. Nyolc év után nem hogy nem fagy meg, de nyugodtan tud meditálni a hidegben is. Ez a technika az alap, az első lépcső; erre épülnek á komolyabb gyakorlatok.

Hasonló technikai tudást igényel a transzban futás is. A tibeti kolostorok nagyon messze van­nak egymástól, és régen, ha hírt akartak küldeni egyikből a másikba, akkor nem volt más lehető­ség, mint futárt küldeni. Egy erre megfelelő szerzetest megváltozott tudatállapotba helyeztek, hip­notizálták, a zsebébe vagy a ruhája öblébe dugták a hírt, és az illető elkezdett futni. Képesek vol­tak száz kilométert megtenni ezzel a lassú, ügető futással anélkül, hogy elfáradtak, élelmet vagy vizet vettek volna magukhoz. A szemüket a horizontra szegezték és futottak. Nem vakfutással, te­hát nem mentek neki semminek, hanem kicsit a denevérekhez hasonlóan közlekedtek, érzékelték a külvilágot, az akadályokat kikerülték, a folyón meg tudták keresni a gázlókat. Volt a futásban azért valamiféle éberség is. Másfél-két napig futottak, elvitték a levelet a másik kolostorba, ahol felébresztették őket. Sok ilyen és ehhez hasonló technika van, köztük olyanok is, melyeket az eu­rópaiak már kétkedéssel fogadnak, mint a lélekcserét, vagy a tulpát, a gondolati úton létrehozott fizikai valóságot, például egy hasonmás létrehozását gondolati úton. Ez utóbbiról nagyon szép tör­ténetek vannak, ha már eljutottunk ide, elmesélek egyet, amit a tibetiektől hallottam.

1959-ben egy felkelés során a tibetiek a szerzetesek vezetésével fellázadtak a kínai uralom el­len, akkor menekül el a dalai láma Nepálon keresztül Indiába. A dalai láma a Potala palotában la­kik, ez egy hatalmas palotarendszer Lhásza középpontjában. A dalai láma a felkelés alatt is ott volt. A felkelés leverése után a kínai katonák közrefogták a Potala palotát, és elkezdtek tárgyalni a lá­mával. Szerették volna minél kevesebb konfliktussal megoldani a helyzetet, mert nyugaton már óriási tiltakozó akciókat szerveztek, és a kínai politika számára nagyon kedvezőtlen, ha Európában és Amerikában ellenséges a hangulat velük szemben. Szerettek volna kiegyezni a dalai lámával, va­lahogy úgy, mint ahogyan itthon 56-ban Nagy Imrét megpróbálták Kádárék maguk mellé állíta­ni. Nagyjából ugyanazzal az eredménnyel járt a láma megkörnyékezése is. Tárgyalt velük és a kí­naiak megfenyegették, hogy ha nem egyezik ki velük, akkor szétlövik az egész Potala palotát és őt magát is. A láma öt nap gondolkodási időt kért, amit azzal a feltétellel kapott meg, hogy óránként meg kell jelennie a palota egy meghatározott ablakában. Távcsővel figyelték, és ha nem jelent vol­na meg, akkor elkezdték volna az ostromot. A kínaiak is tudták, hogy a palota alatt alagútrend­szerek vannak, és a láma bármikor leléphetett volna, csak akkor szétlövik az épületet, aminek a magyar Országházhoz hasonló jelentősége volt és van: a pusztulása ez egész kultúra, szinte az or­szág megsemmisülését jelentette volna. Öt napig minden órában megjelent az ablakban, intett a lent ácsorgóknak és visszament. Az ötödik nap egyszer csak nem jelent még többet. A kínaiak vár­tak egy kicsit, majd megrohanták az épületet, de a láma akkor már Nepálban volt. Az ablakban, ugyanis az általa létrehozott hasonmása jelent még az öt nap alatt. A tulpája integetett az ablak­ban, és öt nap után szétoszlott a levegőben. Európaiként nehéz ezt elképzelni, de a Bibliában is tör­ténik hasonló: az ige testté lesz. Pontosan ugyanezt jelenti: a lélekből, a szóból létrejön egy fizikai valóság, egy test, ez a túlpa például.

- A könyveiben is van egy állandó, visszatérő tanítómester, Lendvay doktor. Úgy vettem észre, sze­reti visszahozni a szereplőit.

- Mindannyiunkra jellemző, hogy ha megszerettünk egy irodalmi alakot, egy szereplőt, akkor azt szeretjük viszontlátni a következő könyvben is. Velem ugyanez volt a helyzet a Kari Mayos idők­be: tudtam, hogy van egy trilógiája, aminek csak az első kötetét olvastam, mert a többi éveken ke­resztül nem volt hozzáférhető számomra. Pokolian izgatott, mi történik a főszereplőkkel, ezen a pszichózison alapszik egyébként minden szappanopera. Az olvasói igények is erre mutatnak, meg­szoktak, megszerettek egy-egy szereplőt, és sokszor kérdezik, hogy mikor folytatom egyik vagy másik könyvet. Ilyenkor mindig szabadkoznom kell és megígérni, hogy folytato.

- Hogyan épít fel egy karaktert? Vannak a szereplőinek állandó tárgyai, mint egy pipa vagy egy 38-as Smith & Wesson?

- A válasz kapcsán szeretnék először egy kicsit arról beszélni, hogy mit jelent sikerkönyvet írni. El­ső látásra könnyű meghatározni: sikerkönyvről akkor beszélünk, ha nagy példányszámban kel el egy könyv. De szűkíteni kell ezt a meghatározást, mert szépirodalomról beszélünk jelenleg, és ezen kívül van a nagy példányszámú sikerkönyv vagy egy politikus vagy médiasztár által írt monográ­fia. Utóbbiak nem tartoznak az általunk vizsgált kategóriába, mert nem szépirodalmi művek. Van egy fajtája a sikerkönyveknek, melyekről nem lehet megmondani, hogy miért lesznek sikeresek, vagy miért jók, ezek olyanok, mint a szupernóvák: egyszer csak felvillan valami, aminek nem le­het okát adni. Elképzelhető, hogy valaki ír hét könyvet, de a kutya sem figyel fel rá, és a nyolca­dik akkorát durran, hogy belecseng a világ füle. Gyakorlatilag előzmény nélkül keletkezik egy cso­dálatos mű, mert lehet, hogy az előző hét érdektelen, esetleg rossz is. Ezt nem lehet megmagya­rázni, utólag sok mindent lehet mondani, de nem lehet rá felkészülni. Nem lehet tervezni az ilyen könyvsikereket. A fordítottja is elképzelhető, valaki ír egy bestsellert, de nem tudja megismételni, a következő nyolc könyve érdektelenségbe fullad. Nyilván közrejátszanak a társadalmi, művészeti összetevők is, ezt az irodalomtörténet vizsgálhatja. Az egyedi alkotásokat azonban nem lehet mo­dellezni, így ezekkel én most nem foglalkoznék. Az én értelmezésemben a bestseller-író tudatosan készül a sikerkönyv-írásra, nem egyben, hanem sorozatban gondolkodik, olyan értelemben, hogy mindig azonos színvonalon írjon, elégítse ki a közönség igényeit, és fenntartsa az olvasók érdeklő­dését, de ehhez nyilván oda kell figyelni az olvasóra. Az írók egy részét nem érdekli ilyen értelem­ben az olvasóközönség, csupán ki akar írni magából valamit. Nem nagyon érdekli az sem, ha csak öten olvassák, ő megtette a kötelességét. A filmmel kapcsolatban is vannak ilyen hozzáállások, megrendezte, és nem érdekli, hányan nézik meg. Ez egy típus, lehet vele vitatkozni, de mi, akik bestsellereket írunk, nem tehetjük magunkévá ezt a gondolatot, mert mi azt szeretnénk, ha minél többen elolvasnák a könyveinket. Oda kell tehát figyelni arra, akinek írunk.

A másik fontos követelmény a mesterségbeli tudás. Le kell számolnunk egy legendával: az írás nem szent révület, amikor nem gondolunk semmire, hanem transzállapotban csak arra koncentrá­lunk, hogy megírjuk a szívünket, lelkünket. Ez nem így működik. Verset talán lehet így írni, ilyen szent hevületben, és vagy lesz belőle csoda, vagy sem. A regényírás nagyon komoly munkát, elő­tanulmányokat és mesterségbeli tudást követel meg. Kétségtelen, hogy kell hozzá adottság is, de ezt vagy örökli az ember vagy nem, a többit viszont meg lehet tanulni. A tehetséges írónak is meg kell tanulni a szákmát. Nem lehet előtanulmányok nélkül, folyamatosan bestseller regényeket ír­ni, ugyanolyan jó színvonalon.

Továbbá nem lehet széles körű műveltség nélkül írni. Aki nem ismeri a világirodalmat, az nem fog tudni jó könyvet írni, egyszerűen azért, mert jó könyvet írni meg kell tanulni. Keléten kell egy mester hozzá, ezt láttuk az előbb, így az írást is a legjobb mesterektől érdemes tanulni. Én körül­belül húszéves koromra kis túlzással kiolvastam a világirodalmat. Balzactól a legunalmasabb fran­cia, spanyol és egyéb szerzőkig. A Don Quijotét is eredeti terjedelmében olvastam, nem volt egy öröm, de mindent lehet. Nem egy-két könyvről van szó, hanem több száz, esetleg ezerről, és anél­kül lehet megtanulni a szakma csínját-bínját, hogy az ember különösebben odafigyelne erre a szempontra. Kapcsolódik ide még egy megjegyzésem: az anyanyelvünket feltétlenül jól kell ismer­ni, mesteri fokon kell tudni magyarul. Aki nem ismeri a szakmája eszközét, az nem fog tudni jó könyvet írni. A helyesírással kezdődik a dolog, régebben vállaltam mások kéziratának olvasását, de ha az első két oldalon súlyos helyesírási hibák voltak, akkor nem is folytattam. Aki nem tud helyesen írni, abból soha nem lesz író, mert az alapműveltsége hiányzik hozzá. Meg kell tanulni a nyelvtant is, ugyanilyen megfontolásból. Ki kell alakítani egy saját stílust is. Nem elég, ha vala­mit nyelvtani pontossággal és helyességgel leírok, jelzőkkel, árnyalatokkal kell dolgozni, hogy pontosan azt írjam le, amit gondolok. Nem mindig sikerül, olyankor ki kell hagyni, nem minden gondolatot lehet megfogalmazni.

A főhősök és egyéb szereplők megalkotását is a mesterektől lehet megtanulni. Meg kell nézni, hogyan jelenítenek meg és szerepeltetnek mások egy ellenszenves vagy egy pozitív alakot. A ne­vekre is oda kell figyelni, vannak olyan finomságok, hogy ne hasonlítsanak egymásra a szereplők nevei, mert az olvasó összekeveri őket. Ne legyenek túl hosszúak sem, mert az kimondhatatlan. Ne legyenek téves asszociációkat eredményező nevek. Ha valakinek nevettető neve van, de a sze­repe egészen más a regényben, akkor az olvasó ott is röhögni fog, ahol nem kellene. Mégis kifeje­zőnek, karakteresnek kell lennie névnek, ha indokolja a regény, illetve a jellegtelen nevek is tud­nak karakterizálni hősöket.

A párbeszédírást is meg kell tanulni, mert az viheti előre a könyvet, de borzalmassá is teheti. Meg kell nézni, hogy például Balzac hogyan ír párbeszédet, és milyenek a modern dialógusok. Utánozni azonban nem szabad senkit, a saját stílusunkat kell megtalálni, mert a másolás nem ve­zet sehová. Sokan jöttek már hozzám fiatalok, hogy csak engem olvasnak, de ők is írtak egy re­gényt, így megint csak nem jó. Mindig meg kell figyelni, hogy milyen korban élünk, és milyen stílus felel meg ennek a legjobban. Az orosz klasszikusokban szereplő végtelen hosszúságú mondatfüzérek ma már nem mennek, de annak idején megfeleltek a kor igényeinek, az akkori csende­sebb, lassúbb folyású életnek. A saját magyarázatom szerint, az orosz klasszikusok azért olyan vas­tagok, mert akkoriban főleg vidéken lakott az olvasóközönség, ősszel beutaztak Moszkvába, hogy könyvet vegyenek télire. Minél vastagabb volt, annál inkább megvették, mert ki kellett tartson ta­vaszig, addig ugyanis három méteres hó volt a kúria körül, nem nagyon utazgathattak. Ma már rövidebb könyveket kell írni, de nem is ez a fontos, hanem hogy a leírások rövidek, kopogósak le­gyenek, a párbeszédek pedig szikárabbak. Ma már nem bírjuk elviselni a hosszú, oldalas monda­tokat, még mindig mondja, még mindig és már nem is tudom, hol van az eleje.

Rövidültek a mondatok, kopogósabbak a párbeszédek, ezért manapság a kisregény felé tolódik el az irodalom, nem a nagy, klasszikus regények felé.

Nagyon fontos még, hogy az írónak valamilyen módon szakembernek kell lennie. Ha nem olyanról írok, amihez értek és fordítva, akkor nincs hitelem. Ha pénzügyekről írok regényt, akkor az olvasónak tudnia kell, hogy szakember vagyok, például finánc voltam. Nemrég kaptam egy kéziratot, ami a határőrségről szólt, kábítószerekről és hasonlókról, és akkora fantasztikus hely- és témaismeret volt az írás mögött, hogy az illető biztosan hónapokat vagy éveket töltött a határnál és mindent megvizsgált. Az én könyveim szakmai hitelét a tudományos kutatómunkám adja, tényleg ismerem a terepet és a témát, a tudományos részét is. Az olvasó elvárja, hogy tanítson va­lamit a könyv, de amelyiknek nincs hitele, attól nem fogad el információt.

Az olvasói igények kielégítése a témára is vonatkozhat, olyan értelemben, hogy szerelemnek és humornak is lennie kell egy regényben. Finoman azt mondanánk, hogy szexnek is lennie kell a könyvben, de az én stílusom szerint ennek ízlésesnek kell lennie, a pornó más világ. A humort sem szabad kifelejteni, humor nélkül ma már nem nagyon szabad könyvet írni. A sikerkönyvnek olyan­nak kell lenni, hogy ha televíziós filmet készítenek belőle, akkor az egész család végignézheti, nem kell senki arcát eltakarni, lehajtani a fejünket, nem kell pirulni a gyerek előtt, hogy istenem, mit mondott a bácsi, ne hallgass oda fiam!

A technikai és egyáltalán a fejlődés is megváltoztatja a regényírás szabályait, vagy legalábbis erősen befolyásolja őket. A mobiltelefon megjelenése miatt ma már elképzelhetetlen olyan zárt tér, mint az Agatha Christie regényekben, ahol az embereknek semmilyen kapcsolata nincs a külvilág­gal. Megközelíthetetlen helyek biztosan ma is vannak, de jóval kisebb számban. Régen azért nem lehetett kiszabadítani valakit, mert a repülőgép nem tudott mindenhol leszállni, de ma már ez megoldható a helikopterrel vagy a sárkányrepülővel. Megnehezíti a dolgunkat a változás, mert a klasszikus detektívregények egy része a zárt térre épít - például a Tíz kicsi néger -, ami nagyjából megszűnt, de mégis meg kell teremteni. A világ változását a könyvekben is követni kell.

- Van ideje olvasni? A világirodalomból, vagy a kortárs magyar irodalomból kik a kedvenc írói?

- Egyre kevesebbet olvasok, nem az időm miatt, hanem a koromnál fogva. Olvasok, de elsősorban inkább a tényregények érdekelnek, szívesebben olvasok tudományos igénnyel megírt monográfiá­kat. Szépirodalom tekintetében nagyon szeretem az orosz klasszikusokat, ezeken nőttem fel. Sokat voltam a Szovjetunióban kutatóintézetekben, és oroszul is olvastam Tolsztojt és Gorkijt. Ha ked­vencet kell választani, akkor az ma Franz Kafka, az irracionalitás mestere. Kortárs irodalomra jut a legkevesebb idő, de nagyon kedvelem Esterházy Pétert; személyesen őt is és a könyveit is. Moldova Györgyöt is szeretem, nem feltétlenül a mostani írásait, hanem például a Negyven prédiká­tort. Szerintem az a magyar irodalom egyik csúcsa, csak nem nagyon ismerik.

- Az írásai gyakran filmszerűek, gondolt-e már arra, hogy megfilmesítsék valamelyik történetét?

- Én igen, de igazából ezzel nem nekem kellene foglalkozni, hanem a filmeseknek. Elvileg Ma­gyarországon lehetne ezt megvalósítani, de itthon a műfaj miatt nagyon nehéz. Ha valaki tudato­san ír sikerkönyvet, akkor a tematika miatt nem nagyon lehet elismert, és ezért filmet se nagyon akar belőle senki forgatni. Másrészt pokolian sok pénzbe kerülne, mert ezek nem kamaradarabok, nem lehet egy szobában lejátszani három színésszel. Az élvezhetőség miatt színes, szélesvásznú kel­lene legyen, eredeti helyszínekkel, de erre horribilis összegek kellenének, az amerikaiak tudnák megfizetni. Nem tehetek róla, de Spielberg nem engem keres.

- Nem is kereste meg soha senki ilyen ötlettel?

- A szlovákok próbálkoztak vele, de hála a jó istennek nem sikerült. A szocializmus utolsó éveiben felkeresett a Barrandov filmstúdió Prágából, a Sindzse szemét akarták megfilmesíteni. Jött egy de­legáció Budapestre és elkezdtük a tárgyalásokat. Óvatosan kérdeztem:

- A nepáli forgatás fog-e menni?

- Nepál? Hát mire tetszik gondolni?! Ott a Tátra, az is hegy.

- Jó, de kolostor, a kámuk? Ez egy kolostorban játszódik, nem tudom, hogy az van-e a Tátrában.

- Lesz! Addigra lesz. Van fenyőfa, megcsináljuk.

- Jó, de a szerzetesekkel nem lesz gond? Antropológiailag se mi, se a csehek nem úgy nézünk ki.

- Tudja mit? Tele vagyunk kínaiakkal, koreaiakkal, itt vannak ez egyetemen, valamennyi léhűtő, úgyse csinál semmit, majd jönnek statisztálni.

- Eléggé szomorúnak tűnt a dolog, de rövidesen Csehszlovákia széthullott és a film eltűnt a süllyesztőben.

Körülbelül tíz évvel ezelőtt egy amerikai cég is megkeresett, ők A gonosz és a fekete hercegnő iránt érdeklődtek. Amerikában élő románok akarták megfilmesíteni, mert a könyv Drakuláról szól. Állítólag húszezer dollárért már a forgatókönyvet is elkészíttették. Amerikában csak azok írhatnak forgatókönyvet, akik tagjai a Filmforgatókönyv-írók Szakszervezetének, és ők pokoli drágán dolgoznak. Már minden elő volt készítve, mégsem történt semmi. Három év után fel­hívtam őket, hogy mire számíthatok. Megnyugtattak, hogy Sylvester Stallonenak is hat évébe került, amíg össze tudta gyűjteni a pénzt a legutóbbi filmjére, úgyhogy legyek türelemmel. Az­óta is várok, de Stallone se szedte össze azóta se a pénzt, úgyhogy holtversenyben vagyunk.

- Milyen a viszonya a kiadókkal?

Speciális helyzetben vagyok, mert a kiadóm évente három-négy másik könyvet ad ki az enyémeken kívül, úgyhogy felhőtlen a viszonyunk. Egészen más így, mint egy nagy kiadónál lenni, ahol sokkal többféle probléma kerül elő. Itt lényegében szinte csak velem foglalkozik az illető; a Gesta egy kisebb, kétszemélyes kiadó, nem is olyan nagyon ismert. Régebben más kiadókkal is dolgoz­tam a Magvetővel és a Szépirodalmival is. Később millió kiadó jött létre, és az ember oda ment, ahol jobb feltételeket biztosítottak számára. Nekem az a tapasztalatom, hogy ezek a kis kiadók jobbak.

- Megfordult a fejében, hogy saját maga adja ki a könyveit?

- Abszolút nem, mert az egészen más munka. A kiadói tevékenység rendkívül nehéz, összetett és időigényes tevékenység, az ember vagy ír vagy kiad, együtt nem nagyon lehet. Nyomdával kell tárgyalni, borítót terveztetni, szerkeszteni, tervezni, rendezni a pénzügyeket, a terjesztést - nem egyszerű dolog. Nekem így a legkényelmesebb, írok és valaki más kiadja.

- Milyen a kapcsolata a közönségével? Ha jól tudom nagyon elfoglalt, egyik nap Miskolcon, másik nap Székesfehérváron dedikált

- Nagyon sok író azt gondolja, hogy a könyv megírásával kitette a munkája végére a pontot, majd megy az a maga útján, pedig a könyvet el is kell adni. Ma már sokat kell segíteni a kiadónak és a terjesztőnek abban, hogy eladja a könyvünket, és ehhez minden alkalmat meg kell ragadni. Az egyik lehetőség, amit szeretnek is a terjesztők, a dedikálás. Az olvasóim nagyon szeretik, ha alá­írom a könyveimet, közben rengeteg kérdés fölmerül. Számomra is hasznosak ezek a rövid beszél­getések, a kritikák és a megjegyzések. Egyéni kérdésekkel nem mindig tudok foglalkozni, de ha sokan mondanak valamit, akkor abban van igazság. Például úgy érzik, hogy a könyv nincs befe­jezve, és tanácsolják, hogy írjak még egyet hozzá, mert van rá igény.

Sokszor hangsúlyoztam már a közönség igényeit, pedig az irodalomban ez néha szitokszónak számít, nehogy már az olvasó mondja meg, mit írjunk. Az 1800-as években szakadtak el az írók a közönségüktől. A középkorban az irodalom, és általában a művészetek alkalmazott tudomá­nyok voltak, ami annyit jelentett, hogy ki kellett szolgálni valamilyen módon az olvasóközönség, nézőközönség igényeit. Gondoljanak csak a már-már közhelyes festészeti példákra, többnyire megrendelésre készültek a képek. A mecénások beleszól(hat)tak a kép témájába is, ide tessék egy Szűzmáriát, oda egy Kisjézust festeni. Szinte odaadták az alaprajzot a megrendeléshez. A művé­szi nagyságot az is bizonyította, hogy ilyen körülmények között is csodálatosat alkottak. Nem kell szégyellni, hogy mi a közönségnek dolgozunk, és azt szeretnénk, hogy minél többen olvas­sák a könyvünket.

- Mostanában mire van igény?

- Jó, szórakoztató, könnyen olvasható könyvre van igény. Mindenki attól félt, hogy a gyerekek le fognak szokni az olvasásról a televízió és a számítógép miatt, de nem így történt, mert a mechani­kus játékok kevés teret hagynak a fantáziának. A gyerekek szeretnek fantáziálni, és ezt az iroda­lomban lehet a legjobban. Az eseményeket, helyszíneket, embereket a saját képzeletük szerint lát­ják, a könyvet a saját szűrőjükön keresztül olvassák. Én is elképzeltem annak idején magamnak Kara Ben Nemszi Emírt, és óriási csalódás volt látni róla egy képet, ami valaki másnak a fantáziá­ja alapján született. A Gutenberg-galaxis picit csúszik vissza a pozitív irányba, nem kell temetni sem a könyvet, sem az irodalmat.

- Hová utazik legközelebb? A következő könyve helyszínére?

- Malajziába megyek két hónapra, szeretnék egy kicsit körülnézni. Lehet, hogy lesz belőle valami, de nem ilyen mechanikusan működik a dolog, hogy utazom, aztán megírom. De soha nem írok olyan helyszínről, ahol még nem jártam, mert e nélkül nem nagyon lehet megírni a könyvet. Van­nak technikai részletek, amikhez nem lehet másképp hozzájutni. Neveket szoktam így gyűjteni. Az Izlandi könyvemhez kellett ötven név, de itt Budapesten hol találok ötven izlandi nevet? Ré­gen lehetett a telefonkönyvekből, de ma azt is nehéz szerezni. Négy évvel ezelőtt végigjártam minden postát, már a minisztériumba is eljutottam, de nincsenek telefonkönyvek. A portugál követ­ségen találtam végül egyet, nem nagyon értették, hogy miért van rá szükségem, de segítettek. Iz­landon a rendőrök vittek be, mert azt hitték, hogy kém vagyok: jegyzetfüzettel jártam az utcákat és a csengők mellől kiirogattam a neveket.

Ha elutazunk valahová, akkor az ottani kultúra, az emberek jellegzetességeit is érdemes megfigyelni, például a kocsmákban. Az ember rendel magának valamit, és máris lehet beszél­getni. Ne turistacentrumokra gondoljanak, azokat nem szeretem, mert nincsenek helyiek. A né­met, amerikai, kanadai folklórt fel lehet lelni, de a helyit nem. Éttermekben például hamar oda­jönnek érdeklődni, honnan jöttem, mivel foglalkozom - nagyon jó beszélgetések alakulnak ki így, ha van közös nyelv. Ha nincs, akkor nehezebb, de lehet kézzel-lábbal magyarázni. Keleten nagyon barátkozóak az emberek, néha már túlságosan is. Indiában, Delhiben elindulunk az ut­cán és ötven lépés után már hatan vagyunk. Persze senki nem tudja, hogy Magyarország hol van.

Egyetlen magyart sem ismernek, csak talán Puskás Öcsit. Ha kiejtjük Bartók nevét, üveges te­kintettel merednek ránk.

- A könyveiben mindig van egy magyar származású szereplő, és mindig van egy rövid, Magyaror­szágról szóló rész. Ez a fordítás miatt van, hogy a külföldiek kapjanak valami tájékoztatást rólunk?

- Igen. Nincs különösebben nagy magyarságtudatom, de nem tagadom meg. A könyvek írója is magyar, a gyökerei is, akkor miért ne lehetne egy szereplő is az.

A fordításnak több problémája is van. A könyveim jelentek meg már német, szlovák, cseh, bolgár, orosz nyelven, általában a környező országok nyelvein. Az angolszász terület már nehe­zebb, nekem nem is jelent még meg angolul könyvem. Ahhoz el kellene határozni, hogy utána­jár az ember. Utazni, szervezni kell, prospektusokat küldözgetni, ügynökökkel és kiadókkal ta­lálkozni, és én a munkatempóm miatt nem nagyon érek rá erre. Még soha nem tettem semmit egy fordításért sem, mindig mások kerestek meg a hozzájárulásom miatt, és akkor nyilván be­leegyeztem. A korom miatt valószínűleg már ezután sem fogok ilyesmivel foglalkozni, mert ak­kor megint nem lenne időm írni. De ha most lennék harminc éves, akkor elmennék Kanadába, az Egyesült Államokba, elvinném a könyveket és a kézirataimat a kiadókhoz, és szerintem sike­rülne.

- Naponta hány órát ír, hogy néz ki a napirendje?

- Kétféle embertípus létezik, a korán kelő és fekvő tyúk, illetve a fordítottja, a bagoly. Én az előb­bi vagyok, reggel nyolckor kezdek dolgozni, tizenegyig írok, és délután kettőtől körülbelül négyig javítom a reggeli anyagot. Ez gyakorlatilag napi öt órát és tizenöt gépelt oldalt jelent.

- A mai beszélgetés nem borítja fel a napirendet?

- Nem, most éppen befejeztem a májusi könyvet, az összerakása következik. Amikor az összes napi tizenöt oldal egyben van, akkor derül ki, hogy sok elvarratlan szál, rosszul megírt jelenet ma­radt benne, és túl van írva, nagyon bő, ezért át kell dolgozni. Azt szokták mondani, hogy a film nem az operatőrnél születik, hanem a vágóasztalon. A könyv is a javításnál születik, nálam egyhar­mada ki szokott esni, száz oldalból marad hatvankilenc. Jelenleg ezzel foglalkozom, de ilyenkor már jobban lehet játszani az idővel, nem feltétlenül kell korán kelni.

- Látja a regénye végét, amikor elkezdi?

- Nekem azért legalább tudni kell, ki a gyilkos. A viccet félretéve ez egy jó kérdés. Az elején csak a vázát tervezem meg, és a könyv írja magát. Minden nap egyik mondat húzza a mási­kat, új ötleteim születnek, fordulatokat találok ki, ezeket előre nem tudom megtervezni. A lé­nyeg az, hogy A pontban történik valami, és B pontra ki kell derülnie mindennek, logikus­nak kell lennie. De a közbeeső részek, a szereplők viselkedései, a mellékszálak közben alakul­nak ki.

- Jegyzetel közben? A szereplőknél például, hogy kinek milyen tulajdonságai vannak.

- Van, amikor szoktam. Hogy ne legyenek egyformák - mindenki vörös hajú és szeplős -, mert akkor könnyű belegabalyodni, és az olvasó is hülyét kap. Alkatilag is másképp kell kinézzenek, ezeket mind előre meg kell tervezni. Általában a lányok csinosak, a fiúk szorgalmasak, kedélye­sek és a rosszakban is van valami jóság. Vannak rossz emberek is, de ezek a könyvek a népmesék valamiféle változatai, a jónak mindig győzni kell, én utálom azokat a könyveket, ahol a rossz győz. Az amerikai irodalom jelentős részében a rosszak győznek. Nem tudom, az amerikaiak ho­gyan bírják ki, hogy a bankrabló elmegy a pénzzel és békésen él tovább Hawaii-on, számomra el­fogadhatatlan ez a következtetés. A rossznak, ha nem is premier plánban, zsilettpengével felvág­va, de bűnhődnie kell. Ez a népmesék elve is, én is arra törekszem, hogy aki nagyon disznó, az kapja meg a büntetését.

2007. október 13.

köszönet a cikkért Lacinak