A vendég: Lőrincz L. László

Sivatag, tevekaraván meg banditák…

Lőrincz L. László (írói nevén Leslie L. Lawrence, illetve Frank Cockney), az ismert és sokak által szeretett író volt a vendég a Sashalmi Könyvtárban, a "Kertvárosi kávéházi esték" április 26-i rendezvényén, ahol az est háziasszonya, Kuhn Gabriella kommunikáció szakos főiskolai hallgató vezette a beszélgetést.
Teltház várta a népszerű írót, aki ezen az estén gyakran mosolyra fakasztotta a hallgatóságot a tőle megszokott stílusban előadott anekdotáival.
"Mint ahogy mindenki, én is születtem valamikor, de már az nagyon-nagyon régen volt, a történelem ködös mélységeiben, 1939-ben, egy Somogy megyei faluban…"– kezdte az elején az író.
Kaposváron járt iskolába, és mint minden vele egykorú, ő is a kaposvári gimnáziumba jelentkezett továbbtanulásra. Ám ebben az időben senki nem oda ment, ahova akart, hanem ahova küldték, így fel is vették a Cukor- és Édesipari Technikumba. Itt is érettségizett, mégpedig négyesre – a tepertős pogácsából. (Még mindig jobban járt, mint szomszédja, aki a dobostortát húzta…) Hogy miért csak négyesre? Mert kihagyta a pogácsából a sót. Ennél csak az lett volna nagyobb bűn, ha a tepertőt hagyja ki belőle. Mikor már majdnem készen volt, akkor vette észre az ottmaradt kupacot a tálcán: az volt a só. Mit volt mit tenni, "szerzett" gyorsan két tojást – annak hiánya miatt más kapta a négyest – és a sóval összekeverve jó alaposan bekente a pogácsák tetejét. Mikor aztán zsűrizésre került a sor – amely abból állt, hogy a zsűri felzabálta a kidolgozott érettségi tételeket –, közölték, hogy négyes. De miért? Mert a sónak a pogácsa közepében kellene lennie, nem a tetején…
Abban az időben nem sok szórakozási lehetőség volt, így az ifjú Lőrincz nagyon sokat olvasott, kedvence Karl May, annak is a közel-keleten játszódó regényei. "Ha nagy leszek, én leszek a magyar Karl May – szőtte terveit. – De ha én is ki akarok menni keletre, meg kell tanulni valami keleti nyelvet, mert ha csak magyarul tudok, és jönnek a sivatagban a banditák, hiába mondom nekik, hogy kezeket fel! Miután túlestem a tepertős pogácsán, már tudtam, hogy a keleti nyelveket a Bölcsészkaron oktatják. Mivel abban az évben nem indítottak ilyen szakot, jelentkeztem magyar-történelem szakra, amiből az egyiket két hét után csak le kell cserélni egy keleti nyelvre" – gondolta.
A közel-keleti kultúrák kitűnő ismerője, Germanus professzor tanította az arab nyelvet az egyetemen. Érdemes róla tudni: ahhoz, hogy elzarándokolhasson Mekkába, még az iszlám vallásra is áttért. Ehhez csupán anyanyelvi szinten kellett az arab nyelvet beszélni… Színültig volt az előadóterem, de a klasszikus arab nyelven tartott órák, és a fulladásos halálhoz hasonlatos arab kiejtés kissé eltántorították az ifjú egyetemistát. Ezután a törökkel próbálkozott: a professzor örömmel üdvözölte a mindenre elszánt diákot, majd péntek délután lévén, leemelt a polcról egy 600 oldalas török nyelvtankönyvet azzal, hogy ezt hétfőre meg kell tanulni. A tankönyv német nyelven, ékes gót betűkkel íródott. "De én nem tudok németül! – Nem baj, hétfőre azt is megtanulod!"
Elkeseredett, hogy törökül sem olyan egyszerű megtanulni, ekkor jött a jótanács: "Neked sivatag kell, meg tevekaraván, meg rablók? Ott a Góbi sivatag. Menj fel a mongol tanszékre, ott úgyse tanul senki. Ott kihúzod egy évig, aztán legfeljebb átiratkozol." Fel is ment a professzorhoz azzal, hogy mongol szakos szeretne lenni. A professzor úgy nézett rá, mint egy kétfejű borjúra: "De miért? – kérdezte – Mert a professzor úrnak nincs hallgatója. – Erre ő odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot, és diadalittasan közölte: Egy már van! Aztán szerveztem még egy hallgatót, hogy ha hiányzom, ne legyen olyan feltűnő."
Aztán úgy megszerette a mongol nyelvet és kultúrát, hogy végül nem ment sehova, és történelem-mongol szakon végezte el az egyetemet.
A Magyar Tudományos Akadémia kutatójaként aztán egyszer csak hiányérzete támadt, így kezdett el a tudományos értekezések helyett érdekes, izgalmas, ismeretekkel teli regényeket írni. Mégiscsak más negyedmillió olvasóhoz eljutni, mint kétszázhoz…
Mesélt a Láma kolostorokról – ahova hivatalos úton, tudományos terv alapján jutott el –, ahol nagyon nehezen fogadják el a messziről jött idegent. Az Ulánbátortól 600 km-re lévő mongol kolostorban például 5 napig nem tudott senkivel sem kapcsolatba lépni, szállást kapott, etették, itatták és ennyi. Mire végre az "ételhordón" keresztül végre sikerült beférkőznie a könyvtárba, kiderült, hogy mínusz 28 fokban kell ott ücsörögnie, ha kíváncsisága nagyobb a dermesztő hidegnél is.
A transzcendens jelenségekkel kapcsolatban felmerült kérdésre azzal kezdte az író, hogy ő nem kíván állást foglalni. Bár könyveiben sok ilyen előfordul, de ezek szépirodalmi művek, nem tudományos értekezések.
Tibetben, Mongóliában, Nepálban ugyanakkor vannak olyan képességű emberek, akik akár napokon keresztül meditálnak mínusz 50 fokban anélkül, hogy megfagynának, még a hó is megolvad körülöttük. Ők ezt a belső hőtermelő képességet állítólag úgy fejlesztik ki, hogy vizes lepedőt terítenek magukra, és azt tanulják meg megszárítani egyre rövidebb idő alatt. Ez a képesség a legalacsonyabb foka a titkos tudásnak.
Aztán vannak a "szélfutók", a levélhordók. Ők azok az emberek, akik nagyon hosszú távot, akár 100 km-t képesek egyvégtében lefutni egyfajta "lebegő" mozgással evés, ivás és pihenés nélkül, 20-30 kilót veszítve közben. Őket azonban különleges képességű emberek helyezik ebbe a megváltozott tudatállapotba, amiben ezt a fantasztikus teljesítményt tudják hozni. Amikor megérkeznek a célba, ott is egy képzett ember kell, hogy nagyon óvatosan újra visszahozza őket az életbe, mert ha például útközben megijesztik őket, és nem szakszerű segítséggel jönnek vissza, akár meg is halhatnak.
Mesélt a Dalai Lámáról, hogyan materializálta saját magát oda, ahol nem is volt, és a levitációról, azaz a lebegés képességéről.
"Nagyon sok mindenről kiderült már a világban, amit az emberek butaságnak gondoltak, mert ott, akkor még nem lehetett bizonyítani, hogy mégis létezik. Gondoljunk csak arra, hogy a Föld gömbölyű…
Azért, mert nem biztos, hogy el tudjuk képzelni, attól még létezhet. A szakrális képességek nagyon kevesek tulajdonsága, csak a kiválasztottaké, ezért nagyon nehéz hozzáférkőzni, ha tudják is, letagadják.
Mi is a természetfeletti? Aminek nem tudjuk az okát. Egyvalami nagyon fontos: nem szabad vakon elhinni semmit, például egy ferdeszemű csodadoktornak, de nem szabad csípőből elutasítani sem semmit azért, mert nem értem. Mert nincs rá magyarázat, az nem jelenti azt, hogy nem létezhet, azt majd egyszer valaki bebizonyítja, hogy igen, vagy nem."
Végül visszakanyarodva Lőrincz L. Lászó írói munkásságára, a Leslie L. Lawrence főszereplőjű könyvekkel kapcsolatban elmondta, hogy milyen nehéz egyes szám első személyben írni a könyvet, ugyanis ilyenkor a főhős nem tudhat semmit, csak amit ő "kikapar". Ez a legnehezebb műfaj, de mégis szereti, mert olyan bensőséges. Kérdezték már tőle, hogy "Azt tetszik írni, amilyen szeretett volna lenni? Azt azért tudnia kell az olvasónak, hogy az nem én vagyok. De azért kísérteties a hasonlóság…"
– Például, amikor a hölgyekkel pajkos módon viselkedik? – kérdezte a házigazda. – Miért? Nem nézni ki belőlem?

Szőke Kati

Forrás: Helyi Hírek, 2007. május 2.