Interjú - Lőrincz L. László mindennap veri Erikát

"Regényeim helyszíneinek mindegyikén megfordultam, anélkül bele sem vágok egy könyvbe, hogy legalább egy picikét ne ismerném a helyet személyesen. A rendszerváltás előtt kevesebb lehetőség volt utazni, bár ahová én akartam eljutni – Délkelet- és Belső-Ázsia vidékeire –, oda el lehetett jutni, mert szerencsére annak idején a kutya nem volt kíváncsi ezekre a kultúrákra
– Ahhoz, hogy minden évben megjelenhessen két új mű, feszített munkára van szükség. Ez egy kicsit olyan, mint amikor a sportolók világbajnokságra készülnek, s egyetlen napot sem hagyhatnak ki a felkészülésből. Napokra lebontott terv szerint működik nálam az írás, mert másképp nem tudom betartani a leadási határidőket. Szerencsére nem az a típusú író vagyok, akinek vulkánkitöréshez hasonlatos az ihlete, hanem mindennap meghatározott munkaidőt jelölök ki magamnak, hogy a napi penzumot – tizenöt oldalt – megírjam. Általában délelőtt vetem papírra a gondolataimat, délután pedig elvégzem a szükséges javításokat. Ha befejeztem, akkor, mint más normális dolgozó ember, elmegyek a barátaimhoz, focimeccset vagy filmeket nézek, a családommal vagyok. Ez a munkastílus kétségkívül nagy lemondást és fegyelmet kivan, a sportolókat nem véletlenül említettem: kell egy monotóniatűrő képesség, hogy mindennap teljesítsem a kitűzött mennyiséget. – mesél írói szokásairól Lőrincz L. László, aki tudományos kutatómunkája alatt is hozzászokott a fegyelmezettséghez.
– Ahol kutatási tervek készülnek riasztó határidőkkel, ott nincs kecmec, meg kell felelni a követelményeknek. Évtizedek alatt megszoktam, s el sem tudnám képzelni, hogy másképp dolgozzak.

Azt hitték, fel akarom robbantani a metrót
Az író nemcsak a napi beosztásához, de mechanikus írógépéhez is ragaszkodik.
– Ez az egykori NDK-gyártmány, az Erika típusú írógép, amit ma már matuzsálemnek tartanak, én mégis kitartok mellette. Igaz, utazásaim során származott már kellemetlenségem hatalmas és nehéz szerkezete miatt: nem tudták mire vélni a ma már ismeretlen alakúnak számító csomagot. Egy alkalommal a londoni földalattin tettem le magam mellé kedvenc segédeszközömet, hogy megpihenjek a cipelésében, ám néhány perc múlva kordont vontak körém, mert azt hitték, fel akarom robbantani a metrót. Akkor azt mondtam: kedvenc masinám itthon marad, eztán sehová sem viszem magammal – nevet Lőrincz L. László, akinek így sokat kell nélkülöznie az írógépet, hiszen évente átlagosan két hónapot utazik:
– Regényeim helyszíneinek mindegyikén megfordultam, anélkül bele sem vágok egy könyvbe, hogy legalább egy picikét ne ismerném a helyet személyesen, mert szerintem a személyes tapasztalatok adják meg egy könyv savát-borsát. A rendszerváltás előtt kevesebb lehetőség volt utazni, de ahová én akartam eljutni Délkelet- és Belső-Ázsia vidékeire, hiszen a tibeti és mongol folklór a tudományos munkám fő területe –, oda el lehetett jutni, mert szerencsére annak idején a kutya nem volt kíváncsi ezekre a kultúrákra. Ma a Föld minden országát felkereshetjük – most más problémák vannak, elsősorban anyagi természetűek: amit ki tudok fizetni, oda elmegyek. Szerencsére más kultúrák megismerése a munkám és a hobbim is, így számomra egy-egy út mindenképpen jó anyagi befektetés.
A lánya tanítja a számítógépre
Az író családjában sokszor közös vállalkozásnak tűnik egy-egy új terep felderítése.
– A kezdetekkor sokat utaztam egyedül, mert amíg nem születtek meg a gyermekeink, a feleségem, indológus lévén, egészen másfelé járt a világban, így nálunk megszokott volt, hogy mindketten kutatjuk a saját tudományágunkat, és aztán valahol valamikor találkozunk. Judit és Márton születése után kicsit bonyolultabb lett a helyzet, de amióta ők is felnőttek, újra szabadabban mozgunk, és hol együtt, hol külön járunk be egy-egy vidéket.
Utazásaikor Lőrincz L. László bánta egy kicsit, hogy nem ért a számítógépekhez, így nemrég megkérte lányát, tanítsa meg a legfontosabbakra.
– Itthon nincs szükségem a komputerre, mert jól bevált módszerrel dolgozom: leírom írógéppel a szöveget, azután ceruzával kijavítom. S szerintem, amíg a szövegszerkesztés tanulásával piszmognék ezeken a modern gépeken, annyi idő alatt egy új könyvet is megírok. Csakhogy külföldön szükségem van arra, hogy fel tudjam venni a kapcsolatot Magyarországgal: részben levelezésre gondolok, részben pedig újságolvasásra, hiszen kinntartózkodásom alatt sem maradhatok le a kedvenc csapatom eredményeiről, és persze a belpolitikáról sem. Judit lányom szerint már egészen jól haladok a tanulással, mivel már elő tudom csalni a kedvenc újságjaimat az internetről, de itthon azért megmaradok a papírformátumú lapoknál.
Szerencsére akkurátus az egész család
Lőrincz L. László gyermekei alig néhány utcányira laknak az írótól.
– Tőlünk öt perc séta, ami ideális, mert közel vannak, mégsem élünk egy fedél alatt. Fontos, hogy mindenkinek meglegyen a saját élettere, hogy csak akkor találkozzunk, amikor örülünk egymásnak, ne pedig amikor mindenki ideges a munkája miatt, és ez csak feszültséget szülne. Judit lányom egyébként nem is tagadhatná, hogy az apja vagyok, mivel ő is ír – meg is jelent már két mesekönyve. Ő mellesleg egy kalandor hölgy, aki vitorlás és motoros gépen repül, a búvárkodásban is kedvét leli. A fiam reálisabb világban él, ő ügyvéd. Szerencsére az egész család akkurátus, gondos, precíz a hivatásában, de remélem, ez nem látszik meg rajtunk, amikor együtt töltjük az időt, hiszen nem vagyunk külön-külön jól működő óraszerkezetek, melyek magukban ketyegnek.

Fortuna szekerén: Lőrincz L. László - A kalandvágyó krimiíró

Nemrég jelent meg Leslie L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László író, Kelet-kutató új könyve, a Síva újra táncol I-II. Ennek dedikálásakor találkoztunk a szerzővel. Kalandos élete irigylésre méltó, ő mégis arra a legbüszkébb, hogy könyvein keresztül az olvasók sokat megtanulhattak a Kelet világáról, és azokban a pillanatokban igazán elégedett, amikor egy-egy szülő megemlíti neki, hogy gyermeke az ő regényei révén szerette meg at olvasást.
– Első útján ösztöndíjasként Ulánbátorban járt. Milyen élmény volt?
– Amikor kiszálltam a repülőből, úgy éreztem, mintha az 1800-as évek mesés Keletén járnék. Még csak néhány emeletes ház volt, tevék, lovak kószáltak az apró házak, jurták között. Igazi expedícióként éltem meg az utat.
– Ön könyveinek legtöbb helyszínét felkeresi.
– Igen, azért szeretek távoli területekre utazni, hogy még fülön csíphessem a kihalófélben levő hagyományokat. Afrikában például elmentem egy varázslóhoz, aki az őserdő közepén él. Nagy gyógyító hírében állt, és kíváncsi voltam, hogyan tevékenykedik. Azt mondtam neki; hogy nagyon fáj a fejem, mert egyébként szóba sem állt volna velem. Elővette összes varázs-szerszámát, varázskavicsokat húzott végig a fejemen, majd beállított egy körbe, ahová segítségül hívta az isteneket. Emiatt érdemes volt odáig utazni.
– Barangolásai közben került valaha életveszélybe?
– Többször is. Egyszer a Góbisivatagban jártam néhány mongol kollégámmal, amikor váratlanul homokvihar támadt. Hirtelen sötétség lett, és szinte ránk zuhant egy homokfal. A terepjáró ötven méterre lehetett tőlem, de eltűnt a szemem elől. Gyerekkori olvasmányaimból felrémlett, hogy ilyenkor lefektetik a tevéket és alábújnak. Teve híján elindultam a kocsi vélt helye felé. Szerencsére nekimentem. A többiek rettegve ültek bent, és azt mondták, hogy ha nem találtam volna meg az autót, biztosan megfulladok, mert a homokfalban nincs levegő.
– Saját kalandjai is megjelennek regényeiben vagy mindig a képzeletére hagyatkozik?
– A cselekmény az írói fantázia terméke, de minden más – a történelmi, a néprajzi, az építészeti, a geográfiai háttér – hiteles. A kalandok a történetekben nem velem esnek meg, de nagyon sok olyan megtörtént eseményt írtam le, amiket másoktól hallottam. Az emberek a világ miden táján imádnak mesélni, így akár egy nap alatt össze lehet tőlük szedni egy regényre valót.
– Leslie L. Lawrence Kelet-kutató és rovargyűjtő is egyben. Ez utóbbi honnan jött?
– Nagyon szeretem az ilyen apró lényeket. Ez a vonzódásom Mongóliához kötődik. Felkértek, hogy segítsek Kasza Zsolt akadémikusnak, a Nemzeti Múzeum munkatársának, aki rovarokat gyűjteni ment Mongóliába. Éjszakai rovarcsapdákat állítottunk fel, és öklömnyi nagyságú példányokat fogtunk, ami nagy élmény volt számomra. Egyszer még egy hatalmas földdarabot is kiemeltettünk markolóval, amely hemzsegett a csúszómászóktól, ám nem tudtuk őket megfogni. Ezért bevitettük a göröngyöt a házba, ahol laktunk, és egy függőágyba tettük. Egy ideig semmi sem történt, ám amikor reggel felébredtem, ujjnyi vastagságban, lepték el a földet a különböző százlábúak és csúszómászók. Az már egy kicsit nekem is sok volt.
– Eljátszott már a gondolattal, hogy milyen lenne viszontlátni regényeit a filmvásznon?
– Az én könyveim olyan óriási költségvetést igényemének, hogy csak Amerikában tudnák elkészíteni. Egyszer azonban megkeresett egy csehszlovák társaság azzal, hogy megfilmesítenék Sindzse szeme című regényemet. Mondtam nekik, hogy az drága lesz, hiszen ahhoz ki kell utazni Nepálba. Hova gondol, elvtárs? Ott a Tátra! Vannak hegyek, hó is van – mondták. De lámakolostor nincs – feleltem nekik. Ugyan már, elvtárs! Van fa, építünk egyet – válaszolták. De hát ázsiai emberek is kellenek – érveltem tovább. Annyi ázsiai ösztöndíjas él itt, majd beöltöztetjük őket – nyugtattak meg erre. Már komolyra fordultak a tárgyalások, amikor Csehszlovákia szétvált, és az egészből nem lett semmi, így hát lemaradtam a filmes kalandról, ám e nélkül is boldog vagyok.

 
Mexikóba utazik Lőrincz L. László

Lőrincz L. László az a típusú ember, aki talán egy helyben még sohasem volt képes hosszabb időt eltölteni. Folyamatosan megy, néz, figyel, kutat és ír. Mondhatnánk úgy is, hogy a vére, az írói vére hajtja újból és újból előre. A Leslie L Lawrence-ként is emlegetett keletkutató éppen ma ül fel a Mexikóvárosba tartó repülőgépre, és márciusig haza sem tér Európába
– Három éve már jártam Mexikóban, akkor keresztül-kasul bejártam szinte az egész országot – mondta a Vasárnapi Blikknek még az indulás előtt Lőrincz L. László, aki az évekkel ezelőtti túráján a Kicsik című könyvéhez végzett kutatómunkát. Meglátogatta a helyi indiánokat a Sierra Madre hegységben – itt ugyanis még a mai napig is élő indián kultúrát fedezhet fel magának az ember –, de végigvizslatta az összes nagyobb piramisvárost és a kihalt, de annál nagyobb élményt nyújtó romvárosokat is. László mexikói útját tulajdonképpen az olvasók sürgették leginkább, követelték ugyanis a sikeres Kicsik folytatását, amelyhez azonban ismét el kellett utazni a kaktuszok és óriás sombrerók világába (a tequiláról ne is beszéljünk), hogy minél "életszagúbbak" legyenek az író papírra vetett élményei. Lőrincz L. László a mai napon hosszú órákat fog eltölteni egy repülő szűk foteljébe száműzve, hiszen bár hajóval sokkal romantikusabb lett volna az utazás, de sokkal drágább is. És a költségekre nagyon oda kell figyelni, hiszen két hónapig tart majd a kutatómunka, amelyre felesége is elkíséri az írót.
– Miután a nejem is szakmabeli, így nem kell majd különösebben foglalkoznom vele, remélem, majd ellesz magában! – mondta a tőle megszokott humorral Lőrincz L. László. Viva la Mexico!

Buddhista szerzetesektől vette át az életfilozófiáját - Az ihlet a lusták kifogása
Lőrincz L. László tévedésből tanult meg jó könyveket írni

Lőrincz L. László, vagyis Leslie L. Lawrence legifjabb könyve, a Véres szakállú Leif éppen egy hónapja jelent meg a könyvpiacon. Azt mindenki tudja, hogy az, író "orientalista, műfordító, hosszú évek óta ezen álnéven publikál, arról azonban csak keveseknek lehet tudomásuk, hogy – még a kilencvenes évek éjén – egy harmadik ál néven is megjelentetett két izgalmas regényt
– A Frank Cockney néven íródott két regény egy harmadik vonalat képviselt. A Lőrincz László néven megjelent könyvek tudományos-fantasztikus, míg a Leslie L. Lawrence-ként született írások keleti tárgyú kalandregények. Hová lett Frank Cockney?
– Ezt az olvasok is gyakran megkérdezik tőlem. Azt mondják, szerették azokat is. Történt, hogy a kilencvenes évek elején megkeresett az egyik kiadó, szeretnék, ha írnék nekik amerikai típusú, keményebb krimiket. Éppen volt rá kapacitásom, de ezeket a regényeket nem akartam – és is lehetett volna – Lőrincz L. Lászlóként vagy Leslie L. Lawrence-ként megjelentetni. Elsősorban azért, mert nem akartam felrúgni a jól bevált marketingpolitikát, miszerint az olvasó már a névből tudja, hogy milyen témájú könyvet vesz a kezébe. A kiadó azóta tönkrement, de Frank Cockney lehet, hogy visszatér.
– Így is évente két könyvvel jelentkezik – emellett tudvalevő, hogy fontosnak tartja megismerni azokat a helyeket, ahol regényei játszódnak. Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Ahogyan a buddhista szerzetesek minden reggel elvégzik fizikai és szellemi gyakorlataikat, én is mindennap dolgozom. Azt nagyon megtanultam tőlük, hogy nagyon sok mindent el lehet érni napi nem sok, de rendszeres tevékenységgel. Ez már-már életfilozófiámmá vált. Szokták kérdezni tőlem, hogy van az, hogy mindig van ihletem az íráshoz. Erre azt válaszolom (kár, hogy nem én találtam ki), az ihlet a lusta írók kifogása. Mindennap kell írni valamit, legfeljebb többet javítunk rajta. Persze nekem sincs mindig kedvem, vagy éppen nem vagyok jó hangulatban, de akkor is írok. Délután, amikor elolvasom, elszörnyedek és átírom az egészet. Sokan úgy gondolják, hogy reggeltől estig írnom kell ahhoz, hogy évente két könyvem megjelenhessen. Erről azonban szó sincs: napi négy-öt óránál többet nem dolgozom, de azt mindig. És ebből szépen, kényelmesen elkészül az évi két regény.
– Ön a legtermékenyebb írónk, eddig 55 könyve jelent meg – ezek közül több németül és szlovákul is. És még most is a régi írógépen dolgozik. Van valamiféle technikája annak, hogyan kell könyvet írni?
– Még a hetvenes években egy évig tanultam Bonnban, az akkori NSZK-ban, és bár beszéltem németül, úgy gondoltam, nem árt csiszolni a nyelvtudásomat. Az egyetemen indultak is különböző nyelvtanfolyamok, én pedig beiratkoztam abba a csoportba, ahol két afrikai és három vietnami állt sorban. Gondoltam, ez jó lesz nekem. Bementünk a terembe, a tanár köszönt, majd elkezdett egy olyan nyelven beszélni, amiről még azt sem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán európai-e. Nagyon bután néztünk mind a hatan, amit észrevett a tanárunk is. Átváltott németre és megkérdezte, mit keresünk a svájci német haladó osztályban, ha nem értjük, hogy mit beszél. Elmondtuk neki, hogy elkeveredtünk, mert a táblán csak az volt látható, hogy német haladó, de akkor mi most elmennénk, így viszont neki megszűnik az osztálya, amiért pénzt kapott volna, úgyhogy rábeszélt, maradjunk. Kitalálta, hogy inkább tanít minket németül. Akkoriban jelent meg a Nem kell mindig kaviár című könyv írójának egy regénye, ami Németországban nagyon nagy sikernek örvendett – egy éven át azt elemeztük, vajon miért. Megtanultuk, mi kell egy jó könyvhöz, mondhatni százalékos megoszlásban. Persze ez még nem jelenti azt, hogy ezek ismeretében bárki képes fordulatos és eladható regényt írni. Mint ahogy hiába tudjuk, mi kell a pogácsához. Ismerni kell a hozzávalókat, mert enélkül nem megy, de ez még nem garancia arra, hogy ehető is lesz.

Lőrincz L. László is tudna jósolni

Ázsiában óriási hagyományi vannak a jóslásnak, a Himalája kolostorai valósággal tömve vannak az ilyen jellegű írásokkal – mondta el a Vasárnapi Blikknek Lőrincz L. László, aki Kelet-kutatóként többször is foglalkozott a témával. Ezek a jóslatok azonban alig hasonlítanak Nostredamus jövendöléseihez. Nem egy konkrét eseményre utalna, inkább a jövőbe látás módszereit taglalják és azt, hogyan lehet felismerni a szerencsés vagy baljós előjeleket. A mongol hadvezérek minden csata előtt kikérték a sámán véleményét, melyet olyan komolyan vettek, hogy hadjáratokat is elhalasztottak a tanácsára. A jóslatok mindennapi használata miatt egyetlen jövendőmondó körül sem alakult ki a Nostredamuséhoz hasonló kultusz.
Lőrincz L. László kétszer is elolvasta a centuriákat, amelyek véleménye szerint elsősorban Nostredamusról szólnak. A középkorban több olyan nehezen értelmezhető mű született, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a szerző személyére irányítsa a figyelmet. A legnépszerűbb magyar író úgy véli, ha most papírra vetne néhány jóslatot, 2-300 év múlva azokban is találnának néhány szenzációs jövendölést. Nostredamus írását olvasva olyan érzése támadt, mint amikor a híres amatőr ufológus Erich von Daniken könyveit forgatta. Először még hajlott arra, hogy elhiggye Danikennek, a piramisokat földönkívüliek építették. Amikor azonban az ötödik könyv után kiderült, hogy az ufók kizárólag kőműveseket szállítottak a bolygónkra, és minden ókori értéket nekik köszönhetünk komolytalanná vált az egész.

A cikkekért és a fénymásolásért köszönet Lacinak