Édesipari technikusként kezdte, majd Chrudinák Alajos tanácsára lett mongol szakos hallgató. Első Leslie L. Lawrence néven jegyzett regénye óriási siker lett, a folytatással mégis szinte kidobta a kiadó. Lőrincz L. László azóta a legsikeresebb hazai írók egyike.

KRIMIJEIVEL IS TANÍT A KELETKUTATÓ

Előfordult már, hogy egy tanyasi bácsika olyan szakkérdést tett fel a tibeti mitológia témakörében, amire még az orientalista Lőrincz L. László sem tudott kapásból válaszolni. A Leslie L. Lawrence né­ven is publikáló író büsz­ke rá, hogy könyveivel ész­revétlenül juttatja olvasóit hasznos ismeretekhez.

- Két napja téri haza Malajziá­ból. Tudja már, milyen szörnyűség fog történni ott?

- A sztori váza már itt van a fe­jemben, de egyelőre pihentetem. A következő regényem ugyanis Indiában játszódik. Ott tavaly voltam. Van egy kis fáziskésés a helyszíni tanulmányok és a könyvek megírása között.

- Minden regényének a hely­színére elutazik?

- Kivétel nélkül. Ma már nem kezdek úgy írni, hogy az adott or­szággal kapcsolatban ne lenné­nek saját tapasztalataim. Van egy kis könyvecském, abba jegyzete­lek. Nevek, növények, emberek, helyi legendák, a hétköznapi élet apróságai - nagyon fontos, hogy a végén minden a helyén legyen. Elég, ha csak abban tévedek, hogy Malajziában melyik oldalon közlekednek az autók, s máris ugrott a hitelesség. Régebben per­sze még egyszerűbb módszerek­kel dolgoztam. Amikor például a Vérfarkas éjszakája című köny­vemet írtam, bementem a Petőfi Sándor utcai főpostára, s elkér­tem a zürichi telefonkönyvet. Valamiért ugyanis ez ott megvolt. Ebből jegyzeteltem ki vagy húsz nevet a Svájcban játszódó törté­nethez. Ma már inkább elmegyek a helyszínre. Ami pénzt a köny­veimmel keresek, azt általában utazásra fordítom, s eközben per­sze ismét anyagot gyűjtök a kö­vetkező regényemhez. Ha így nézzük, számomra az írás és az utazás egymást gerjesztő tevékenységek.

- Karácsonykor tudna szalon­cukrot készíteni a családnak?

- Nem, mivel nem cukrász va­gyok, hanem cukor- és édesipari technikus. Azt tanultam meg, hogyan lehet nagyüzemi keretek között édességet gyártani. Persze ezt a tudásomat már jócskán meghaladta az idő.

- Hogyan keveredett az édes­iparba?

- Úgy, hogy az egyik nagyszü­lőm református lelkész volt, a má­sik pedig kulák, s ez 1953-ban nem volt jó ajánlólevél. Amikor nyolcadikosok lettünk, kijött egy ember a tanácstól, s az elsők kö­zött húzott ki a továbbtanulók lis­tájáról, így a gimnáziumot el kel­lett felejtenem, a technikumokat viszont nem figyelték annyira. Teljesen véletlen volt, hogy az édesiparba kerültem. Ha olajipa­ri képzés folyt volna Kaposvárott, akkor oda adom be a jelentkezé­semet. Persze utólag nem bántam meg, hogy így történt: édesiparban többségében nők dolgoztak, ráadásul egész nap édességek között forgolódtunk.

- Miként lett még­is orientalista?

- Gyerekkorom óta Karl May volt a kedvencem, csak nem az indiános könyveit szerettem, hanem azokat, ame­lyeket a közel-keleti élményei alapján írt A szkipetárok földjén, Bagdadtól Sztambulig - ezeket a műveket olvasva már egészen korán eldöntöttem, hogy én is valami hasonlóval szeret­nék foglalkozni. Ezért amikor elvégeztem a technikumot, azon­nal felvételiztem az ELTE bölcsészkarára. Óriási mázlim volt, mivel épp akkoriban határoztak úgy az ország vezetői, hogy a vidéki diákok tovább tanulását tá­mogatni kell. Így lettem kulák nagyszülő gyanús unokájából egyik pillanatról a másikra tehetséges, segítendő fiatalember. Ki­csit ugyan tartottam attól, hogy mit szólnak a felvételi bizottságban az édesipari múltamhoz, de az egyik tanár csak legyintett, s azt mondta: maga előtt már volt itt cipőfelsőrész-készítő, és most várunk egy koporsósra. Így az­tán egyáltalán nem lógtam ki a sorból. Természetesen török vagy arab szakra szerettem volna kerülni, de abban az évben ilyen nem indult. Az akkor másodéves Chrudinák Alajos tanácsolta, hogy váltsak mongolra, elvégre az is Kelet, aztán majd a megfele­lő pillanatban átnyergelek. A vége persze az lett, hogy ott-ragadtam.

- Mennyi ideig élt Mongóliában?

- Ha az összes ott-tartózkodásomat összeadjuk, akkor évekig. Egészen más világ volt, mint amit addig megszoktam. Ma Ulánbá­torban metró épül, de akkoriban még házakat sem nagyon lehe­tett ott látni. Az emberek többsé­ge jurtákban élt, lovak, kutyák és birkák között. Amikor megérkez­tem, azt hittem, tudok valame­lyest a nyelvükön, de kiderült, hogy azt a változatot beszéltem - és azt is csak fonetikusan -, amit ők kizárólag írásra használnak. Nagyjából olyan volt, mint ha Ró­mában latinul próbáltam volna megértetni magam. Egy évbe telt, amíg elsajátítottam a nyelvüket. Addig is történt néhány vicces eset. Egyszer például egy lakó­telepen a Pravda helyi tudósítója mellé költöztem. Az orosz pasas nagyon megörült nekem, vodká­val várt, majd megkérdezte, hogy szeretem-e a klopot. Nem tudtam, mi az, nem akartam megsérteni, rábólintottam hát, hogy persze. Na, felelte, akkor te itt jól fogod érezni magad. Ennyiben marad­tunk. Aznap éjszaka aztán arra ébredtem, hogy valami irtózato­san a nyakamba harap. Lámpát gyújtottam, s láttam, hogy hem­zseg a szoba a poloskáktól. A rémülettől félőrülten átrohantam a szomszédomhoz, s átrángattam, de ő csak ásított, s a bogarakra mutatva annyit mondott: klop. A vége az lett, hogy vízzel teli kon­zervdobozokba állítottam az ágy lábait, így legalább nem tudtak felmászni a kis vérszívók.

- Netán ez az élmény adta az ötletet a világjáró bogarász detektív figurájához, Leslie L Lawrence-hez?

- Nem, ezt a hősömet Kaszab Zoltánról, a Nemzeti Múzeum igazgatóhelyetteséről mintáztam. Ő valóban bogarász volt, s egy­szer Mongóliában tolmácsként kísértem el egy gyűjtőútjára. Fantasztikus módszerekkel és csap­dákkal dolgozott. Amikor később Lawrence személyiségét építget­tem, rájöttem, hogy a hősöm nem lehet orientalista, hiszen az na­gyon behatárolná a regények helyszínét. Ízeltlábúak viszont mindenhol vannak. Így lett belő­le bogarász.

- Mikor kezdett el írni?

- Ha az ismeretterjesztő mun­káimat nem számoljuk, az első igazi könyvem 34 éves koromban jelent meg. A sólyom kinyújtja karmait - ez volt a címe, és a fiatal Dzsingisz kánról szólt. Ezt kö­vetően írtam még néhány ifjúsá­gi regényt és tudományos-fantasztikus könyvet. Aztán amikor egyszer a Magvető Kiadóhoz mentem, láttam, hogy az ottani szerkesztő páros lábbal ugrál egy kéziraton. Kiderült, hogy egy ma­gyar szerző krimije az. Elkezd­tünk beszélgetni, s nekem vala­hogy kicsúszott a számon, hogy „ilyet én is tudnék írni”. Nosza, biztattak, számítunk rád. Eltelt néhány hónap, ki is ment a fe­jemből a dolog. Aztán egyszer csak felhívtak, hogy mi van a re­génnyel? Ők ugyanis annyira ko­molyan vették az ígéretemet, hogy már be is tették az éves ter­vükbe. Ekkor, 1983-ban írtam meg a Sindzse szeme című köny­vet, az elsőt, amelyben Leslie L Lawrence szerepelt. Óriásit dur­rant a könyvpiacon, annyian ke­resték, hogy nem lehetett hozzá­jutni. Gyorsan megírtam hát a következő regényt A karvaly árnyé­kában címmel, és a sikeres szerző magabiztosságával besétáltam vele a Magvetőhöz. Kis híján ki­dobtak. Mit képzelek én, mond­ták, hiszen nekik éves tervük van! Kiderült, számukra csak az volt a fontos, hogy az állami dotá­ciót elköltsék. Így aztán néhány bolgár, NDK-s és svéd szerző mö­gött várnom kellett, hogy két év elteltével ismét sorra kerüljek. Hasonló élményeim voltak a Szépirodalmi Kiadónál is, ahol azzal utasítottak el, hogy a regé­nyem nem az a szint, amivel ők foglalkoznának. Nem sokkal később, a rendszerváltás után ugyan ők szinte térden állva kö­nyörögtek, hogy söpörjek össze bármit, csak kiadhassák.

- Az ön könyvei mindig tartal­maznak valamilyen kulturális adalékot. Hol egy tibeti kolos­tor szertartásainak leírását csempészi bele a történetbe, hol a sámándob vagy az áldozókés szerepéről ír hosszasan. Miért tartja fontosnak ezeket?

- Ismereteket szerezni sokféle­képp lehet, s ha valaki ezt szóra­kozva teszi, az abszolút „fájda­lommentes”. Nem is hinné, mennyire igénylik és értékelik az olvasók ezeket a pluszinformá­ciókat. Az emberek többsége so­hasem venne a kezébe egy budd­hizmusról szóló könyvet, az én kalandregényeim révén mégis ér­deklődni kezdenek a keleti kultú­ra iránt. Előfordult már, hogy egy tanyasi bácsika olyan szakkér­dést tett fel a tibeti mitológia té­makörében, amire még én sem tudtam kapásból válaszolni.

- Sok története játszódik Tibet­ben. Mit szól ahhoz, ami mos­tanság ott történik?

- Együttérzek velük, de az igazság az, hogy ők szúrták el a sorsukat Amikor ugyanis 1911-ben, a kínai polgári forradalom idején a kínaiak hazamentek Mongóliából és Tibetből, a két ál­lam különböző politikát követett. A mongolok gyorsan elrohantak a britekhez és az oroszokhoz,

hogy nemzetközi szerződésekkel biztosítsák a függetlenségüket, a tibetiek viszont mindössze néhány katonát állítottak a határra és egyszerűen bezárkóztak. Ami­kor aztán Kína magához tért és visszament, Mongóliához már nem nyúlhattak, de Tibetet nem védte semmi, oda zavartalanul bevonulhattak. Ahhoz, hogy Ti­bet ennyi idő után szabad legyen, valami nagyon különleges dolognak kellene történnie. Remény­kedni persze lehet, hiszen hol történjenek csodák, ha nem épp a Csomolungma, vagyis a Föld Istenasszonya lábánál?

Dián Tamás

Vasárnap reggel (2008. március 30.)

köszönet a cikkért Papp Attilának