Lőrincz László: A Mongol népköltészet
Előszó
 

1964 októberében első mongóliai utam alkalmával eljutottam Szelenga megyébe, Észak-Mongólia egyik csodálatos vidékére, ahol óriási kiterjedésű nyírfaerdők között kanyarog a két ősi mongol folyó, az Orhon és a Szelenga. S itt a folyóparti erdők jurtái között hallgattam Stieber József biológus barátommal éjszakákon át a mongol mesélőket, énekeseket, akik tudásuk legjavát nyújtva daloltak, meséltek a két messziről jött „rokon­nak". Azóta sok hónapot töltöttem már el Mongóliában, lát­tam a Mongol Altaj hófedte csúcsait, a Góbi sivatag kopár kőtömbjeit, a végtelen puszták pasztellzöldjét, de ha mongol dalt hallok, szemem előtt a Szelenga parti nyírfaligetek jelen­nek meg, a folyóparti tábortüzek, s az alacsony égről ránk ragyogó tenyérnyi csillagok. Ott, azokon az éjszakákon ha­tároztam el, hogy ha hazatérek, írni fogok erről a csodálatos mesevilágról, a vakmerő vitézekről, Geszerről és Dzsangarról, a táltoslovakról és a gyönyörű tündérlányokról.
A mongol népköltészet gazdag és végtelen, mint az ázsiai puszták, gondolni sem lehetett arra, hogy minden formáját, műfaját bemutassuk. Úgy gondoltam, hogy most a legfonto­sabbakról írok csak; a csodálatosan szép hősénekekről, a belő­lük keletkezett mesékről s a népdalokról. A többi népköltészeti műfajt: közmondásokat, szólásokat, találóskérdéseket, legen­dákat stb. most el kellett hagyni, de nem tettem le a gondolatról, hogy majd egy későbbi alkalommal ezekről is szót ejtsek. A könyvben szereplő három nagy egység történetileg kiala­kult sorrendet követ, hiszen a legősibb mongol műfaj a hős­epika, ebből jöttek létre a hősmesék (a többi mese nagyrésze nem eredeti mongol) s végül a népdalok.
1967 tavaszán néhány hónapig Ulánbátorban, a Mongol Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében dol­goztam, itt öntöttem végleges formába elképzeléseimet a ké­szülő kötetről, s itt gyűjtöttem össze anyagának egy részét is. Munkámat sok mongol kutató segítette, szívességük és segítő­készségük nélkülözhetetlen volt számomra, ma is csak hálával gondolhatok Luvszanbaldanra, Tömörcerenre és Colóra, akik megajándékoztak barátságukkal.
Igyekeztem a mongol népköltészeti alkotások magyar meg­felelőire is utalni, bár ezen a téren a kutatások még csak a kez­detnél tartanak. Úgy érzem azonban, hogy a mongol népköl­tészet tanulmányozása közelebb visz bennünket honfoglalás előtti, ősi, elfelejtett népköltészetünk felfedezéséhez is.
Végezetül szeretném megköszönni Ligeti Lajos professzor­nak és Katona Imre docensnek segítségüket, azt hogy műve­met kritikával illették, s hasznos tanácsaikkal támogatták munkámat.
 

Budapest, 1968 áprilisában Lőrincz László