Arctalan koponyák
Lőrincz L. László: A tizenhárom kristálykoponya I-II.

Retorikai okokból mindenképp helyes, ha mondandónkat erős állítással kezdjük: Lőrincz L. László alighanem a legsikeresebb kortárs magyar író. Legalábbis ami az eladott példányszámot illeti: az épp aktuális Lőrincz-regénynek rendszerint nem sok komolyan vehető riválisa akad.
A piaci siker azonban nem tesz minden olvasó számára vonzóvá egy könyvet; akik kedvvel szörnyülködnek a magyar tömegkultúra állítólag siralmas állapota felett, hajlamosak elfeledkezni a tényről: Lőrincz L. László az általa választott irodalmi műfajok hazai történetéhez egykor fontos művekkel járult hozzá.
Pontosabban fogalmazva: a Leslie L. Lawrence-féle krimi a klasszikus detektívregény érdekes és egyéni műfaji variánsa. Mégsem olvasható róla alapos irodalomtudományi elemzés - ennek oka: a klasszikus detektívregény Lawrence-féle változata mind ez ideig nem talált utat a kortárs szépirodalomhoz. A klasszikus detektívregény variációi akkor válnak valóban érdekessé az irodalmárok számára, amikor a szépirodalmi szövegek "játékba hozzák", felhasználják, átalakítják ezeket a műfaji alakzatokat.
Mind ez ideig nem talált utat a kortárs szépirodalomhoz.
Persze némiképp a fanyalgóknak is igazuk van, hiszen Lőrincz L. László életművének története egy apróbb döccenésekkel megszakított hanyatlástörténet. A nyolcvanas évek eleje óta a szerző évente két-három új kötettel jelentkezik, és bizony a tömegtermelés ezúttal egyértelműen a minőség rovására ment. A hanyatlás nagy néha megtorpanni látszik, előfordul, hogy egy-egy új szöveg az első regényeket idézi, de a romlás tünetei még ilyenkor is világosan érzékelhetők: az oly gondosan kimunkált regényszerkezet belső arányai szép lassan eltolódtak, az elbeszéléstechnika alaposan leegyszerűsödött (hol vannak már azok a beékelt elbeszélések, amelyek kapcsán élvezetes értelmezési verseny alakult ki az olvasó és a szereplők között!), a tudományos-ismeretterjesztő szándéknak vagy a nyomai is eltűntek, vagy az ismeretterjesztés a regény egészéhez teljesen szervetlenül illeszkedő, didaktikus szövegrészek formájában valósul meg, a szellemesség átadta a helyét a kissé közönséges, harsány humornak, és a szövegek nyelvi-stilisztikai értelemben is fájóan leromlottak.
A Lőrincz L. László néven megjelent fantasztikus regények (a legkorábbi művek kivételével) sok tekintetben a Leslie L. Lawrence-féle detektívregény szerkezetét variálják, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy általában nem első személyű narrátort alkalmaznak. No meg azzal, hogy a megfejtés immár nem racionális: a nyomozók és a leleplezett bűnösök által közösen előadott záró elbeszélés, amely egységes narratívába rendezi az addigi eseményeket, idegen intelligenciák - földönkívüliek, életben maradt Neander-völgyiek stb. - ténykedéséről számol be. (Sajnos az irracionális elem már a Lawrence-történetekben is túlsúlyra látszik jutni, és ott ez egyértelműen romlástünet: a természetfeletti a detektívregény-szerkezet számos elemét funkciótlanná teszi.)
A legújabb fantasztikus regény, A tizenhárom kristálykoponya, amely egyébként két korábbi fantasztikus regény önállóan is olvasható folytatása, sajnos szintén nem tartozik a régi Lőrincz L. László-szövegeket idéző művek közé. A megfejtés érdektelen, a cselekményvezetés végletesen egyszerű, minden fordulat megjósolható, a figurák arctalanok, sem lélektani, sem nyelvi értelemben nem rendelkeznek szilárd identitással, a jelenetek néhol elképzelhetetlenül groteszkek. Ám hirtelen a recenzensbe hasít a felismerés: lehet, hogy most válnak csak igazán érdekessé a detektívregény műfaj kódjait ironikusan felforgató "posztmodern detektívregények" olvasói számára Lőrincz L. László könyvei?

Népszabadság • Bárány Tibor • 2005. január 15.