Irány Kelet

Gondolatok Keletről, Indiáról és a kutatásról -beszélgetés Lőrincz L. Lászlóval

Könyveit olvasva hősnek képzeltem el, valahol félúton Indiana Jones és James Bond között. Tinédzserként faltam az általa papírra vetett kalandokat és akarva-akaratlanul is rengeteg értékes és érdekes információhoz jutottam anélkül, hogy mindennek a tudatában lettem volna. Az élet úgy hozta, hogy felnőve itt ülök vele szemben és próbálom megfogalmazni azt a száz és száz kérdést, ami a fejemben kergeti egymást, s végül rábízom magam, a tapasztalt mesélőre, hiszen az ő terepén járunk, ahol én csupán vendég lehetek.

- Egy hozzáértő ember szemével, akinek egyébként európai kulturális gyökerei vannak, mit jelent az, hogy Kelet, szűkebb körben pedig India? Mit érde­mes tudni Indiáról és milyen tapasztalatai vannak?

Két dolog van, amit mindenképp megemlítenék Indiá­val kapcsolatban. Az egyik egy régi közmondás: hogy ha valaki egy hetet tölt Indiában, akkor kétkötetes könyvet akar róla írni, ha valaki egy hónapot tölt Indi­ában, akkor egy kötetes könyvet akar írni, ha valaki tél évet akkor megelégszik egy novellával, és hogyha valaki egy évnél többet tölt kint, akkor nem ír semmit, mert rájön, hogy India megismerhetetlen és megunha­tatlan. S bár a valóságban ez nem teljesen érvényesül, a lényeget mégis takarja. Amennyiben a Keletet most Indiára szűkítjük le, akkor én azt a - kicsit közhelynek tűnő kifejezést használnám, hogy India igazából nincs is. Mert India a valóságban egy nagy csomó egymástól teljesen elté­rő nyelvű, kultúrájú, hagyományú és nemzetiségű nép közös hazája, egy határon belüli léte, akiknek valójában nagyon kevés közük van egymáshoz. Például amikor először voltam Indiában, csak az újságokat olvasva értesültem róla, hogy épp egy permanens polgárháború folyik, amiről mi itt Európában semmit sem tudunk. Általában persze tud­juk, hogy India van, egy nagy ország, mindenféle népséggel, időnként időznek Kasmírban, meg itt-ott, de azért nagyjából rendben mennek a dolgok. A néha előforduló zavargások vagy robbantás meg már nem igazán idegesít senkit, mert sajnos korunk velejárói.

Amikor elkezdtem olvasni az indiai újságokat, kiderült, hogy naponta 100 ember hal meg különböző partizán-akciók következményeképpen. Ám azt meghatározni, hogy kik ezek a partizánok, rendkívül nehéz, mert számtalan szeparatista mozgalom létezik, amelyeknek a legfőbb célja az ország szétdarabolása, mivel minden népcsoport meg akarja teremteni az önálló államát India földjén. Ezek közül a legnagyobb számban talán a bengáliak vannak - akik naxalitáknak nevezik magukat - és akik folyamatos polgárháborús helyzetet tarta­nak fenn bizonyos területeken: megütköznek az indiai hadsereggel, robbantanak, lőnek, csak mindez nem hallatszik el idáig.

Egy történetet említenék, hogy legyen némi elképzelés a harcmodorukról: építettek egy vasbeton hidat az egyik folyón - már nem emlékszem melyiken - és a he­lyi hatóságok tudták, hogy jó célpont a híd, ezért folya­matosan őrizték. Egy évig nem is történt semmi, mikor egyszer arra utazott az ország egyik vezető embere. A hidat felrobbantották és a miniszter a kíséretével és a kirendelt katonákkal együtt meghalt. Mindezt úgy tudták megvalósítani, hogy a robbanószerkezetet már eleve beépítették a hídba, és pihentették egy évig, amíg arra nem ment valamelyik kiszemelt célpont. Indiáról érdemes még elmondani - amit természetesen maguk az indiaiak nem szívesen említenek -, hogy a mostani Indiát az angolok csinálták. Mert India soha a gyarmati idők előtt nem volt egységes ország. Min­dig különböző részekből állt, amiken különböző rádzsák uralkodtak és amikor az angolok kivonultak, akkor teremtették meg azt az Indiát, amit ugyan föld­rajzilag és közigazgatásilag egységesnek tekintünk, de valójában nem tartozik össze. Többek között az angolok olyan területeket csatoltak Indiához, amik soha nem képezték a részét: például az északi területek és nágaföld, asszam, stb., ahol az erdőkben szinte kőkorszaki civilizációk éltek és nem is találkoztak indiaiakkal, csupán földrajzi szomszédaik voltak. Ezek az emberek akkoriban még nyilakkal és dárdákkal voltak felszerel­kezve, ma már mindezt felváltotta a Kalasnyikov. Ezen kívül pedig északon a buddhista területek, melyek között több, korábban független állam is van, melyet India egyszerűen bekebelezett, mint Musz­táng, Szikkim stb. ahol etnikailag sino-mongol etni­kumhoz tartozó népek és ezen kívül nyelvükben és kultúrájukban is eltérő emberek éltek. És akkor még az iszlámról nem is beszéltünk.

Tehát India abszolút nem egységes, hanem egy teljesen heterogén valami, ami ebből adódóan nem is biztos hogy egyben marad. De erre a kérdésre majd a történe­lem megadja a maga válaszát. Mert az alapvető etnikai különbségek mellett még vallási feszültségek is vannak - lásd iszlám-hindu ellentét -, továbbá nyelvi ellenté­tek is fennállnak, hogy csak néhányat említsek a tami­lok, a hindik és egyebek.

Ez az talán amiről itthon az átlagos érdeklődésű ember nem is nagyon szerez tudomást. Nem egyszerű tehát az indiai kormánynak egybe tartani a területet és itt jön be az angol nyelv igazi jelentősége: hiszen egyfajta közvetítő nyelv lett, ami az egészet össze­tartotta, és ami a mai napig megvan, mert szükség van rá.

- És mi a másik dolog?

A másik dolog Kelettel kapcsolatban, hogy amikor kilé­pünk a kontinensről, magunk mögött kell hagyni Euró­pát. Minden keletre utazó alapszabálya - melyet én ma­gam is megtapasztaltam a kint töltött évek alatt -, hogy ha az ember átlép Kelet felé az országhatáron, akkor be kell csapni magunk mögött az ajtót. Teljesen nyitottnak kell lenni az emberekkel és a szokásokkal szemben és nem szabad az itthoni beidegződéseket magunkkal hurcolni, mert akkor rosszul fogjuk érezni magunkat. Keletet tehát úgy kell elfogadni, ahogy van. Lehet sze­retni és nem szeretni, de amíg az ember kint tartózko­dik, az ottani normáknak megfelelően kell viselkedni és létezni. És tudomásul kell venni, hogy ezek a dolgok bizony nagyon mások, mint itthon, Európában.

- Kis bepillantást nyertünk a realitásokba, de elmond­hatjuk, hogy ennek az éremnek is két oldala van. Milyen pozitív tapasztalatai vannak indiai utazásaiból?

Természetesen a kulturális tagoltságnak az egyik nagy előnye, hogy az ember nap mint nap találkozik újabb és újabb csodákkal, melyek lehetnek „statikus" csodák, mint az épületek, a templomok vagy a természet ön­maga és persze az emberek. Mert más a vallás, a filozó­fia, a kultúra, a nyelv, ami mind külön-külön is külön­leges élményt ad, de egyben meg is tudja viselni az embert, mert olyan mély nyomokat hagy, amit esetleg nem tud az adott személy feldolgozni.

Sokkoló élmény, amikor ott járva bizonyos dolgokat egyszerre megért az ember: mert hiába olvasok az indiai filozófiáról, vagy fordítom a gondolkodók müveit, ha az ember a helyszínen, a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat, annak teljesen más hatása van. Tehát ha elolvassuk, hogy az indiai filozófia számára mit jelent az ember, akkor az olyan érdekes dolognak tűnik, de kint egészen más. Kicsit olyan, mint amikor az ember elmegy valamelyik gótikus templomba, és megáll a közepén. Ahogy felnéz, valahol a távolban meglátja a tetőt a feje fölött és rájön, hogy valójában csak egy porszem a világmindenségben. De pont ezt a tudatot erősítik a templomok is. Így van Indiában is, amikor az ember kimegy a Gangesz partjára és látja, amint hosszú sorban égnek a halottégető máglyák, miközben az óriási tömeg ott áramlik körü­lötte. Akkor megérti, hogy az életnek itt más értelme van, nincs igazi jelentősége, lehet az, hogy egy ember, tíz ember, száz ember, kevesebb-több... itt vagyok ma, de ha eltűnik az ember, akkor rengetegen lépnek a nyomá­ba, és semmi sem történik. Itt ébred rá az ember a saját ki­csinységére és más dimenziók nagyságára, ha úgy tetszik. Az élet értéke keleten egészen másképp fogalmazódik meg, mint a nyugati világban. Erre kiváló példa egy személyes tapasztalat: egy ismerősöm indológusként kutatni ment Indiába, ahol elmentek egy faluba. Oda­hoztak elé egy kislányt, akinek fekélyes volt a keze és mondták hogy vagy levágják, vagy ötszáz rúpiáért kikezelik a városi kórházban, így a nejem összeszede­gette minden pénzét és ezzel a dolog el is intéződött.

De valójában ott százmilliók állnak sorba - jelképes értelemben - a kezükkel, mert különben levágják. Ilyenkor jön rá az ember, hogy itt az életnek egészen más a jelentősége és az értelme, mint nyugaton. Ezt pe­dig elég nehéz megszokni. Ezért nem is szeretik sokan Indiát. Sok ismerősöm volt kint, akik hazajöttek és azt mondták, soha többé, mert ezt elviselni nem lehet. Az egész annyira nyomasztó egy európai számára, hogy egyszerűen elviselhetetlen és ezért történhet meg, hogy egyes szakemberek az ottani filozófiával történő találkozás után öngyilkosok lesznek. Szóval nehéz Indiával találkozni és barátságot kötni, azzal együtt, hogy csodálatba ejtő és nagyon szép, bár én mindig nagyon jól érzem magam ott. Azt sajnos el kell fogadni, hogy az ember egymaga nem tudja megoldani India szociális problémáit és tudomásul kell venni olyan dolgokat, mint például, hogy a tehén fontosabb, mint az ember. Ez más kultúra, törvények, szokások, szabályok, alkalmazkodni kell hozzá, ha lehet.

- Az európai emberek számára talán pont emiatt a másság miatt jön az ki, hogy mennyire érdekes és mennyire vonzó, mert amit az ember a könyvekből és a kis információmorzsákból kap, abból pont nem ez a kőkemény realitás jön le, hanem inkább az, hogy ott valami csoda bújik meg.

Valóban valami csoda is lappang, hiszen ha az ember csak megnézi a Taj-Mahalt, vagy a barlangtemplomo­kat, az valóban csoda. Én azt gondolom, hogy ezek az igazi turistalátványosságok, amit az utazási irodák is előszeretettel kiemelnek, sőt, égész listát adnak arról, hogy mi mindent kell megnézni. Az sajnos mindig a háttérbe szorul, hogy ezekhez a helyekhez emberek is tartoznak, noha egy európai számára elég veszélyes lehet az indiai élet.

- Van esetleg saját tapasztalata ezen a téren?

Szerencsére ilyen komoly problémáim nem akadtak. Természetesen mindig vannak félreértések, meg ap­róbb kellemetlenségek. Hiszen a turista arra van, hogy pénzt hozzon, tehát pénzforrás. És ebből a forrásból többféleképpen lehet meríteni. Lehet legálisan meg lehet illegálisan. Én ugyan eddig megúsztam, de ottani európaiak hajmeresztő kalandokat tudnak mesélni, milyen leleményesen verték át őket. Bár ez, mindenütt megvan a világon, csak talán nagyobb a kísértés, mivel ott egy átlagos középosztálybeli európai, sőt még egy itthoni diák is vagyonos embernek számít.

- Térjünk kicsit vissza az előzőekre: létezik egyáltalán olyan, hogy Kelet?

Valójában ahány ország, annyi kelet. Ezt nem is lehet így megfogalmazni, hogy mi a keleti. Olyan, mintha azt mondanám, hogy Nyugat. Nyugat is sokféle van, csak valamivel egységesebb, mint Kelet. Mert nem lehet összehasonlítani Nepált Japánnal, vagy Szinga­púrt Indiával. Olyan hatalmas szakadékok vannak egyes kultúrák és népek között, melyek jóval na­gyobbak, mint Európában. Az Egyesült Államok és Albánia között nincs akkora különbség, mint Mongólia és Japán között.

- Érdekes dolog, hogy Európában elég jellemző a távol­ságtartás Ázsiától, és talán ennek is köszönhető annak a gyűjtőfogalomnak a léte, amellyel az egész beszél­getésünket kezdtük. Holott - mint Ön is említette - nem létezik valójában ilyen, hogy Kelet, annak elle­nére, hogy az európai irodalom mindenféle gyönyörű jelzőt csatol hozzá.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy valamifajta közös dolgok léteznek, kivéve talán Japánt. De amikor mi kimentünk és becsaptuk magunk mögött az ajtót, akkor találkoztunk néhány általánosan jellemző sza­bállyal. Az egyik ilyen, hogy a saját fontosságunkat el kell felejteni. Tudomásul kell venni, hogy itt az ember nem igazán fontos. Ahhoz nagyon-nagy embernek kell lenni, hogy én fontos legyek. Nem is szabad megsér­tődni, hogyha nem foglalkoznak velünk azonnal, hi­szen ahol az utcákon naponta halnak meg emberek, meg különféle járványok pusztítanak, ott egy ember élete jelentéktelennek tűnik.

A másik közös pont pedig az idő. Másképp élik az éle­tüket, más ritmusban. Erre jó példa, amikor egy illető kimegy Indiába, és utazni szeretne, de az ismerősei felhívják a figyelmét, hogy vigyázzon, mert a vonatok nagyon sokat késnek, ezért jóval korábban ki kell men­ni a pályaudvarra. Meg is teszi, és hajszál pontosan érkezik a vonat. Felszállás után mondja a kalauznak, hogy „hogy van ez, nekem azt mondták otthon, hogy rengeteget késnek a vonatok, ez meg hajszál pontosan beérkezett. Ugyan uram - mondja a kalauz - ez még a tegnapi."

Viccen kívül, ez teljes mértékben az életmódra vezethe­tő vissza: egy nomád társadalomban ciklusok vannak, nem napok. Téli behajtás a legelőről, nyári kihajlás a legelőre. Csak az ipari társadalmak jellegzetessége, hogy reggel nyolckor csengetnek a gyárban és akkor kezdődik a nap. Az egész frusztráltság innen ered nyugaton.

Ezért nem is szabad úgy kimenni, hogy egy alaposan megtervezett programot alakítunk ki, mert nem sikerül. Az egyik kutatóutamon velem is megtörtént, hogy egy sámánhoz mentünk volna, meg is beszéltük, hogy mi­kor jön értem az autó, ki is ültem a megbeszélt időben a megbeszélt helyre - a szállásom elé -, de az autó nem jött másnap sem. Akkorra már én sem üldögéltem az ajtóban, csak üzenetet hagytam, hogy keressenek meg, ha jönnek. Harmadnap végül megérkezett az autó és el is indultunk utunkra, mígnem gyanús lett, hogy ellen­kező irányba megyünk, mint amerre kellene. Na, kide­rült, hogy a sofőr egyik unokatestvérének esküvője lesz és odamegyünk. El is töltöttünk ott három napot, majd nyolc nap késéssel megérkeztünk a sámánhoz, akit az egész egy cseppet sem izgatott. Szóval nem szabad idegeskedni ilyen dolgok miatt. Hasonló a helyzet Indiában is, bár ott egy kicsit távolságtartóbbak az emberek, mert a gyarmatosítás igen mély nyomokat hagyott. Nem azt mondom, hogy kimondottan ellenségesek lennének, de egy indiai pap lelkéhez közel férkőzni jóval nehezebb, mint egy tibetiéhez, mongolhoz, vagy nepálihoz. De az is megnehezíti a helyzetet, ha az embernek közvetítő nyelveken kell tárgyalnia. Mégiscsak más az, ha valakihez az anyanyelvén szól az ember.

Nagyon sok előnyt jelentett ez nekem a kutatásaim során és persze ilyen esetekben az ígéreteket is jobban megtartják és segítőkészebbek is a helyiek. Valójában valahogy azt kell háttérbe szorítani, hogy az embert turistaként kezeljék, de megérzik, ha valaki őszintén érdeklődik a kultúrájuk iránt.

Talán ezért is van kis ellenérzésem a hindu papok iránt, mert bár elmondanak sok mindent, ha az ember kérde­zi, de hogy mi ebből az igaz és mi nem, azt nem lehet megmondani.

Nem könnyű tehát Indiában élni és kutatni, és nem is ismerek a szakirodalomból olyat, aki hosszú távon élt volna kint hindu papok között.

- Ahogy itt beszélgettünk felmerült bennem, hogy mennyire tekinthetjük indiainak a buddhizmust? Mert ugye általánosan elfogadott tétel, hogy a kínai - és így közvetve a japán buddhizmus is - indiai gyökerekre, azaz az indiai buddhizmusra vezethető vissza. De akkor létezik vagy létezett-e olyan, mint egységes indiai buddhizmus?

Indiában ma nagyon kevés buddhista van. Gyakorlati­lag tehát kiszorult Indiából, csupán az északi területe­ken maradi meg, azokon a területeken, amik valójában soha nem voltak indiaiak, csak elfoglalták őket - tehát a Himalája körüli területek.

Hogy az indiai buddhizmus a régmúltban milyen volt, azt a fennmaradt írott, szanszkrit forrásokból tudjuk. Ez után két irányba terjedt el, amit említet­tünk, és a hindu reneszánsznak köszönhetően India legnagyobb részéről el is tűnt. Ugyan volt olyan idő­szak, amikor India nagy része buddhista volt, de aztán a történelem folyamán ez megváltozott. A buddhizmus tehát kiszorulva Indiából részben észak­ra - mint Tibet, Mongólia és a kis himalájai területek, mint a volt Szikkim és Bhután, meg Kasmír egy része -, részben délre - Ceylon és Thaiföld felé - terjedt el, s mint a legtöbb hódító vallás, ez is rátelepedett az ott meglévő vallásokra és bizonyos elemeit átvette. Épp ezért országonként is jelentősen különbözik egymástól: a déliek a hinajána - kis szekér (azaz a megváltottak kevesen vannak, ezért aki a nirvánába juthat, azok olyan kevesen vannak, hogy egy kis kocsin is elférnek) - buddhizmust vallják, míg az északi a mahajána - a nagy szekér (amire mindenki ráfér) - szabályait köve­tik. S mivel ezek rátelepültek a helyi kultúrákra, létrejött egy szintetikus vallás, ami például északon a lámaizmus kialakulásához vezetett. Ennek a vallásnak már csak az alapjai buddhisták és az eredeti vonulathoz annyi közük van, mint az őskeresztényeknek a hitgyülekezethez. Ráadásul ezeken az északi területeken közvetlenül a buddhizmus előtt egy bon nevű szellemvallás uralkodott, mely tulajdonképpen egyfajta sámán vallás, aminek szörnyű, démonikus istenei voltak, amik aztán beépültek a buddhizmusba, sőt a hinduizmusba is. Ugyanez játszódott le Kínában és Japánban is. Így tehát elmondhatjuk hogy nagy, egységes indiai buddhizmus nem létezik. És hogy létezik-e még az eredeti formájában? Azt kell mondanunk, hogy nem. Talán még az indiai közegben valahogy megőrződött, így Srí-Lankán és Ceylonban, de másutt nem. Éppúgy, mint a kereszténység esetében: reformátusok, evangélikusok, baptisták, katolikusok, hogy csak néhá­nyat említsünk, mind keresztény gyökerekkel rendel­kezik, sőt még a vudu is, csak más országba, más kultú­rába épült be.

De még a buddhizmus északi ágazatai közt is nagy kü­lönbségek vannak: van ahol a mágia és a varázslat a min­dennapi élet gyakorlata, a másikban szigorúan tilos, van ahol cölibátus van, van ahol nem, és így tovább.

- Ezek szerint ön akárhol jár a világban, mindig a kutató szemével figyeli a dolgokat?

Ez nekünk alapszabály volt, gyakran fel is merül a kér­dés, hogy a sok kulturális hatásnak köszönhetően me­lyik vallási irányzathoz álltam be. De én változatlanul egy európai ember maradtam, aki nagyon érdeklődik a Kelet iránt, sőt még az ott élő embereket is szeretem, de én egy abszolút nyugati ember vagyok és így vallást sem cseréltem.

A főnökeim, akik mind kiváló orientalisták voltak, mindig azzal indítottak útnak minket, hogy nekünk a Ke­let a kutatás tárgya. Mint egy orvosnak a beteg. Tehát nem szabad azonosulni vele, mert az ember akkor el­veszett. Természetesen a kutatáshoz is kellő empátia szükségeltetik és amikor ott él valaki hetekig, hóna­pokig egy közegben, óhatatlan, hogy valamiféle kötő­dés ki ne alakuljon, mégis arra vigyázni kellett, hogy nehogy úgy megérintsen a Kelet, hogy esetleg túl sok legyen és idegileg nem tudjuk feldolgozni.

- Mennyire nyitottak az indiai emberek? Mennyire engednek közel valakit, ha kutatni akar?

Ezen a területen én inkább északon, a buddhista kul­túrkörben vagyok otthon, nem annyira a hinduban. Ami ezt a kultúrkört illeti, eléggé nyitottak. Természete­sen ismeretség kérdése is. Általában keleten nem lehet úgy odamenni, hogy jöttem nyugatról és kutatni sze­retnék. Meg kell teremteni a feltételeket a kutatáshoz és ez nyilván ismeretségi alapon történik. Én például régebben az MTA-nak voltam a tagja és csereprogramokon keresztül utazunk ki keleti országokba - így Mongóliába is -, ami akkor annyit jelentett, hogy az Akadémia megteremtette azokat a kezdeti lehetőségeket nekünk, amit aztán tovább fejleszthettünk.

Általában jellemző, hogy nagyon sokat számítanak a referenciák, lehat ők is ugyanolyan előítélettel viseltetnek velünk szemben, mint fordítva. Minden nyu­gati emberben a turistát látják, aki odamegy és érdeklődik, valamit mondanak neki és az úgyis elvan vele. Ezért is tanultuk meg hamar, hogy semmit sem szabad kimondani, hanem kérdezni kell, mert különben ráhagyják az emberre, akármekkora sületlenség. Viszont ha azt érzik, hogy tényleg őszinte az érdeklő­dés, akár tudományos, akar valamilyen más területről - sport, filozófia, bármi -, akkor megnyílnak. Persze vannak olyan csoportok akik közé nehéz bejutni.

Olyanok, amik már ideológiákkal terheltek, és ezért nem lehet velük kapcsolatot találni. De a kiskapukat csak az ismeretségeken keresztül lehet megnyitni.

- Mongóliában egy működő kolostorban kutatott. Nem voltak túl gyanakvóak önnel szemben a szerzetesek?

De természetesen, hiszen ők ott élnek. Egy kolostor végülis nem egy múzeum. Általános tévedés, hogy az ember csak úgy odamegy és majd kérdezgeti meg megnézi őket. Ők önmagukban vannak. De ugyanez van egy európai kolostorban: ott sem örülnek a szerzetesek, ha valaki lábatlankodik közöttük. Egy idő után aztán az ember alkalmazkodik és belekopik. Megszok­ták az arcomat, és én is felvettem az öltözéküket, így egy idő után már észre sem vették, hogy ott vagyok.

- Minden irathoz hozzá lehet férni?

Olyan nagyon titkos irat nincs, így hát nem azért nem adnak oda valamit, mert olyan a tartalma, hanem mert nem őriznek semmilyen titkos iratot. Persze van amit jobban féltenek, mert drága, vagy ritka. És az is előfor­dulhat, hogy lustaságból nem adnak oda valamit, mert a polc legtetején van, és mivel itt nincs katalógus­rendszer, így a felelős szerzetesen múlik, hogy hozzáju­tok-e a könyvhöz vagy sem. Ő a fejében tartja az egész rendszert és ha nincs kedve a húsz kilós kötetekkel bajlódni, akkor azt mondja, hogy nincs meg. De azt is tudni kell, hogy ezek azért a buddhisták. A hindu kolostorok mások. Sokkal zártabbak, bizal­matlanabbak az európaiakkal szemben, talán azért is mert azokon a területeken határozottabb volt az angol jelenlét.

- Mit tud a jelenlegi keleti kutatásokról? Sok zajlik most?

Sajnos egyre kevesebb a pénz az egyetemeken, ezért a kevés hasznot hozó szakok esnek először áldozatul az átszervezéseknek. Hallottam olyan híreket is, hogy a mongol és a tibeti szakot is meg akarják szüntetni, nem tudom, hogy az indológiával mi a helyzet. De In­diával mindennapi kapcsolatunk van, tehát valószínű­leg átvészeli ezt az időszakot a szak. Mongóliában most szűntetik meg viszont a nagykövetséget. Tibet is egy problémás terület, mert folytonos állásfoglalásra kész­teti a diplomáciai partnereit a Dalai Láma és egyéb politikai kérdések ügyében.

Azt nem tudom, hogy pontosan mennyi kutató van, de mindig van egy-kettő, aki „terepen" van.

- Vannak esetleg olyanok az életében, akikkel mint kutatási alanyokkal került kapcsolatba és aztán a kapcsolat megmaradt?

Természetesen vannak, bár sajnos egyre kevesebben, hiszen én még anno fiatalon kerültem közéjük és ők már akkor felnőtt, esetenként idősebb emberek voltak, akik közül sokan már nem élnek. De vannak akikkel még tartom a kapcsolatot, főleg mongolokkal, akikkel annak idején az egyetem ideje alatt és elvégzése után kerültem kapcsolatba, de igazából olyan szoros, rokoni jellegű kapcsolat nincsen.

- Hogyan lehet egyáltalán kapcsolatot tartani ilyen távoli helyen élőkkel?

Csak úgy, ha az ember kimegy, felveszi a régi szála­kat, és végigjárja az ismerősöket. Bár az az igazság, hogy én már kevés tudományos tevékenységet foly­tatok - most már a fiatalokon a sor - és elég szomorú azt látni, hogy milyen sokan meghaltak. Változik is a világ - amit talán az ember csak idősebb korá­ban érez meg igazán - és ez az ország már nem olyan, mint amit én annak idején megszerettem. Ez Mongóliára igaz elsősorban, bár a változás Indiában is folyamatosan zajlik, csak ott talán kevés­bé érzékelhető, mert az angolok távozásával nem szakadt ki a világból. Ám Mongólia kiszakadt belőle, ami miatt annak idején egy borzasztó szegény és középkori hangulatú ország volt, de épp ez volt benne az érdekes. S ha a magyar történészek a honfoglalás előtti időket kutatták, csak ki kel­lett menni Mongóliába, és azt lehetett mondani, hogy kérem ilyen volt.

Ez gyökeresen megváltozott mára: Tibetben és Lhászában, ahol a lámák éltek és a Tiltott város volt, most kólát árulnak a dalai láma székhelyén, amerikai turistabuszok jönnek-mennek, most építették ki a lhászai vonatjáratot, a srácok napszemüvegben járnak, dzsipeket akar­nak venni és egy teljesen univerzál kultúra kezd kialakulni. Amikor visszamentem Ulánbátorba, megdöbbentett, hogy metró jár a fővárosban, ahol azelőtt még lóval ügettek a járdákon és még sorolhatnám.

Természetes, hogy fejlődik a világ, csak furcsa, hogy olyan egyformává alakul. Persze azért sok szép hely van és nem szabad letenni az utazásról.

- Minden olyan helyszínen járt, ami a könyveiben megjelenik?

Természetesen. Alapszabály nálam, hogy csak olyan helyekről írok, ahol jártam, is, hiszen óriási mellényúlásokat lehet elkerülni azzal, hogy az ember csak egy kicsit megismeri az adott hely jellegzetességeit, hétköznapjait és szokásait.

- Mi a következő napirendi pont?

Utazás és kutatás. Jelenleg épp az új könyvemhez gyűjtök anyagot, ezért is utazom Venezuelába, ahol az Orinoco környéki indián kultúrát szeretném tanulmányozni.

- Akkor előre is sikeres utat kívánunk és köszönjük

A cikkért köszönet Twisternek.