Nyugat és Kelet között

Tinédzser korában már novellái jelentek meg a Somogyi Néplapban, mégis majdnem negyven éves volt, amikor megírta első ifjúsági regényét. Viszont az elmúlt harminc év alatt bepótolta a lemaradást: évente két könyvet publikál. Novemberben jelenik meg legújabb kötete, „A lófejű démon” címmel, amely egy buddhista kolostorban játszódik.

Lőrincz L. László Leslie L. Lawrence-ként és Frank Cockney-ként is sikeres író, de elsősorban kutató, akinek Mongólia a második hazája. Vonzza a kelet, a misztikum, mégis nyugati embernek tartja magát. Az írói munkásságát elismerő díjak ellenére tudósként nem érzi feleslegesen tudományoskodónak fantasztikus könyveit. Mindenesetre a sci-fi és a krimi iránt érdeklődők körében évtizedek óta egyaránt lankadatlan népszerűségnek örvend.
- Mivel én mindig kutató voltam, számomra Mongólia és a Kelet a kutatás tárgya, de nem válok sem keleti emberré, sem buddhistává. Nyugati ember vagyok – jegyzi meg a korát meghazudtolóan fiatalos, életvidám író, akiben Karl May arab tárgyú könyvei lobbantották fel az érdeklődést a Közel-Kelet iránt. Hasonló kalandokat remélve ezt szerette volna tanulni, és minél többször odautazni. Ám az egyetemen se az arab, se a török szakot nem tudta felvenni, mert túl sokan jelentkeztek.
Így választotta a történelem mellé a mongolisztikát, azzal a szándékkal, hogy majd később újra megpróbálja a törököt. Ám időközben megtetszett neki a mongol nyelv, így ott ragadt. Később, megszakításokkal, több évet töltött el Mongóliában, ahol ösztöndíjasként is tanult az ulanbatori egyetemen. Az arab világot azonban csak átutazóként ismerte meg. Miként a földteke számtalan más zegzugát, hiszen regényei nyomán eljutunk Haititól, Mandzsúrián, Írországon, Svájcon, Barbadoson, Manilán, Pápua Új-Guineán és az afrikai ültetvényeken át az izlandi lávamezőkig, s természetesen a Himalája ködbe és titokzatosságba burkolódzó tájain is számtalan történetet izgulhatunk végig.
- Úgy gondolom, hogy az írók jelentős része már volt azokon a helyeken, amelyekről ír. Hitelesen és szemléletesen csak úgy ábrázolható egy ország, ha ismeri az ember annak nyelvét és kultúráját, s ott nem kevés időt el is tölt. Anélkül, hogy valaki ott lett volna a terepen, nemigen lehet írni – állítja.
A táj és a leírások hűsége, néprajzi története, mitológiája tehát valóságos, a történet azonban mindig a fantázia szüleménye.
- A témák adják magukat – veti közbe -, hiszen, aki Keleten jár, számtalan rejtéllyel, egy titokzatos világ megmagyarázhatatlan jelenségeivel találkozik.
Lőrincz L. László regényeiben a rejtélyek között persze szép számmal akadnak olyan jelenségek és lények is, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget, és sokan nagyon is valóságosnak gondolják őket.
A túlvilágról kísértő – ártó vagy segítő – szellemek létében titkon még azok is hisznek, akik az ellenkezőjét állítják, miként az űrből érkezett lények földi tevékenysége is mindig érdekelte a bolygónkon élőket. Ezekben a történetekben pedig természetesen szinte nyüzsögnek a szellemek, a boszorkányok, a rémek, a különös, gyilkoló, s már-már emberi tulajdonságokkal bíró állatok, és emberfölötti képességekkel rendelkező emberek.
- De mindig a jó győz, mert a gazemberek, akik másoknak ártanak, és szenvedést okoznak, soha nem győzhetnek. És persze sokan állnak a jó oldalra, és vesznek részt a gonosz legyőzésért folyó küzdelemben. Nálam a szereplők mindig megőrzik emberségüket, és a nyelv tisztelete okán soha nem beszélnek csúnyán - mondja mosolyogva a nyelvtudományok kandidátusa, akit egyébként gyermekkora óta vonzott az írás.
- Nyolcadikos - voltam, amikor 1953-ban Kaposváron, a Somogyi Néplapban megjelent kis novellámmal harmadik díjat nyertem egy pályázaton. Amikor a rövid nadrágomban mentem átvenni a díjat, bizalmatlanul tudakolták, hová igyekszem. Mondtam, hogy a díjkiosztóra, a portás pedig közölte, hogy menjek szépen haza, és küldjem ide az apámat, mert csak személyesen lehet átvenni a díjat. Végül persze felengedtek, s ezután rendszeresen publikáltam az újságban, igaz, ezek az írások nem jelentették a művészetem csúcsát – meséli a tudós író, aki gyermekkorát Kaposváron töltötte, s más szórakozási lehetőség nem lévén, kiolvasta az egész városi könyvtárat.
- A háromnegyed részét nem értettem még akkor, mégis sokat lehetett tanulni belőle – teszi hozzá, majd a viszonylag gondtalan gyermekévek után a kamaszkor nehézségeiről mesél.
- Nagyszüleim egyik ágon kulákok voltak, a másikon a nagyapám református lelkész, apám B listás, a házunkból kiraktak, majd nyolcadikos koromban közölték, hogy nem tanulhatok tovább, mert a pártbizottság megtiltotta. Bekerültem egy ipari technikumba, ahová szintén nem vettek volna fel, de mázlim volt, mert az iskola igazgatójának a testvére lelkészként azt a parókiát örökölte, ahonnan a nagyapám kihalt. S mivel ismerte a családot, felvettek a Cukor- és Édesipari Technikumba, miként még több, hozzám hasonló pöttyös rokonsággal rendelkező fiút. Az osztályban a tizennyolcból tizennégyen svábok voltak - így villámgyorsan meg kellett tanulnom németül –, a másik három pedig papunoka. Jó kis osztály volt – hunyorog cinkosan, majd rátér az írói életút alakulására.
- Miután egyetemre kerültem, tíz-tizenöt évig nem írtam egy sort sem. Kutató voltam, s úgy gondoltam, ez egy gyermekkori kaland volt, amely elmúlt. De, amikor még egyéves házasok sem voltunk, a feleségem kiment egy évre Indiába. Egyedül maradtam, unatkoztam. Mentem az utcán, s belém ötlött, hogy írni kellene valamit. No még nem regényben gondolkodtam, mert akkor eléggé magánál tartott a tudomány. Csak olyat tudtam elképzelni, amely szoros kapcsolatban áll a mongolisztikával, de azért szépirodalom. Így ifjúsági regényeket kezdtem írni. Az első, „A sólyom kinyújtja karmait” című könyvem Dzsingisz kán ifjúságáról szólt, s a Móra Kiadó meg is jelentette.
- Ez volt az első lépés a visszatérés útján. A második, és talán döntőbb is, hogy átértékeltem a tudományt és abban a saját szerepemet. Ehhez tudni kell, hogy a mongolisztika, a Közép-Ázsiára irányuló kutatás rendkívül specializálódott. A kutatók olyan vékony kis szeleteken dolgoztak, amelyekhez a másik nem értett. Aminek nagyjából az volt a következménye, hogy ha írtam egy cikket, azt rajtam kívül senki sem olvasta. Ez elég elkeserítőnek tűnt. Sokat jártam külföldi konferenciákra, amikor még alig utazhatott valaki. Ott azt lehetett látni, hogy azoknak az embereknek az előadásán, akik pénzt osztottak, mindig teltház volt. Amikor mi tartottunk előadást, akkor üresen kongott a terem. Rájöttem, hogy itt igazából senkit nem érdekel a másik – összegzi a pálya akkori helyzetét.

A tudós tehát visszatért az irodalomhoz, és az azóta is nagy becsben tartott Erika írógépéhez. Ám a jó bestsellerhez szükséges tudnivalók megszerzéséhez a sors egy első látásra véletlennek tűnő alkalmat teremtett.
- Egy évig Németországban, Bonnban kutattam, és tanultam az egyetemen, s bár beszéltem németül, de egy nyelvet sosem lehet elég jól tudni – kezd bele a történetbe. – Ezért úgy gondoltam, beiratkozom az idegen ajkúak számára induló német tanfolyamok egyikére. A beiratkozás az egyetem aulájában történt, ahol asztalok voltak, mindegyik mögött ült egy ember, aki előtt hosszú sorban álltak a jelentkezők. Én azt az asztalt választottam, ahol csak ketten várakoztak. Elmentem az első órára, ahol egy nagy teremben egy fekete és egy vietnámi ült.
- Majd bejött egy hapsi, és elkezdett egy olyan nyelven beszélni, amelyről hirtelen azt sem tudtam megállapítani, hogy indoeurópai-e. Kiderült, hogy ez egy svájci német tanfolyam, amely még a németek számára is igen nehéz. Ám a vietnámi és a néger is csupán németül akart tanulni. A tanár látta, ha nem tesz valamit, megszökünk. Így ékes németséggel megkérdezte, mit akarunk tanulni. A beszélgetés során kiderült, hogy a pofa irodalomtörténész, műfajelemzést szokott tartani.
- Magam sem voltam valami felkészült német irodalomból, a vietnámi pedig életében egy könyvet olvasott németül, mégpedig azt, amelyből a Magyarországon is játszott, „Nem kell mindig kaviár” című filmsorozat készült. Na ezt, és ehhez hasonló bestsellereket elemeztük fél éven át ketten a fekete úrral, mert a vietnámi közben megszökött. Itt profi módon meg lehetett tanulni - akár egy szakácskönyvből főzni -, hogy mi kell egy sikeres könyvhöz. Nem csak a receptet ismertük meg, de a fogásokat is. S egy jó történetben a hozzávalók megfelelő elegye már feltételezi a sikert. Persze könnyű ezt elmondani, csinálni azért nehezebb – szögezi le, majd hozzáteszi, hogy Woody Allan bölcsességére, amely szerint a jó könyvnek van eleje, közepe és vége, mégpedig ebben a sorrendben, maga is írás közben jött rá.

Lőrincz L. Lászlónak az utazás mellett természetesen ma is az olvasás a kedvenc időtöltése, de moziba, színházba is szeret járni.
- Sokszor fordulnak hozzám fiatalok, s azt szeretnék tudni, hogyan lehet megtanulni könyvet írni. Azt szoktam mondani, nem tőlem kell tanulni, hanem a legjobb mesterektől. Én csak azt tudom elmagyarázni, én hogyan csinálom, de a legjobb tanítómester a világirodalom – állítja. Számára például, Karl May, s persze idesorolja az utánozhatatlan Rejtő Jenőt, akinél szerinte nem érdekes miről szól a könyv, a történet mellékes, sokkal izgalmasabb a stílusa, a humora, és az eltanulhatatlan nyelvi fortély. Misztikus légköre, sajátos világa miatt Franz Kafka szintén különleges helyet foglal el a szívében. Figuraalkotás és a feszes szerkezet terén Raimond Chandler a mester, s krimiszerzőként szinte természetes a vonzódása Edgar Allan Poe műveihez.
Leslie Lawrence úgy érzi, jóban van a világgal, s ez szemlátomást így is van. Hidegkúti házának tágas dolgozószobájában minden a fegyelmezettségről és a mértéktartásról árulkodik. Olykor használja a számítógépet, de nem igazán barátkozott meg vele. Szerencsére lánya révén elég információhoz juthatunk a papáról a világhálón is, hiszen rendszeresen frissített honlapjuk van.
- Lányom, Judit gyermekmeséket ír – mondja csillogó szemmel, hiszen ebben a papára ütött, ám a kalandvágyat illetően, már eléggé különböznek.
- Búvárkodik, vitorlázó és motoros gépen repül, bungy jumping-ol, amiktől engem a hideg ráz. A fiam ügyvéd, mégpedig büntetőjogász – teszi hozzá.

Harmincnyolc éve él indológus feleségével, s bár hisz a szerelemben, azt tartja: a férfiak és a nők közötti viszony azért nem csak szerelemből áll, mert az ennél sokkal bonyolultabb kapcsolatrendszer. Nem hisz viszont a sorsszerűségben, például abban, hogy csak egyetlen igazi szerelem van az életben.
- Sok nagy Ő van, de nem találkozunk velük. Azt elfogadom, hogy ami összetartozik, az előbb-utóbb össze is kerül, hiszen az előttünk álló számtalan lehetőség közül arra törekszünk, amely felé belülről hajt valami. Azt viszont nem gondolnám, hogy ha kimegyek az utcára, és elüt egy autó, az meg volt írva. A fejlődés nem lineáris, az embernek van szabad döntési lehetősége – vélekedik.
Ami pedig a misztikát illeti, sem elhinni, sem elutasítani nem akarja, hiszen kétségtelenül vannak olyan jelenségek, amelyek elgondolkodtatók, és túl vannak az emberi értelem határain.
- A kutató éppen azért kutat, hogy megismerjen valamit, amit addig nem ismert. De vannak kérdések, amelyeket nem érdemes feltenni – állítja tudósként Lőrincz L. László.

http://www.selmeczigabi.hu