Keletkutató krimiszerző kultikus tárgyak nélkül

Lőrincz L. László orientalista keletkutató, író, műfordító, az ELTE előadója, a nyelvtudományok kandidátusa, de ismerjük úgyis, mint Leslie L. Lawrence bestseller-, vagy éppen Frank Cockney krimiszerző. Műveiből több millió példányt adtak el szerte a világon. Tudományos munkái kapcsán bejárta Mongóliát és Tibetet, tanulmányozva az ott élő népek kultúráját. Kedves, magával ragadó személyiség, amolyan igazi világpolgár, aki mindig ott érzi jól magát, ahol éppen megtelepszik. Lélekben és szellemében örökifjú ember, szinte hihetetlen, hogy már nagypapaként fotózhattuk.

Az emberek többsége úgy gondolja, egy világutazó otthona csakis és kizárólag olyan lehet, mint egy könyvtár vagy múzeum. Telis tele az idegen kultúrákból származó szobrokkal, használati eszközökkel… Nálunk a vendégek mindig elcsodálkoznak, hogy nem úgy nézünk ki, mint egy ulánbátori kolostor, nem égnek mindenfelé füstölők, hanem teljesen normális, emberléptékű házban élünk.
A pályafutásomat tudományos kutatóként kezdtem a Magyar Tudományos Akadémiánál. Volt ott egy aranyszabály, mint az orvosoknál is, miszerint nem szabad azonosulni a beteggel. Azt tanultuk meg, hogy amit kutatunk, az a kutatás tárgya, ezért mindig két lépés távolságról kell szemlélni, különben elveszítjük az objektivitásunkat. Úgyhogy az évtizedek során nem lettem sem tibeti, sem pedig buddhista szerzetes, hanem megmaradtam annak az embernek, aki mindig is voltam. Számomra a keleti világ a kutatás tárgya, ezért bármennyi időt is töltöttem Mongóliában vagy más országokban, nem cipeltem haza kultikus tárgyakat. Nem mondom, egy-egy apróságot néha hoztam, de azokhoz mindig volt valami személyes kötődésem. Könyvem is viszonylag kevés van, csupán néhány kézikönyv. Ez is sokaknak meglepő, de ha célirányosan érdekel valami, elmegyek a könyvtárba, vagy megnézem az interneten.
Az utazásaim során mindig remekül aklimatizálódtam a helyi viszonyokhoz. Olyannyira más élni valahol, mint egy vagy két hét erejéig megszállni egy hotelban. Ha külföldön vagyok, igyekszem feloldódni, és rendszerint nincs hiányérzetem az itthoni otthon után. Ha megtelepszem valahol, felveszem az ottani szokásokat, viselkedést. Amikor az ember huzamosabb időt tölt külföldön, az a legjobb, ha belesimul a környezetbe, mert a kívülállóság mindig konfliktushoz vezet. Egyszerűen csak élni kell az ottani hétköznapokat, nem pedig hasonlóságok után kutatni. El kell fogadni a viselkedési formákat, és jól érezni magunkat. Én amolyan világpolgár vagyok, aki mindig ott van otthon, ahol éppen van! A regényeimben óriási hangsúlyt helyezek a helyszínek hitelességére, hogy minden apró részletet valósághűen ábrázoljak. Rendszerint odautazom, és alaposan szemrevételezem a vidéket. Képes vagyok órákon át üldögélni egy helyen, hogy a legapróbb részlet is rögzüljön bennem, úgyhogy a könyveimben egy otthon a Karib-szigeteken vagy Afrikában mindig olyan, amilyennek ott láttam.
Nagyon jó elutazni, de még jobb itthon lenni a családom társaságában. Amióta megszületett az unokánk, Őszike, valahogy minden megváltozott. Mérhetetlen módon élvezzük a társaságát, bár beszélni még nem tud, inkább csak keresi a szavakat. Néha eszembe juttatja a vidéken töltött gyermekéveimet, amikor édesanyám a nyakamba akasztotta az uzsonnástáskát, és elindított az óvodába. Kaposváron éltünk, és ezerkilencszáznegyvennégyet írtunk. Az óvoda nagyon közel volt a házunkhoz, így reggelente egyedül tettem meg az egy utcahossznyi távolságot. Édesanyám minden nap a lelkemre kötötte, hogy ha megszólal a sziréna, azonnal szaladjak haza. Az pedig gyakorta megszólalt, mi meg a társaimmal futottunk, ahogyan a lábunk bírta. Kalandként éltem meg azokat az éveket, mint ahogyan azt is, amikor áradt a Kapos folyó, és az éjszaka közepén menekülnünk kellett otthonról, mert a szobában térdig gázoltunk a vízben. De hát a gyerekek másként látják a világot, mint a felnőttek.
Egy kedves kis családi házban laktunk, fürdőszoba nélkül, ahogy az akkoriban vidéken természetes volt. Velünk éltek a nagyszüleim is, úgyhogy a házunk amolyan háromgenerációs családi fészek volt. Egészen más világ járta akkoriban, mint most. Hátul a kertben tyúkokat tartottunk, jutott minden napra tojás, a boltban még nem árultak a tejet, hanem reggelente frissen hozták a házhoz. Este kitettük az üveget az ablakba, és másnap mire felébredtünk, színültig volt friss, finom tejjel. Tizennyolc éves koromtól a fővárosban éltem, de a vidéken töltött éveknek köszönhetően sohasem tudtam igazán megbarátkozni a hatalmas pesti bérházakkal, mindig vágyódtam rá, hogy kertes házba költözzünk.
Amikor lehetőségünk nyílt rá, hogy Budapest egyik kertvárosrészében építkezzünk, egyetlen másodpercig sem vívódtunk. A telek előző tulajdonosától csodálatos gyümölcsfákat örököltünk, amelyeket nagy becsben tartunk. Az építkezés kezdetekor megkértük a kivitelezőt, hogy csakis azokat a fákat vágják ki, ami elkerülhetetlen, így a gyümölcsös nagy részét megmentettük. Szeretem a fehér falakat, a hatalmas ablakokon beáradó fényt és az átlátható tereket, úgyhogy az otthonunknak ezek a főbb jellemzői. Azt mondják, az ember igazán sohasem tud elszakadni a gyökereitől, és aki családi házban nő fel, az mindig vágyódik a virágzó fák illatára. Itt megtaláltam azt a vidék nyújtotta nyugalmat, ami nélkülözhetetlen az íráshoz, és a csendet, amelyet csakis az írógép csattogása tör meg.

D. Koronyi Ágnes, 2007 június 05 kedd - 12:30:21
http://amiotthonunk.hu - Lapszám: 2007/2.
Fotók : Díner Tamás