A rendszerváltás utáni vallásszabadságban
elszaporodtak Budapesten a keleti filozófiákat népszerűsítő közösségek. Nem
véletlen ez a fogékonyság – mondja Lőrincz L. László, a kutatóból lett
kalandregényszerző. A magyarok történelme évszázadok óta arról szól, hogy futnak
a Kelet elől, az meg fut utánuk.
– Politizálnak a
tudósok?
– Tudósa válogatja. Nekem
megvan a véleményem a dolgokról, de az aktív politizálástól mindig távol
tartottam magam. A Magyar Tudományos Akadémián testközelből láttam, miként
rontja el ezzel egy-két kollégám a karrierjét.
– A mostani választási
hadjárattal kapcsolatban sem foglal állást?
– Inkább mondok egy
történetet. 1964-ben Mongóliában jártam ösztöndíjjal. Elég sok magyar élt
akkoriban odakint, külképviseletünk is volt Ulánbátorban. Egyik nap a magyar
nagykövet elfehéredett arccal újságolta, hogy leváltották Hruscsovot. Rémült
emberek tódultak a képviseletre: baljós jelnek tartották, hogy félreállítottak
egy reformpolitikust. Féltek, hogy ezután keményebb idők következnek. Mindenki a
nagykövettől várta a biztatást. Ő azt mondta, nem tudja, mi lesz, az
mindenesetre jó dolog, ha egy politikai szervezet elég erős ahhoz, hogy leváltsa
első titkárát. Én most hasonlóan gondolkodom: biztató, ha egy demokrácia olyan
erős, hogy kormányt tud váltani. Ezt szívesen kimondom, de nem megyek tovább.
– Egy anekdota szerint ön sok évvel ezelőtt magával
vitte otthonról az egyetlen esernyőjüket, így a lánya nem tudott elmenni randira
a zuhogó esőben. Tényleg ennyire rosszul élt kutatóként?
– Volt azért otthon több
ernyőnk is, de tény, hogy szegények voltak a tudósok, talán a tanároknál is
rosszabbul kerestek. Kárpótlásul viszont rengeteget utazhattam. Persze egy
dániai ösztöndíjból nem vehettem szalámit a boltban. A sok kutatóút egyébként
annak is köszönhető, hogy nem valami professzor kutatórabszolgájaként dolgoztam
az MTA-nál, hanem mint Ligeti Lajos balkeze.
– Miért nem a jobb?
– Mert az egy másik,
idősebb kollégám volt.
– Miért hagyta ott a kutatásait?
– Kamaszkoromban faltam a
Karl May-regényeket, és elhatároztam, hogy én is kalandregényszerző leszek.
Magyar–történelem szakra jelentkeztem az ELTE bölcsészkarára, ahová csak a
felvételiztetők jóindulata miatt kerültem be. A kaposvári Cukor- és Édesipari
Technikumból érkeztem a vizsgára, s a bizottság csak ennyit szólt, amikor
beléptem: itt a gyerek a nápolyival. A középiskolában alig tanultunk valamit
világtörténelemből, viszont betéve tudtam Mátyás király uralkodását. Hál’
istennek arra voltak kíváncsiak, amit tudtam.
– Végül mongol–történelem szakon diplomázott. Miért
váltott fakultást?
– Már középiskolás koromban
is keleti témájú írásokat küldtem a Somogyi Néplapba. Az egyetemen pedig
bekopogtattam egyszer a mongol tanszékre, Ligeti Lajoshoz, és ezen a
beszélgetésen el is dőlt, hogy altajisztikára cserélem a magyart. Akkora volt a
lemaradásom a többiekhez képest, hogy a diplomáig nem is írtam semmit.
Éjjel-nappal tanultam. Negyvenéves voltam, amikor megjelent az első Leslie L.
Lawrence-regény, a Sindzse szeme.
– Számított arra, hogy ezzel egyből betör a
regénypiacra?
– Valójában arra is
felkészültem, hogy megbukik a Sindzse szeme. De ebben az időben nem volt túl
nehéz sikerre vinni egy jobb regényt. Kiadták évente az Agatha Christie- és
Rejtő Jenő-összest, és lehetett még kapni NDK-krimiket. Ki voltak éhezve az
emberek az izgalmas könyvekre.
– Történeteiben mit tartott fontosabbnak: a bűnügyi
szálat vagy a keleti motívumot?
– Rájöttem, hogy a
Közel-Keleten nem lehet rabszolgakaravánokat kergetni. Ki kell találnom a
kalandokat. Legújabb, Csöd című regényemben például egy tibeti temetői
szertartást mesélek el, ahol halottakat áldoznak a keselyű- és farkasforma
isteneknek. Szeretem az izgalmas történeteket, és nem hiszem, hogy az olvasók
állandóan katarzist várnak a könyvektől. Sokszor egyszerűen szórakozni akarnak.
– Mennyire fogékonyak a keleti kultúrára a magyar
emberek?
– Ha író-olvasó
találkozókra megyek a falvakba, az idős nénik kívülről mondják fel nekem a
tibeti lámák szertartásait. Ismerik az imamalmot és az imazászlót, holott az
ember azt se várná el tőlük, hogy tudják, hol van Mongólia. Több egyetemi
hallgató is megkeresett, hogy elmondja, Leslie L. Lawrence-könyveken nőtt fel,
és most kutatónak készül. Azt hiszem, az utóbbi húsz évben többet tettem itthon
a Himalája és a pusztakultúra megismertetéséért, mint bárki más.
– Pedig a rendszerváltás óta Budapesten is sok olyan
szervezet és kisegyház működik, amely keleti filozófiákat népszerűsít. Ezekkel
nem tart kapcsolatot?
– Sohasem kerestek meg.
Egyébként is külön kell válniuk az ázsiai vagy indiai vallások iránt
érdeklődőknek a tudósoktól. A hívők érzelmi alapon közelítenek például a
buddhizmushoz vagy a hinduizmushoz. Én viszont mindig is objektíven, kutatási
tárgyként szemléltem ezeket a kultúrákat.
– Nem tartja túlzásnak, hogy tíznél is több buddhista
közösség működik egy ekkora városban?
– Az előző rendszerben –
Marx hatására – a népek ópiumának kiáltották ki a vallásokat. Nagy nyomás alól
szabadultunk fel a rendszerváltással. 1990-től elszaporodtak a fővárosban a
keleti gyökerű filozófiák, csoportok. Olyannyira, hogy már nehezen ismeri ki
magát az ember közöttük.
– Egy francia származású buddhista szerzetes nemrég azt
nyilatkozta, azért jött éppen kilencvenben közösséget alapítani Budapestre, mert
akkor hozta ide a karmája. Nem gondolja, hogy nálunk abban az időben különösen
könnyű dolguk volt az egyházalapítóknak?
– Az biztos, hogy hiába
hívta volna a karmája ezt a szerzetest, mondjuk 1985-ben. Egyébként a hittérítők
tömeges megjelenéséről egy mongóliai élményem jut eszembe. A buddhista
hagyományokat kiirtotta náluk a kommunizmus, majd a Szovjetunió széthullásával
megérkezett a szabadság – többek között amerikai hittérítők képében. Ezek a
fiatalemberek kiálltak a főtérre, és tökéletes mongolsággal hirdették az
evangéliumot, osztogatták a Bibliát. „Szeretitek Jézust?”– kiáltozták. „Igen,
szeretjük!” – üvöltötte a tömeg. Pedig életükben nem hallottak Jézusról. De
mindenáron közelebb akartak kerülni a Nyugathoz. Mi, magyarok pedig inkább a
Kelethez tartozunk. Ahogy Szekfű Gyula mondta, a történelmünk nem szól másról,
mint hogy futunk a Kelet elől, az meg fut utánunk.
Valaczkay Gabriella - Népszabadság 2002. április 30.