Lőrincz L. László (Leslie L. Lawrence)

Emlékek a régi iskoláról

Állok a Karibi-tenger partján, és megpróbálom kitalálni, merre lehet Európa. A pálmafák eltakarják előlem a napot, így csak sejtem, hogy valahol arra, a gyorsan vonuló felhőkön túl. Nem messze a parttól repülőhalak raja vonul, mintha csak incselkedne a kihúzott bárkájuk mellett pihenő halászokkal.
Állok a parton és visszaemlékezem a régi iskolára. 1953 őszén rövidnadrágos, pirosinges kisfiú állt a Kaposvári Cukor- és Édesipari Technikum kapuja előtt, elszorult torokkal, mintha oroszlánketrecbe készülne belépni. Idegenkedtem ettől a nem kívánt iskolától, hiszen gimnáziumba készültem, az akkori politikai viszonyok közepette azonban örültem, hogy - némi protekcióval - ide is bekerülhettem. Akkor ott, a kapu előtt bizony sajnáltam, hogy nem lehetek gimnazista, meg kell elégednem a vonzó nevű, de szüleim számára is ismeretlen oktatási intézménnyel.
Az első meglepetés mindjárt az évnyitón, a tornateremben ért. Addig azt hittem, a technikum valami menedékhelyféle, ahol a gimnáziumból kiszorultak tengetik négy éven át, érettségiig tartó, szomorú éveiket. Az évnyitó beszéd azonban egészen mást ígért. Lőczy Zoltán igazgató úr nem szónokolt sokat, csupán szokványos módon üdvözölt bennünket, majd a következő néhány szóval zárta beszédét, hozzánk, elsősökhöz fordulva: "Azért jöttetek ide, mert tanulni szeretnétek. Hát én gondoskodom róla, hogy annyit tanuljatok, amennyi csak a fejetekbe fér. Sőt még annál is többet. Ami kifolyik belőle, azt majd visszatöltjük tölcsérrel."
Megmosolyogtuk a szavait és nem sejtettük, hogy nagyon is komolyan gondolja, amit mond. Néhány hét után ismét csak kezdtem megbánni, hogy nem gimnáziumba kerültem. Amíg ők minden délután egy óra tájban befejezték a napot, mi kettőig, de még inkább háromig a tantermekben vagy a laboratóriumban gunnyasztottunk, szedegettük fejünkbe a tudást, vagy éppen tanáraink töltögették bele tölcsérrel, az igazgatói útmutatásnak megfelelően. Fél év elmúltával már büszkék voltunk rá, hogy nem gimnazisták vagyunk, hanem a technikum tanulói.
Volt is mit megtanulnunk! Guseo tanár úr olyan hosszú képleteket magoltatott be velünk szerves kémiából, hogy háromszor is táblát kellett törölnie, míg valamennyi szénvegyület ráfért. Még ma is emlékszem Honfiné trükkös kérdései közül egyre, hogy: Édes fiam, miért tartozik a cukorrépa a keresztes virágúak közé? Lázasan magyaráztuk neki, hogy miért, miközben nem is oda tartozott. Kiss István tanár úr elérzékenyülő hangon magasztalta a fogaskerekek szépségeit, és úgy simogatta olajos hátukat, mintha angóramacska dorombolt volna az ujjai alatt. De nemcsak a természettudományok, hanem a magyar és a történelem is a fejünkbe került. Akkoriban még nem volt divat a szakbarbárság. Mátyás király legalább olyan fontos volt számunkra, mint a drazsékészítés. És jó is, hogy így volt, mert pont azt kérdezték tőlem az egyetemi felvételin...