A két férfi, dzsipjét hátrahagyva, elindult a mozdulatlan Gobi sivatagba. Csak néhány közömbösen üldögélő bennszülött tekintete kísérte őket. Gyorsan távolodtak. Hirtelen feltámadt a szél, s felemelve a homokot, áthatolhatatlan sötét fallal vette körül a rémült utazókat, akik vakon, egymásba kapaszkodva feszültek neki a viharnak. Irányérzéküket elveszítve bukdácsoltak, amikor egy kemény tárgynak ütköztek. A homokvihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan veszítette el erejét, és ők ott álltak a terepjárójuk mellett. A bennszülöttek rémült döbbenettel nézték őket, akiknek esélyük arra, hogy ne vesszenek el örökre a sivatag végtelenjében, egyenlő volt a nullával.
A két szerencsés túlélő egyike Lőrincz L. László, több mint száz, a tibeti és mongol kultúrával foglalkozó könyv és cikk szerzője, az MTA Orientalisztikai Munkaközösségének volt tudományos főmunkatársa, a nyelvtudományok kandidátusa, s Leslie L. Lawrence-ként népszerű kalandregények írója.
– Mesélne a kezdetekről?
– Somogy megyében születtem, Szilvásszentmártonon. Engem még otthon segítettek a világra. Az általános iskola után gimnáziumban szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, de akkor 1953-at írtunk. A családomban volt kulák is, meg református lelkész is, úgyhogy igencsak pöttyös volt az életrajzom. Mit volt mit tennem, én, aki az irodalom és a nyelvek iránt érdeklődtem, beiratkoztam egy cukor- és édesipari technikumba Kaposvárott.
– Mi volt a kedvenc időtöltése?
– Mivel nemigen volt más szórakozási lehetőségem, egyfolytában olvastam. Karl May és más ifjúsági regényírók műveit faltam, azután, három-négy év alatt, az elérhető világirodalmi alkotások is sorra kerültek. Tizennégy évesen úgy döntöttem, hogy eddig olvastam, ezután írni fogok, de nem verset, hanem kalandos novellákat. Az elsőt rögtön elküldtem a Somogyi Néplaphoz, amit csak azok olvastak, akikről éppen írtak, így az én kis színesemnek nagy sikere lett. Ekkor elhatároztam, hogy újságíró leszek, és útinaplókat fogok készíteni. Sejtettem, hogy ehhez nyelveket kell tanulnom, így habozás nélkül jelentkeztem a bölcsészkarra, magyar és történelem szakra. A szóbelim igen emlékezetesre sikerült. Valószínűleg csak azért foglalkoztak velem, mert annyira bizarr volt az ötlet, hogy egy édesipari technikumból, ahol hetente egy történelem és két magyar óra a maximum, valaki pont a bölcsészkarra jelentkezzék. Ami ennél is csodálatosabb, hogy fel is vettek. Rottler Ferenc történész és Fábián Pál nyelvész voltak azok akiknek mindezt köszönhettem.
– Hogyan került kapcsolatba a keleti kultúrákkal?
– A magyar szakot azonnal el akartam cserélni arabra vagy törökre, de ezekre nagyon sokan jelentkeztek. Aztán valaki mondta, hogy a mongol tanszéken alig van hallgató, így kerültem oda. Később nagyon megszerettem, és végül mongol–tibeti–történelem szakon szereztem meg a diplomámat.
– Mi volt a következő lépés?
– Ottmaradtam az egyetemen. A Belső-Ázsia-tanszéken működött egy akadémiai kutatócsoport, így mint néprajzkutatót akadémiai státusba vettek. Ennek egyik nagy előnye volt, hogy sokat utazhattam.
– Mikor kezdett újra írni?
– Már hat vagy hét éve dolgoztam, amikor felkértek egy Dzsingisz kán-monográfia elkészítésére. A téma annyira izgalmas volt, hogy végül ifjúsági regény is született belőle, és a Móra Kiadó megjelentette.
– Az első kalandregényének milyen előzményei voltak?
– Imádtam a bűnügyi regényeket. 1982-ben az Albatrosz sorozat és a Rakéta Regényújság a kedvenc olvasmányaim közé tartozott. Arra gondoltam, ilyet én is tudnék írni. A téma adott volt, hiszen a keleti kultúrákkal foglalkoztam, és megszületett a „Sindzse szeme”, ami hatalmasat robbant a könyvpiacon. Új távlatokat nyitott az akkori kínálaton belül. Hirtelen ismert, sőt elismert lettem, mindenki tudni akarta, hogy ki is vagyok valójában, csak a könyvkiadó nem. Amikor a második regényemmel beállítottam, kijelentették hogy miattam nem borítják fel az éves tervet, így a „Karvaly árnyékában” című könyvem csak két évvel később került a boltokba.
– Mit jelentett akkoriban anyagilag, hogy sikerkönyveket írt?
– Különböző kategóriák voltak. Aki a lektűrirodalom területén tevékenykedett, az minél többet írt, annál kevesebbet kapott.
– Az írói mesterség kizárólag a tehetségből táplálkozik, vagy kellenek hozzá tanult ismeretek is?
– Is-is. A hetvenes évek közepe táján Németországban végeztem kutató munkát. Ez elég unalmas volt, így beiratkoztam egy német nyelvi kurzusra. A tanár az első órán beállított egy vastag könyvvel, amit az egyik legnépszerűbb német bestsellerszerző írt. Acélkemény profi volt. A nyelvtanfolyam abból állt, hogy a tanár ezt elemezte. Ő nem tudott írni, de tudta a titkos receptet. A végén ketten maradtunk, és hosszú órákig beszélgettünk arról, hogy milyen legyen a központi figura, mennyi kaland, humor és szex kell a tökéletes „főzethez”.
– Regényeiben olyan ismereteket közöl a gyanútlan olvasókkal, amelyek egyébként sose juthatnának el hozzájuk. Gondolt már arra, hogy ez egy új oktatási forma?
– Nem hiszem, hogy ezt a szakma elismerné, de az biztos, hogy a legkisebb faluban is mongol vallástörténeti kérdések özöne vár az olvasótalálkozókon.
– Miért ír egyes szám első személyben?
– Az olvasó számára ez közelebb hozza a hőst. Akkor van gond, amikor azonosítanak vele, és a személyes találkozáskor egy kétméteres izompacsirtára számítanak.
– Ön három különböző név alatt jelenteti meg műveit. Miért?
– Mert három műfaj is megérintett. A kalandregények mellett ifjúsági és fantasztikus regényeket is írok.
– Van utánpótlás?
– A fiam békés természetű, a lányom viszont nem írja, hanem megéli a kalandokat. Ejtőernyős, búvár és vitorlázó repülő.
– Egy ideje már csak az írásból él. Vállalkozó lett. Mennyire kell ismernie a könyvkiadás üzleti vonatkozásait?
– Alaposan. Tudni kell, hány könyvet bír el a piac egy évben, és ennek meg is kell felelni. A könyv drága, a vásárlóerő kicsi, a piac szabályozatlan. Én évente két új könyvet és egy második kiadást jelentetek meg. Ezenkívül németre is lefordítják a könyveimet.
– Meg lehet élni az írásból?
– Nem, csak néhányan vagyunk ilyen kivételesen szerencsés helyzetben.
– Rivalizálnak?
– Jó viszonyban vagyunk, Molnár Évával (Vavyan Fable) például rendszeresen találkozom, csak az a baj, hogy a jelenlegi gazdasági viszonyok között nem regénytippeket, hanem adótanácsokat adunk egymásnak.
Kálmán Judit - Piac és Profit magazin - 2003.03.27.