Lőrincz L. László
Tamás Angéla interjúja


IPM: Az emberek többsége menekül a hideg elől, ha teheti, télen elutazik valami meleg helyre. Ön azonban hosszú éveken át a Himaláját választotta téli menedéknek, pedig ott elég hideg van.
L.L.L.: Nem szeretem a magyar telet, az európait sem, ennél a szibériai hideg is elviselhetőbb, ha jó melegen felöltözik az ember, és sokat mozog. A mínusz 60 fok azért kicsit túlzás, már csak a lakásban bírható ki, de nulla fok alatt a 30 fok és a ragyogó napsütés vidámmá, mosolygóssá teszi az embert. Az ázsiai tél hideg, száraz és napsütéses, egészen más, mint a miénk, sokkal kellemesebb. Amikor a hatvanas években Ulánbátorban voltam mint ösztöndíjas, az ázsiai tél egyéb előnyét is megismertem. Egy ideig közös szállodában laktam a brit és a kubai nagykövettel, így rum és whisky akadt bőven. Reggelente Sir Erick bekopogott Don Pedróhoz és hozzám, majd mindkettőnket meghívott egy whiskyre. A pizsamához felkötöttük a nyakkendőt, mert a brit nagykövet szerint e nemes skót italt csak nyakkendőben szabad fogyasztani, és átvonultunk hozzá. Itallal a kezünkben az ablakhoz léptünk, kinyitottuk, és letörtünk egy darabot a jégcsapokból.
IPM: Mondják, az ázsiai buddhista kolostorok a világ leghidegebb helyei.
L.L.L.: Ahogy az európai templomok többségében nem fűtenek, úgy ott sem, csakhogy a kutatómunkát a könyvtárban végzi az ember, és az is a kolostorban van. Az első utam alkalmával történt, hogy beköltöztem egy Ulánbátortól 600 kilométerre levő kolostorba. Pokoli hideg volt már, pedig csak a tél kezdetén jártunk. Mongóliában akkor még javában dúlt a szocializmus, külföldieket nem nagyon engedtek be az országba, nekem is csak a nagykövetség segítségével sikerült odautaznom. A szerzetesek gyanakodva fogadtak, főleg azért, mert a párttitkárral mentem, aki ráparancsolt a főlámára, hogy helyezzen el engem, és mindenben legyen a segítségemre. Egy szerzetes bevezetett a hatalmas, jéghideg könyvtárba, ahol úgy kellett könyvet választanom, hogy nem látszottak a címek, ugyanis a könyveket, amik különálló lapokból állnak, szövetanyagokba burkolták. Némi nehézséget okozott rálelnem az engem érdeklő művekre, de azért valahogy elboldogultam. A szerzetes, aki ebben a segítségemre volt, elmondta, hogy a kolostor könyveit nem szabad a könyvtárból kivinni, úgyhogy, ha dolgozni akarok, foglaljak helyet, majd az egyik kiválasztott történeti művel magamra hagyott a dermesztő hidegben. Papírral, tollal a kesztyűs kezemben, lehúzott füles sapkában, csizmában, bundában munkához fogtam, de tíz perc elteltével már egyre nehezebben bírtam. A mongolok történetével foglalkozó, régi mongolírással (rovásíráshoz hasonló) írt könyvet tanulmányoztam, amelyből jegyzeteket is készítettem, amikor bejött egy szerzetes. Érdeklődve figyelt egy darabig, nézte, mit írok, majd körbejárta a székemet meg az asztalt, rábökött egy szóra, és megkérdezte, tudom-e, mit jelent. Megmondtam, mire bólintott, és kiment. Negyedórai didergés és olvasgatás után ismét nyílt a könyvtár ajtaja, és belépett egy újabb láma. Ő is tett néhány kört körülöttem, majd egy mondatra mutatva érdeklődött, értem-e. Más szavakkal megfogalmaztam a mondatot, "aha", mondta, majd távozott. Kis idő elteltével ismét látogatóm érkezett, de őt már az egész könyv érdekelte, majd nyugtázta, hogy tudom, mivel foglalkozom. A szerzeteseket nyílván meglephette, hogy ismerem a nyelvüket, érdekel a történetük, a hagyományaik és a kultúrájuk, mert ezután már nem kellett tovább fagyoskodnom. A negyedik szerzetes ugyanis, aki rövidesen követte a harmadikat, széles mosollyal az arcán megkérdezte, fázom-e, és egy pici, de meleg szobába invitált a könyvemmel együtt. Akkor már szinte jéggé dermedve ültem a könyvtárban, így nem csoda, hogy azonnal kaptam az ajánlatán - amit azután mélységesen meg is bántam -, és hónom alatt a mongolok történetével követtem egy kisebb, jól befűtött helyiségbe. A szobában füstölők és gyertyák égtek, a három szerzetes pedig, aki addig csendben imádkozott Buddha szobra előtt, felállt és kiment. Leültem a szobában, és ismét belemerültem a munkába. Pár perc múlva azonban újabb három szerzetes érkezett és imádkozni kezdett az istenszobor előtt. Nyamnyamnyam nyamnyam nyamnyamnyamnyam nyamnyam - duruzsolták és a kellemes melegben a monoton ima mellett elszenderedtem. A cintányér hangjára riadtam fel, amit a fülem mellett ütötték össze, közben egy, a havasi kürtre emlékeztető három méteres hangszerbe is belefújt valaki - ennek is iszonyú hangja volt. Negyedóránként így váltották egymást a lámák hármasával, és az ima közben néha óriási zajt csapva "zenéltek". Mivel az északi buddhizmus elé zajos vallás, így képtelen voltam a melegben dolgozni. Nem volt mit tennem, visszatértem a csendes, hideg könyvtárba, és negyedóránként futottam egy-két kört a kolostor udvarán, hogy meg ne fagyjak.
IPM: Megszakításokkal ugyan, három évtizedet töltött Ázsiában, együtt élt a lámákkal. Alapos ismerője lett a tibeti kultúrának, a buddhizmusnak, lámaizmusnak, műveiben szokatlan és egyben hihetetlen eseményekről számol be. Hogyan vélekedik a szerzetesek természetfölötti képességeiről, a tulpakészítésről, lebegésről, hőfejlesztésről...?
L.L.L.: Hiszek-e ezekben a földöntúli jelenségekben? Magam is buddhista lettem? Ha egy kutató a vírusokat tanulmányozza, az nem jelenti azt, hogy vírussá is kell változnia, hogy megértse a folyamatokat. Kutató vagyok, aki számára a buddhizmus a vizsgálat tárgya, érdekel ez a világ, kíváncsi vagyok arra, miben hisznek az emberek.
A lámáknak tulajdonított természetfeletti jelenségeket saját szememmel soha nem láttam, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Ezek egy európai ember számára hihetetlennek tűnnek, a mi világképünkkel nem is egyeztethetőek össze, de ha arra gondolunk, hogy egy régi korból való ember mit szólna a televízióhoz vagy a számítógéphez, ha belecsöppenne a mi korunkba, akkor máris nem annyira elképzelhetetlen az egész: a tulpakészítés, a belső láz kifejlesztése, a halálkiáltók, a lélekcsere vagy akár a lélekvándorlás. Ezeket a jelenségeket mi nem ismerjük, laboratóriumi körülmények között nem vizsgálhatóak, de akár létezhetnek is. Hipnotizálni sem képes mindenki, így a szerzetesek közül is kevesen bírnak ilyen különleges képességekkel, aki pedig képes rá, az nem közönség előtt teszi a "csodákat", mert ezek szent dolgok, nem vásári mutatványok. A tulpakészítéshez hatalmas tudás és meditáció képessége szükséges, ezáltal egy láma létrehozhatja saját mását, tehát képes megkettőzni saját magát. A gondolatalak ott és akkor jelenik meg, ahol, és amikor a mester akarja. Mások gondolataik erejével képesek lebegni. Tudományos igazolás persze nincs rájuk, de sok olyan dolog történik körülöttünk, amelyről csak feltételezések szólnak.
IPM: Utazásai során nyilván került már veszélyes helyzetbe, érték meglepetések. Európai emberként nem lehet könnyű egy-két hónapig együtt élni a lámákkal vagy az indiánokkal.
L.L.L.: Az ember beleéli magát az ottani világba, elfogadja a hely szokásait, éli a mindennapokat. A közvetlen élmények nagyon jó ötleteket adnak.
Egyszer fent voltunk a Sierra Madre-ban, a hegyek között egy falucskában, ahol a katolikus templom előtti piactéren kísérőnk, egy mexikói, magunkra hagyott, hogy meglátogassa a faluban élő ismerőseit. Azt tanácsolta, hogy addig, amíg vissza nem jön, vásárolgassunk vagy beszélgessünk az indiánokkal, de a templomba nem menjünk be, mert helyi templom - de ezt nem fejtette ki bővebben. Nem vagy az a háborús tudósító típus, aki odamegy, ahol lőnek, így, ha azt mondják, ne menjek, általában nem megyek. Ide azonban az intelmek ellenére bementünk, mert nemcsak a kolostorokat, de a templomokat is nagyon szeretem. Néma csend, és teljes sötétség fogadott, csak valahol az oltáron égett egy-két gyertya. Mintha alagútban járnánk, ablak sehol sem volt. Egy darabig semmit nem láttunk, de kis idő múlva, mikor kivilágosodott a szemünk, az oltás felé gyalogolva észrevettük, hogy mindenhol indiánok ülnek a földön szétszórt szalmán. Az oltár közelében egy mexikói Szent Péter szobor magasodott sombreroban, oldalán stukkerral. Beszédbe elegyedtünk a pappal, aki érdeklődésünket látva, kedvessé és beszédessé vált. A katolikus szertartásokat a helyi indiánoknak tartja, kecsua nyelven. A hívők a mise alatt teáznak, kukoricát rágnak és dajkálják a gyerekeiket. Az idegenekkel szemben bizalmatlanok, nem szeretik látni templomukban a mexikóiakat és a fehéreket. A védekezés egyik formája a sötétség és a hozzátársuló csend, ami beléptünkkor fogadott.
Tapasztalataim szerint azért általában érdemes fegyelmezetten viselkedni, mert azokon a helyeken, ahol megfordultam, ez a túlélés egyik alaptörvénye.
Elég az is, ha véletlenül lép be valaki oda, ahová nem kéne. Így sétáltam be egyszer egy karanténba. Agyhártyagyulladás járvány dühöngött Mongóliában, a karantént deszkakerítéssel kerítették körbe, de néhány helyen hiányoztak a deszkák. Nem tudtunk a járványról, így gyanútlanul átvergődtünk a résen. Ki már nem engedtek, csak egy hét múlva. Hasonlóképpen kerültem bele egy hepatitis járvány kellős közepébe is.
IPM: Megúszta...
L.L.L.: Ezt a kettőt igen, hogy a többit megúsztam-e, azt nem tudom. Trópusi eredetű hasnyálmirigy problémával küszködtem egy ideig, de szerencsére nem volt súlyos a gyulladás. Vannak a világon olyan helyek, ahol nem tudja az ember, mit eszik, de mindent meg kell enni, ha egy ideig az ottani lakosok között akarok élni. Időnként szörnyű dolgokat eszik az ember!
IPM: Regényei helyszíne, a hely kultúrája, hagyományai, szokásai mindig valóságosak. Nemrég Costa Ricában járt.
L.L.L.: Úgy gondolom, hogy lexikonokból nem lehet könyvet írni. Először mindig olvasok, utánanézek, hol játszódjék a könyv, és azután odautazom. Sok mindenen múlik, hogy éppen melyik ország érdekes számomra. A lehetőség benne van minden országban, csak ott kell élni az életet az emberek között.
Szeretek utazni, ha lehetőségem nyílik rá, megnézem azt az országot, amelyik felkelti érdeklődésemet. Fontos szempont, hogy ahova elutazom, ott szabadon lehessen mozogni, mert ha az ember egy katonai diktatúrában találja magát, ahol csak az utcán lehet sétálni, ott is csak az egyik oldalon, oda nem érdemes menni. Többször jártam Mexikóban. Először csak csodálkoztam, másodszor már határozott céllal utaztam oda. Pontosan tudtam, mit akarok megnézni, és miért. Az aztékok és a mayák által épített városokra voltam kíváncsi, mert itt játszódik könyvtrilógiám első két része. Most készül a harmadik rész, ennek helyszíne Costa Rica, ezért az év első két hónapját most ott töltöttem.
IPM: Műveinek visszatérő alakja Leslie L. Lawrence, aki kelet-kutató létére szenvedélyes rovargyűjtő.
L.L.L.: Leslie L. Lawrence számára mindenképpen kellett találnom a kelet-kutatás mellé egy másik "szakmát", hiszen nemcsak az olvasó, de én is megunom, ha minden könyvem Közép- vagy Kelet-Ázsiában játszódik. Lehetett volna belőle csillagász is - ahogy belőlem is, ha jobban értek a matematikához -, akkor legalább képzeletben teljesült volna fiatalkori vágyam.
IPM: Biztos szereti a bogarakat, ha főhősének éppen ezt választotta.
L.L.L.: Sokáig nem tudtam megbarátkozni a rovarokkal, határozottan utáltam őket, féltem tőlük, sőt, egészen addig, amíg nem kerültem egy "bogarász" közvetlen közelébe, nem buddhista módon irtottam is ezeket a kis állatokat.
Egyetemistaként tartózkodtam Mongóliában, amikor egy entomológus expedíció érkezett az országba. Az expedíció egyik tagja egy kedves, rovartannal foglalkozó magyar öregúr volt, aki ugyan számtalan nyelven beszélt, de nem azokon, amin vendéglátói, ezért a nagykövetség az én segítségemet kérte.
Együtt mentünk bogarat fogni Mongólia-szerte. Egészen addig úgy képzeltem a rovarfogást, hogy fogunk egy lepkehálót, és lecsapunk a repkedő rovarokra, de hamarosan kiderült, mekkorát tévedtem. A lódarázs például óránként 120 kilométert is megtesz, tehát ezzel a módszerrel megfoghatatlan. A tudós úgy beszélt ezekről az ízeltlábúakról, még a százlábú lábacskáiról is, mintha a saját gyerekei lennének. Mellette két hét alatt megszerettem a rovarokat, és ma már csak kevéstől félek. Nagyon nagy élmény volt "bogarászni", meg azután rendkívül előnyös foglalkozás is a kelet-kutatás mellé, mert a rovarokat a világ minden részén lehet tanulmányozni.
IPM: Az egyetemen történelem-mongol szakon végzett. Írói pályája kezdetén tudományos kutatásokkal foglalkozott, megjelent munkái Dzsingisz kánról, a mongol népköltészetről, démonokról és varázslókról szólnak.
L.L.L.: Kutatóként természetes, hogy az ember szakkönyveket ír, de azokat csak az adott téma iránt érdeklődők veszik kézbe. Az emberek nem szeretnek tanulni, az izgalmas könyveket azonban szívesen olvassák, ezért, hogy írásaimat ne csak a kelet szakértői olvassák, elkezdtem regényeket írni, amelyekbe belecsempésztem összegyűjtött ismereteimet.
IPM: Csakhogy, amikor az első kalandregénye, a Sindzse szeme megjelent, már negyvenéves volt. Miért várt ennyi ideig?
L.L.L.: Költő lehet az ember tizennyolc évesen, mint ahogy Petőfi huszonnégy éves korára egész életművét megalkotta. Író azonban nemigen. Élnie kell az életet, ismernie az embereket, és rengeteget olvasni, elsősorban a klasszikusokat, mert az írás technikája igazán csak tőlük tanulható meg. A nyelv ismerete szintén elengedhetetlen ahhoz, hogy jó próza szülessen, és mindezek elsajátításához sok-sok év szükséges. A prózaíráshoz kevés a tehetség, ahhoz, hogy valaki jól írjon, sok-sok tapasztalatot kell gyűjtenie az élet minden területéről. Nekem is szükségem volt a Himalájában eltöltött évekre, ahhoz, hogy tapasztalatokat gyűjtsek.
Kelet felé nyitott szívvel, előítélet mentesen kell közeledni, el kell fogadni, hogy az ott élő emberek esetleg sok olyan dolgot megtanultak, amit mások nem. A buddhizmus az emberi kultúrának egy igen lényeges része, és én, mint kutató, kint tartózkodásom idején ebbe a világba próbáltam beleélni magam, és mint író, regényeimben visszaadni mindazt, ami megérintett.


ÉLETPÁLYA:


Lőrincz L. László 1939. július 15-én született Szilvásszentmártonon. Kaposváron járt középiskolába, a Cukor- és Édesipari Technikumba. Diplomáját az ELTE BTK történelem-mongol szakán szerezte 1962-ben. 1967-től a nyelvtudományok kandidátusa. A Magyar Tudományos Akadémia Orientalisztikai Munkaközösségének tagja, a Kelet-kutató intézet tudományos főmunkatársa.
Sci-fi novelláit, valamint tudományos-fantasztikus regényeit Galaktika-díjjal és Arany Meteor díjjal értékelték. Mintegy száz tudományos cikke, több szakkönyve, nyolcvannál több regénye, tucatnyi ifjúsági könyve, novellája és műfordítása (burját, mongol eposzok) jelent meg.


A cikk a 2004. júniusi IPM magazinban jelent meg.
Köszönet a cikkért Mónikának.