A cikkekért köszönet Lacinak.

A remény hal meg utoljára

Leslie L. Lawrence: Három sötét király I-II.

Talán nem árt, ha még időben leszögezzük: a recenzensnek is van lelke. Ezért hát kötetről kötetre növekvő őszinte szomorúsággal figyelte Lőrincz L. László írói pályafutását.
Az első Leslie L. Lawrence-krimik megjelenése, ne féljünk a nagy szavaktól, fontos esemény volt a klasszikus detektívregény műfajának történetében (noha a kortárs irodalomkritika, talán mert ez idő tájt akadt épp elég szakmai feladat a magyar széppróza területén, és talán mert a "könnyű", populáris műfajokhoz tartozó szövegek nem egykönnyen keltik fel a kritikusok érdeklődését, nem figyelt fel a Lawrence-regényekre) - hogy aztán szép fokozatosan minden elromoljon.
A recenzens ezeken a hasábokon már több ízben számba vette a romlás oly lehangoló tüneteit: az első Lawrence-regényekben pompásan működő elbeszéléstechnika leegyszerűsödik: eltűnnek a beékelt elbeszélések, a narrátor lassan már kísérletet sem tesz arra, hogy a rejtély megfejtéséhez elengedhetetlenül fontos párbeszédeket valódi jelenetekbe ágyazza, a cselekmény tér-idő keretei elmosódnak, a szereplők lassan teljesen elveszítik arcukat és nyelvi karakterüket, ennek következtében az olvasó egyre kevésbé vehet részt a nyomozásban, juthat el a detektív-elbeszélővel versengve saját erőből a megfejtésig; ráadásul a rejtély megoldásában mind nagyobb szerepet játszik a természetfeletti, ami ismét csak nem növeli az olvasó megfejtési esélyeit; a tudományos ismeretterjesztés ügyét szolgáló szövegrészek egyre erőltetettebben illeszkednek az elmesélt történethez; a szellemességet harsány humor váltja fel, a regények nyelvi-stilisztikai megformáltsága szövegről szövegre több kívánnivalót hagy maga után.
Aztán most váratlanul ez a könyv. A Három sötét király nagyságrendekkel igényesebben megírt detektívtörténet, mint a szerző elmúlt években megjelent bármelyik regénye. Mintha visszaérkeztünk volna a kilencvenes évek elejének Leslie L. Lawrence-éhez: már érzékelhetők a romlás jelei, de a szöveg még őrzi a korai regények számos erényét. Például: a Három sötét királynak világosan áttekinthető struktúrája van (a gyilkosságsorozat egy nemzetközi sakkverseny köré szerveződik), a szövegbeli előre- és visszautalások jól működnek, az elbeszélő leleményesen adagolja az információkat, az olvasó eséllyel szállhat versenybe a nyomozóval a megfejtés után kutatva (főként ha élénken él emlékezetében az egyik utolsó igazán színvonalas Lawrence-regény, az 1989-ben megjelent A gonosz és a fekete hercegnő, valamint a már kevésbé sikerült, 1995-ös Sziget a ködben), az irracionális, misztikus mozzanatok aránya nem túl magas, szinte minden fontos részletre annak rendje és módja szerint fény derül.
Persze az örömbe üröm is vegyül, a Három sötét királyban számos olyan mondat olvasható, amelyet az első regényeit író Lőrincz L. László (vagy a valamikori kötetek szerkesztője, feltehetőleg akkor még volt a Lawrence-köteteknek szerkesztője) szívfájdalom nélkül kigyomlált volna a szövegből; és az sem váltotta ki a recenzens elismerését, hogy a szerző, minden bizonnyal a takarékosság jegyében, teljes bekezdéseket emelt át az új regénybe A gonosz és a fekete hercegnő egyik párbeszédes jelenetéből. (Méghozzá a főhősnek a fináléjelenet során elhangzó monológjába, melyben a gyilkosságsorozat hátterét világítja meg a szereplők számára. Leslie L. Lawrence csodálatos képességű nyomozó, szó szerint emlékszik rá, mit mesélt neki Bernie Simpson egy másik ügy kapcsán sok-sok évvel ezelőtt...) Ám mindez nem keserítette meg a recenzens örömét; a Három sötét király ígéret: talán újból érdemes lesz Leslie L. Lawrence-regényeket olvasni.