„Mindenki úgy hülye, ahogy akar”

Lőrincz L. László
orientalista, író

Született: Szilvásszentmárton, 1939. június 15.
Tanulmányok: ELTE BTK történelem-mongol szak, Állami Csojbalszan Egyetem, Ulánbátor, Friedrích-Wilhelm Egyetem, Bonn
Életút: 1962-az MTA Orientalisztikai Munkaközösségének főmunkatársa ill. a Kelet-kutató Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE-előadója 1967 a nyelvtudományok kandidátusa
Díjak, kitüntetések: Galaktika-díj, Arany Meteor-díj
Tisztelem, mert tudós ember. Két lábon járó egyetemi tanszék.
Szeretem, mert imádja a kalandokat, s mert lenyűgözik az elme játékai. Homo ludens – amilyen mindig szerettem volna lenni.
Erdekel, mert sosem értettem, hogy ha valaki tudós, hogyan lesz belőle a lehetőségekkel játszó, a tudomány és a képzelet határmezsgyéin portyázó íróember, akinek fontosabb a csapongó képzelet, mint a szilárd bizonyosság. Bár tény: az élet őt igazolja.

Érdi Sándor

É.: Nehéz összeszámolni, hány könyve jelent meg eddig. Hetven-nyolcvan?
LŐRINCZ L. L.: Hetvennél több, de én sem tudom pontosan. Szépirodalomra gondol?
É.: Nem csak arra.
LŐRINCZ L. L.: Azért kérdeztem, mert az első köteteim tudomány-népszerűsítő könyvek voltak, ázsiai tárgykörből, A mongol népköltészet, a Mongol mitológia. Valamennyi a mongol kultúráról szólt. Az első szépirodalmi kötetem, ha jól emlékszem, 1975-ben jelent meg. Ifjúsági regény volt. Dzsingisz kán ifjúságáról szólt, szép hangzatos címmel: A sólyom kinyújtja karmait.
É.: Végzettsége orientalista. Kevés ilyen szakember van Magyarországon.
LŐRINC L. L.: Orientalista, keletkutató vagyok, és a mongol kultúrára specializálódtam.
É.: És ezt hogy vette a fejébe?
LŐRINC L. L.: Vidéki vagyok. Kaposvárott születtem, ott is jártam iskolába, ipari technikumba, ami nem volt éppen jó ajánlólevél a bölcsészkarra, ahol keleti nyelveket akartam tanulni. A szerelem Kari May-jal kezdődött. Gyermekkoromban rengeteg könyvet olvastam tőle.
É.: Én is, mégsem lett belőlem orientalista...
LŐRINC L. L.: Igaz, az ember olvas repülőskönyveket, mégsem lesz pilóta, de vannak azért kivételek is, én például. Szóval sok Kari Mayt olvastam, aki nemcsak indián könyveket írt...
E.: A csöppnyi, ám annál dühösebb Hadzsi Halef Omar volt például az én kedvenc hősöm...
LŐRINCZ L. L.: 1953 táján Kari May könyvei hatására beleszerettem a keletbe, és eldöntöttem, ha nagy leszek, keletkutató leszek, mégpedig olyan, aki nemcsak tudományos munkát végez, hanem megírja a kalandjait is.
É.: De Mongóliában – tudomásom szerint – történetesen éppen nem járt May Károly, illetve főhőse, Kara Ben Nemzi...
LŐRINCZ L. L.: Tényleg nem, de kezdetben én is arab szakos szerettem volna lenni, ám amikor rövidebb-hosszabb kalandok után bekerültem az egyetemre...
É.: Nem ment simán?
LŐRINCZ L. L.: Nem, mert az ipari technikumban mindössze heti két történelemóránk volt, s kizárólag magyar történelmet tanultunk. A világ más tájai mintha nem is léteztek volna. Eredetileg tehát magyar-történelem szakra jelentkeztem, mert abban az évben a keleti nyelvekre nem lehetett felvételizni. Úgy gondoltam, ha felvesznek, a történelmet majd elcserélem valamilyen keleti nyelvre. Sok esélyem nem volt az előzmények után, de volt egy előnyöm: nagyon tájékozott voltam az irodalomban, de történelmi regényt is rengeteget olvastam, így aztán volt már valami elképzelésem a világról, bár a büdös életben nem hallottam például a peloponnészoszi háborúról, s az ókori Rómáról is csak nagyon hézagos ismereteim voltak. Amikor feljöttem Pestre felvételizni, óriási szerencsém volt. Olyan emberek vizsgáztattak, akik amikor megtudták, hogy a kaposvári Cukor- és Édesipari Technikumból jövök a bölcsészkar történelem szakára, nem röhögtek ki. Az egyik tanár azt mondta: „Nem baj, az előbb volt itt egy koporsókészítő, meg még valaki a cipőipari technikumból, így aztán akár maga is beférhet a csapatba.” Rendesek voltak, mert nem arról kérdeztek, amit nem tudok, hanem az érdekelte őket, hogy mi van a fejemben. Megkérdezték: „Mondja, miről tanultak?” Mondtam, hogy például Hunyadi Mátyásról. „Jó, akkor beszeljen Hunyadi Mátyásról” – így aztán meg is feleltem. Magyarból ugyanígy zajlott a felvételi. Ezekkel a tanáraimmal azóta is tartom a kapcsolatot. De hogy ne menjen simán a dolog, jött a papír, hogy megfeleltem ugyan, de helyhiány miatt mégsem vettek fel. Apámnak volt egy tanszékvezető ismerőse a bölcsészkaron. Szólt neki, hogy van itt egy nagyon tehetséges, kedves vidéki gyerek, segítsenek már rajta. És csodákcsodája, segítettek, így kerültem be az egyetemre. Elkezdtem tehát tanulni, és közben persze megpróbáltam átevickélni az arab szakra is. Ám a kilátásaim nem voltak nagyon biztatóak, mert ott már telt ház volt. Közös ismerősünk, Chrudinák Alajos, – aki akkor eggyel följebb járt és arab szakos volt – azt tanácsolta, menjek a mongol szakra, mert ott úgysincs senki. A tanszéknek van professzora, tanársegédje, de az öt évfolyamon egyetlen diák sincs. Lassacskán be akarják zárni a tanszéket. Biztatott, jelentkezzek oda, és ha ott kihúzom egy fél évig, már nyert ügyem lesz, mert az arab szakon nagy a lemorzsolódás. Ha majd kirúgják a hallgatók felét, boldogan átvesznek, így aztán elkezdtem mongolt tanulni. Végül nem jelentkeztem át sem az arab, sem a török tanszékre, mert annyira megtetszett ez az ismeretlen idegen világ, a mongol nyelv és kultúra s az azt körülölelő táj, a Himalája, Közép-Ázsia, hogy aztán ott is végeztem, és a Tudományos Akadémia egyik intézetében is ezen a területen kaptam kutatói állást. Azóta ezzel foglalkozom.
É.: Megvan még az akadémiai státusa?
LŐRINCZ L. L.: Nincs meg. Néhány évvel ezelőtt leléptem az Akadémiáról. Akkoriban voltak a nagy elbocsátások, és többen gyengéden arra célozgattak, hogy sok embernek súlyos kenyérproblémái lesznek, én pedig feltehetően meg tudok élni anélkül is, hogy akadémiai fizetést kapok. Kutatni státus nélkül is lehet, viszont vannak olyan kollégák, akiket, ha kirúgnak, nem tudnak miből ennivalót venni. Úgy gondoltam, igazuk van, nekem van egy kis vállalkozásom, ha úgy tetszik, vállalkozóként is megélek.
É.: Milyen vállalkozás?
LŐRINCZ L. L.: Betéti társaság, az „íróságomra” alapítottam, hogy a honoráriumokat ne kelljen...
É.: Világos, egy adócsökkentő bt.
LŐRINCZ L. L.: Fizetem én az adót, csak nem a személyi jövedelemadót. Gondolom Ön is bt.-ben kérdezősködik...?
É.: Úgy van. Így most itt két bt. beszélget.
LŐRINCZ L. L.: A magyar pályákon meg huszonkét bt. futballozik, vagy futballozott nemrég...
É.: Olyanok is a meccsek, és lassacskán már csak a könyvelők nézik, de ez egy másik téma. Egyébként egy évet eltöltött Ulánbátorban is, ha jól tudom?
LŐRINCZ L. L.: Közvetlenül az egyetem után kerültem ki egy évre. Szabályos posztgraduális képzés volt. A körülmények persze nem olyanok voltak, mint most. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy nem tudom a nyelvet. Itthon öt évig tanultuk ugyan, de két mongol nyelv létezik, mint a latin meg az olasz. Egy klasszikus írott változat, mi azt tanultuk, és a beszélt nyelv, amit tanultunk persze, de akkor nem volt még itt mongol lektor, úgyhogy igencsak hiányos volt a tudásunk. Amikor megérkeztem Ulánbátorba, három mongol is kijött elém a repülőtérre. Egyikük félrehúzott, és figyelmeztetett – mongolul persze, és szörnyű titokzatosan –, hogy az utcán nem szabad pisilni. Rémülten néztem rá, biztos voltam benne, hogy félreértettem. Bizonytalanul bólogattam, mire megismételte még egyszer, még nagyobb nyomatékkal: „Az utcán sehol
nem szabad pisilni!” Mondtam, hogy jó. Később kiderült, hogy valóban ezt mondta nekem a pasas, mert az év nyarán hozott a nemzetgyűlés egy új törvényt, amely betiltotta a pisilést az utcán. Addig ugyanis lehetett. Akit a törvény életbe lépése után rajtakaptak, azt megbüntették ötven tugrikra. A kolléga pusztán jó szándékból figyelmeztetett, hogyha netán nagyon kellene, akkor se az utcán, mert az most már sokba kerül. Egy merőben új világba csöppentem. Előttem is voltak már ott magyarok, s ők még szédítőbb dolgokat meséltek. Szinte őskor volt az ötvenes évek elején Ulánbátorban. Az utcákon, tereken, a házak között jurták álltak, és ott jött-ment közöttük az ember. Két életforma élt egymás mellett. Furcsa, de iszonyúan érdekes világ... É.: És hol tanult, kitől, kiktől?
LŐRINCZ L. L.: A külföldieket csoportokba osztották. Sok diák tanult mongolul, akik különböző országokból érkeztek. Engem is benyomtak egy ilyen csoportba, történetesen németek közé. Kijelölt tanáraink voltak, akik tanították a nyelvet. Több-kevesebb lelkesedéssel, többkevesebb sikerrel, de azért tanítottak bennünket. Meg kellett szokni a középkori körülményeket, a pokoli hideget.
É.: Utána ment át Bonnba?
LŐRINCZ L. L.: Nem, néhány évvel később kerültem Bonnba, de az már más volt. Ulánbátorba még nyelvet tanulni mentem, Németországban pedig már tudományos feladatom volt. Egy projekten dolgoztam. Ez a kandidátusi disszertációm következménye volt már. A nagydoktorimra készültem, amit ugyan soha nem csináltam meg, de hát ennek más okai voltak. A bonni munka egyik részfeladata volt a mongol népmesék tudományos katalógusának elkészítése. Nagy falat volt. A mongolisztika történetében én oldottam meg először ezt. Tíz évig dolgoztam rajta. Meg is jelent. Németországban kellemes időket töltöttem, már más körülmények között, mint Ulánbátorban...
É.: Tudományos munkái közül mire a legbüszkébb?
LŐRINCZ L. L.: Két dolgot említenék, s ezekre tényleg büszke vagyok. Az egyik a mesekatalógus. Tudományos mű, amely feldolgozza Mongólia mesekincsét. A mesekutató néprajzosok egyik alapkönyve lett.
É.: Bonnban jelent meg?
LŐRINCZ L. L.: Ott is és Budapesten is, párhuzamos kiadásban. Ha valaki mesekutatással foglalkozik és kíváncsi, egy bizonyos mese megvan-e a mongoloknál, akkor ezt előveszi és vagy benne van, vagy nincs. A másik tudományos munkám Mongólia története a kezdetektől napjainkig. Az első mű azért unikum, mert ilyen még nem volt, a másik pedig azért, mert bár Mongólia történetét már megírták előttem is, de egészen másképpen. Hogy érthető legyen: kezdetben létezett egy mongol világbirodalom, ez Dzsingisz kán halála után öt darabra hullott. Akik eddig írtak a mongol történelemről, mindig csak azt a központi területet vizsgálták, ahol a mai Mongólia fekszik. Ám a birodalomnak voltak más részei is: Kínában is volt mongol uralom, aztán Perzsiában, az oroszországi részen Batukán, az Arany Horda... Ezeknek külön történelmük volt, amit itt-ott-amott megemlítettek, de a mongolok történetéről egészében senki sem írt. Az én könyvemben minden megtalálható a mongolok történelméről. Ez is unikum tehát a maga nemében. A franciák adták ki Párizsban.
É.: Magyarul írta mind a kettőt?
LŐRINCZ L. L.: Igen, de a mesekatalógus csak egyetemi jegyzet formájában létezik magyarul.
É.: Mindegyiknek Lőrincz László a szerzője. Hol az L.?
LŐRINCZ L. L.: Lőrincz L. László a szépirodalmi művek szerzője. Amikor megírtam azt a bizonyos első könyvemet, még Lőrincz László voltam. A személyi igazolványomban ma is az vagyok. A kéziratot elvittem az egyetlen ifjúsági kiadóba, a Mórába, ahol egy kedves szerkesztőhöz kerültem. Elolvasta a kéziratot, és azt mondta: „Nobel-díj ugyan nem lesz belőle, de kiadható, mert el lehet olvasni, azonkívül ilyen még sosem volt.” A legtöbb ifjúsági könyv szerzője a Tanácsköztársaságról, meg az októberi forradalomról, meg Rákóczi diákjairól írt, a mongolokról senki. Nagyon boldog voltam, izgatottan vártam a megjelenést. Egy szép nyári délután cseng a telefon. A Móra Kiadótól kerestek. Azt mondják, nagy baj van. Megrémültem, azt hittem, mégsem adják ki zseniális művemet. Kérdem: mi a baj? Kiderült, létezik már egy Lőrincz László író. Három kötete is megjelent. Ilyenkor az az íratlan irodalmi szabály, hogy az új szerző változtatja meg a nevét. Kérdeztem, mennyi időm van erre, mondták öt perc. Hát az nem sok. Eltűnődtem, hogy mi a bánat legyek. Gondoltam, milyen jól hangzik: Kolozsvári Grandpierre Emil, Somogyi-Tóth Sándor... Úgy döntöttem, én is felveszem a szülővárosom nevét: Kaposvári Lőrincz László. „Jó lesz?” – kérdeztem. Mondják: „Nemcsak jó, egyenesen zseniális, csak maga tud ilyet kitalálni!” Két perc múlva újra cseng a telefon. Mondják: „Zseniális, csak nem jó!” Kérdem: „Miért nem?” „Mert nem fér rá a borítóra! Írjon a neve elé egyetlen betűt!” Rögtön tudtam, hogy ez sem lesz jó, mert volt az egyetemen egy kedves professzorom, K. Kovács László, aki mindig kitolt velünk néprajz órán, ezért bosszúból szóvicceket gyártottunk a nevéből. Képzelheti milyeneket. Nem volt más választásom tehát, minthogy: középre tegyek egy betűt. Az L tetszett a legjobban, mert az alliterált a nevemmel, így lettem Lőrincz L. László.
É.: Ez idő tájt nemcsak ifjúsági regényeket írt, hanem sci-fit is, méghozzá szép számmal...
LŐRINCZ L. L.: A sci-fi szintén gyermekkori álmom volt. Amihez hozzá lehetett férni, mind elolvastam, és mint élénk fantáziájú kissrác, beleszerettem a műfajba. Óriási élményt jelentett a Kék hold völgye, ez a kiváló, 30-as évekbeli, sci-fi, amelyik Tibetben játszódik. A Kelet világa és a sci-fi együtt, bizarr párosítás! Elhatároztam, egyszer majd ilyeneket is fogok írni. Aztán, néhány ifjúsági regény után, megszületett az első sci-fim. Elvittem a Galaktikához, mert akkoriban ez volt a sci-fik kiadója. Ott találkoztam először Kuczka Péterrel, aki a műfaj atyjának számított. Leültetett, hosszan beszélgettünk, majd elkérte tőlem a kéziratot. Amit most elmondok, azt ő mesélte el, jóval később. A kézirat vastag volt. Hazavitte ugyan, de már a villamoson eldöntötte, hogy ő bizony ilyen hosszú szöveget el nem olvas. Letette az éjjeliszekrényére, rátette az asztali lámpáját, és örömmel megállapította, végre jó helyen áll a lámpa. Ezt innen tíz évig el nem mozdítja senki – fogadkozott. Ismét megfenekleni látszott írói karrierem, de ismét a szerencse segített, mint már annyiszor az életem során. A Galaktika következő számában egy külföldi szerző munkáját készültek megjelentetni, ám az illető az utolsó pillanatban visszavonta a kiadási jogot, mert valamiért összeveszett Kuczkával. Neki összesen fél napja maradt, hogy kerítsen egy azonos hosszúságú, leadható írást. Eszébe jutott a lámpája alatti kézirat. Megfelelő hosszúságúnak találta, gyorsan elolvasta és „felfedezett” engem, így indult sci-fi szerzői karrierem...
É.: Volt valaki a családban, aki írogatott?
LŐRINCZ L. L.: Nem, soha senki.
É.: Akkor meg honnan jött ez az egész? r
LŐRINCZ L. L.: Az biztos, hogy egyik apai ősömtől sem örökölhettem a képességem, mert azok parasztok voltak a somogyi Szilvásszentmártonban. A másik ág már elképzelhetőbb, mert anyám családjában jó néhány református lelkész volt. Egyébként azt hiszem, az írói hajlam nem öröklődik. Aki sokat olvas, abban viszont előbb-utóbb motoszkálni kezd a vágy, hogy közölje a saját gondolatait. Lehet persze, hogy ez megmarad a szándék szintjén, vagy képtelen jót alkotni, de valamilyen késztetés megszületik az emberben. Még tízéves sem voltam és már írtam egy „ragyogó” regényt, amit persze innen-onnan összeloptam. Egy negyvenoldalas füzetet írtam tele borzasztó dolgokkal. A késztetés tehát már akkor megvolt bennem. Ez aztán elhallgatott, amikor egyetemre kerültem, hiszen semmilyen nyelvet nem tudtam, ezért egyszerre ötöt kellett szinte párhuzamosan tanulnom, aztán a szakma... A diploma után kezdtem csak újra irodalommal foglalkozni.
É.: Apropó, hány nyelvet ismer?
LŐRINCZ L. L.: Amikor egyetemre kerültem, a szakmához szükséges mind a négy világnyelvet valamilyen szinten meg kellett volna tanulnom, de a franciával már nem boldogultam. Oroszul meg kellett tanulnom, mert a mongolisztika, más szakmákhoz hasonlóan, különböző iskolákból áll, és az egyik nagy iskola az orosz. Aztán meg kellett tanulnom németül, mert a másik nagy iskola a német. Meg kellett tanulnom angolul, mert ma a tudományos élet, nyelve az angol. Ezeket tehát valahogy megta nultam, aztán a keleti nyelveket, a mongolt, a tibetit, meg még néhány kisebb keleti nyelvet. Azért mondom ilyen homályosan, mert én azt vallom most is, hogy a nyelv eszköz, nem cél. Tehát én úgy tudok egy-egy nyelvet, hogy elboldogulok vele. Az a célom, hogy megértsenek. Nyilván az egyiket jobban, a másikat rosszabbul tudom, de hát azért sok nyelven meg tudom értetni magam.
É.: Hogyan folytatódott írói pályája?
LŐRINCZ L. L.: Végül is nem Kari May útján indultam el, eltértem eredeti célomtól is, miszerint útikalandokról írok. Rájöttem, ez ma már nem élő műfaj, mint a nagy felfedezések korában. Ami az olvasást illeti, „mindenevő” voltam. Olvastam ponyvát, kaland- és detektívregényt. Chandler volt a nagy kedvencem. Úgy gondoltam, hogy nekem is valami olyasmit kellene írnom, mint ő. Nem azt, de olyat, és mégis valami egészen mást, ami elüt mindattól, amit addig olvastam. A cél: a regény nagyon izgalmas, nagyon kalandos és nagyon érdekes legyen.
É.: Chandler, Philipe Marlowe, a kemény, iszákos, de érző szívű magándetektív „apukája”. Nem rossz példakép...
LŐRINCZ L. L.: De tudtam, másolni nem szabad, és nem is akartam a magyar alteregója lenni. Az én történeteimnek keleten kell játszódniuk. Én nem tudok kábítószeresekről írni, meg kaliforniai milliomosokról, mert nem ismerem őket, a keletet viszont igen. Úgy kezdődött, hogy írtam egy könyvet: Jurták között járok címmel, és elvittem a Magvető Kiadóhoz. A szerkesztők szobájában a következő jelenetet látom: közepén áll három kedves ismerős szerkesztő, akik kéziratot tartanak a kezükben. Az ajtónyitásra az egyik leejti a kéziratot, a másik kapásból belerúg, bumm, neki a falnak és közben hangosan: „Ezt a szemetet, ezt ki olvastatta el velem?” Kiderült, valamelyik magyar szerző krimije volt. Mondom: „Azt hallottam, hogy a Magvető szerkesztőt nem foglalkoznak eleget a kéziratokkal, de most már látom, hogy ez hazugság.” Elkezdtünk hülyéskedni, közben kiderült, hogy ők is olvassák a jó kalandregényeket. Akkortájt jelent meg a Magvető gondozásában a Rakéta regényújság. Gátlástalanul közöltem, hogy bizony elég gyengék benne a krimik. „Te tudnál jobbat írni?” – kérdezte az egyik szerkesztő. „Olyat, mint azok, biztosan” – válaszoltam „Hát akkor írjál egyet nekünk!” Igent mondtam, majd hazamentem és elfelejtettem az egészet. Fél év múlva Erős Laci felhívott: „Na, mi van, hol a könyv?” „Milyen könyv?” „A krimi, amit ígértél nekünk.” „Már rég elfelejtettem, nem is gondoltam komolyan” – feleltem. „Hát az elég baj, mertén már szóltam az igazgatónak! Légy szíves, gyorsan szállítsd a kéziratot, ha nem akarod, hogy leégjek miattad!” Nem volt mit tenni. Megírtam a Sindzse szeme című könyvemet, és ez volt az áttörés. 1982-ben jelent meg, és óriási sikert arattam vele, amiben természetesen közrejátszott az is, hogy akkoriban a krimi igencsak hiánycikk volt. Egy kalandregény, egy krimi biztos siker volt, még ha bolgár, NDK-s vagy orosz volt is a szerzője. Az enyém ráadásul Nepálban játszódott. Két nap alatt eltűnt a boltokból, pedig a kirakatokba sem tették ki. Elkezdtek utánam érdeklődni először a lapok, majd a könyvkiadók. Végül nekem is megtetszett a műfaj. Megírtam a másodikat, a harmadikat. Ez már egy láncreakció...
É.: S miért nem a saját neve alatt? Szégyellte?
LŐRINCZ L. L.: Fenét! De akkoriban jelentek meg az ifjúsági és a tudományos-fantasztikus regényeim, és jó érzékkel megéreztem, nem szerencsés, ha az ember sokfélét ír ugyanazon a néven, ugyanis az olvasó nem tudja, hogy mit vesz meg. Márpedig a vásárlót nem szabad becsapni. Velem is jó néhányszor előfordult, hogy csalódtam egy-egy műben, mert rosszul informáltak. A könyv drága, az olvasó pedig biztosra akar menni, és igaza van.
É.: Hány írói neve van?
LŐRINCZ L. L.: Lőrincz L. László, Leslie L. Lawrence, és Frank Cockney. De ezen a néven csupán két könyvet írtam.
É: Miért?
LŐRINCZ L. L.: Mert a Fabula kiadó a 90-es évek elején felkért, hogy nekik is kellene egy rövidebb lélegzetű, kelettel foglalkozó sorozat. „Amerikaisabb” stílusú, keményebb, határozottabb történeteket kértek. Mivel két hasonló tartalmú sorozatot nem lehetett ugyanazon a néven kiadni, így született meg Frank Cockney nyomozó figurája. Róla mindössze két könyvet írtam, mert a kiadó összeomlott – de nem miattam... Az én könyveim az utolsó példányig elfogytak... az olvasók szerették, de új főhősöm nem állt közel hozzám, ezért is nem folytattam. Az én kedvencem, Leslie L. Lawrence, a „bogaras” orientalista, a pipás nyomozó, mert valahogy úgy érzem, ő olyan, mint az Angyal, Simon Templar... Úriember, jól fésült, nem káromkodik, nem lövöldöz, kedves, szépen beszél, egy kicsit jópofa és nagyon okos, szóval olyan, amilyen én szeretnék lenni.
É.: Cockney tehát meghalt, és Leslie?
LŐRINCZ L. L.: Leslie L. Lawrence él és virul. Most is készül egy új története, ő majd velem együtt száll a sírba.
É.: Hogy születik egy-egy újabb sztori? Mi van előbb, a helyszín, vagy a történet?
LŐRINCZ L. L.: A történet az első.
É.: És a történet hogy keletkezik?
LŐRINCZ L. L.: Mindent elolvasok, ami a kelettel kapcsolatos. Bár már régóta a kelet fogalma is kibővült számomra: minden „kelet”, ahol izgalmas sztorit, vagy különös rejtélyt találok. Az egyik nemrégiben megjelent könyvem mexikói témát dolgozott fel. Elvetődtem oda, és nagy hatást tett rám az ország. S minél többet olvas az ember, annál több olyan furcsasággal találkozik, amire nincs tudományos magyarázat. Ez már elég ahhoz, hogy írjak róla egy könyvet, persze annak tudatában, hogy én sem tudok tudományos magyarázatot adni, csupán egy irodalmi mű keretein belül felvázolok egy megoldási lehetőséget, miközben igyekszem az olvasót szórakoztatni. Ha valami érdekességgel találkozom, felírom egy cetlire, és elteszem. Amikor készen vagyok az éppen aktuális munkámmal, előveszem a cetliket, és elkezdek köztük válogatni. A mexikói történet is egy rejtély köré épül. Figurákat írtam hozzá, a többi már rutinmunka.
É.: Várjon, menjünk végig. Tehát van egy rejtély... az elkezdi foglalkoztatni és akkor odaül az íróasztalhoz és ír?
LŐRINCZ L. L.: Azért ez nem ilyen egyszerű... A rejtélyt be kell ágyazni egy történetbe. Valójában meséket írok. Réges-régen volt a mesélő, aki az embereknek mindenféle érdekes dolgokat mondott el. Két dolog volt bennük a lényeg: a magyarázat, és az erkölcsi tartalom. Ez nálam is így van. Tehát adott egy ország, amiben történnie kell valaminek. Ez a sztori, amit írás előtt kitalálok. Mondjuk egy értékes régészeti leletet valakik el akarnak lopni. Egymással szemben állnak a rosszak és a jók, s ezek összecsapása alkotja a könyv cselekményét. A végén minden lezárul egy pozitív, erkölcsi tanulsággal és valamiféle – hangsúlyozom – lehetséges – magyarázattal.
É.: Tehát tulajdonképpen egy szinopszisból indul?
LŐRINCZ L. L.: Így van, egy csontvázból. Van egy pont, ahol elkövetnek valamit, s egy másik, ahol ez kiderül. Ez biztos. Meg kell határozni, hogy kik a főszereplők, s hogy mi lesz a vége. És nem árt, ha legalább én már az elején tudom, hogy ki a gyilkos. Közben pedig a könyv írja önmagát. Az egész folyamatban működik valamiféle varázslat, amit korábban nem hittem el. Színészek mesélték, milyen az a pillanat, amikor annyira beleélik magukat egy szerepbe, hogy elfeledkeznek arról, hogy színpadon vannak. Ez egyfajta önkívületi állapot. Én is így vagyok az írással. Csak elkezdeni kell egy könyvet, utána már írja önmagát. Mikor elolvasom a napi „termést”, néha olyan érzésem van, mintha más gépelt volna helyettem. Ez az állapot hálás témája lenne egy pszichiátriai tanulmánynak. Nyilván az alkotás folyamata elragadja az embert... A csontvázra rákerül a hús, olyan részletek bukkannak elő, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Az adott perc, a pillanatnyi hangulat dönti el, mi a következő lépés... Ismerek olyan írót, aki megírja fejben a könyvet. Két hónapig sétál az utcán, aztán leül és nyomdakészen beírja a gépbe. Én nem tudok így dolgozni.
É.: Van valami rendszer az életében?
LŐRINCZ L. L.: Nagyon rendszeres vagyok. Ezt valószínűleg örököltem is, de gondolom, hogy a keleti évek kétségkívül hagytak valamilyen nyomot bennem. Meghatározott időben kelek, reggel fél hatkor. Nyolc órakor leülök az írógéphez, mert csak délelőtt tudok dolgozni, amikor még friss a fejem. Tizenegyig dolgozom, akkor elmegyek ebédelni, vagy intézem az ügyes-bajos dolgaimat a városban. Három órakor hazajövök és kijavítom azt, amit délelőtt megírtam.
É.: S nem folytatja?
LŐRINCZ L. L.: Másnap folytatom. Iszonyú dolgoknak kell történniük, hogy kiessek ebből a ritmusból. Nincs ihlethiány meg efféle mentség. Nem tudom, ki mondta: az ihlet a lusta írók kifogása. Tehát szerintem is: írni mindig kell, legfeljebb többet kell javítani. Nekem is van olyan napom, hogy kulimász születik, de nem baj, majd javítom...
É.: Erre mondják az okosok, hogy a prózaírás nem csak tehetség, hanem fenék kérdése is.
LŐRINCZ L. L.: Így van, és még valami. Józan életet kell élni, mert részegen talán lehet verset írni, de prózát biztosan nem, mert legalább hatféle dologra kell egyszerre figyelni, s ez csak tiszta fejjel sikerül. És kell egy óriási monotónia-tűrő képesség. Én minden nap tíz flekket írok. Most az új könyvemnek körülbelül ezerhetvenedik oldalánál tartok. Ez annyit jelent, hogy százhét napja ülök itt az íróasztalnál, és naponta csinálom ugyanazt. Ehhez azért jó idegek kellenek.
É.: Az új könyve miről szól, hol játszódik?
LŐRINCZ L. L.: Izlandon.
É.: Izlandon is volt?
LŐRINCZ L. L.: Igen, most a nyáron. Sok helyre vágyódtam, az egyik Izland volt. Eddig még nem jártam arra, mert nem volt ott semmi dolgom, és Izland túl drága, rettenetesen drága.
É.: Voltam ott... Különös világ...
LŐRINCZ L. L.: Igen, ilyet még nem láttam én sem, pedig sok helyen megfordultam. A hamu- és az óriási lávamezők, félelmetes...
É: Ott is talált valamilyen rejtélyt?
LŐRINCZ L. L.: Igen. Az elásott viking hajók rejtelmes históriáját... Ekörül játszódik majd a történet.
É.: Mikor elkezdte ezt a műfajt mit szóltak hozzá tudós kollégái?
LŐRINCZ L. L.: Nem tudom. Semmiféle ellenérzést nem tapasztaltam. Kicsit „szemöldökráncolva” vették tudomásul, de ez valószínűleg azért volt, mert azt gondolták, mindenki úgy hülye, ahogy akar. Az egyiknek ez a mániája, a másiknak az. A Lacinak az a mániája, hogy könyveket ír. A tudósok nem olyan borzasztóan vaskalaposak, mint sokan gondolják róluk. Legalábbis az én kollégáim, és az én korosztályom nem. Sok mindenki, sokfélével foglalkozik.
É.: Csak hát a mániája komoly tudósok között komolytalan tevékenységnek tűnik.
LŐRINCZ L. L.: Igen. Valóban annak tűnik, de vannak, akik zenélnek, s olyan is akad, aki méhészkedik.
É.: Igen ám, de az írással pénzt lehet keresni, míg egy tudós csak hobbiból muzsikál. Arról nem is beszélve, hogy könyvei olyanfajta népszerűséget eredményeznek, amit egy kutató soha nem érhet el.
LŐRINCZ L. L.: Mégsem voltak nagy konfliktusaim. Mi elég laza rendszerben dolgoztunk, nem egy zárt teamben, ahol a napi együttlétből fakadóan valóban adódhattak volna feszültségek. Hetente egyszer kellett bejárni, hat napunk szabad volt. Biztos voltak, akik irigyeltek, vagy nem szerettek, de ebből semmit nem éreztem. Természetesen visszahallottam olyan véleményeket, hogy jobban tenném, ha írnék még egy tudományos művet, de hát ez természetes reakció.
É.: Az irigység nem zavarja?
LŐRINCZ L. L.: Nemigen ér el hozzám. Ha mégis, inkább pozitív irigységet tapasztalok: „Jaj de jó neked, hogy már megint egzotikus tájakra utazol!” Mindazonáltal nem szakmabeliek a legközelebbi barátaim.
É.: Mikor lett népszerű? Az első könyvét szétkapkodták...
LŐRINCZ L. L.: Aztán folytatódott tovább. Régebben mást jelentett a népszerűség, mint ma. A művek népszerűek voltak, de az írót a kutya sem ismerte. Amióta feltalálták a televíziót, már megismernek az emberek. Már a televízió hőskorában is készültek velem interjúk. A nagy áttörést a rendszerváltás hozta, amikor felszabadult a könyvkiadás. Korábban nagyon éreztem, hogy a T betűs kategóriákból nem a támogatott, de nem is a tiltottba tartozom. A kultúrpolitika a tűrtek közé sorolt. És ezen nem változtattak a sikereim sem. Három könyvem jelent meg a Magvetőnél és hogy a diszkrimináció miként működött, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy elsőkönyves novellistát Kardos, a Magvető igazgatója, személyesen fogadott és békésen kávézgatott vele, míg velem, aki a toplista élén szerepeltem, szóba sem állt. Soha nem találkoztam vele. Amikor bevittem a második könyvem, már nem Erős Laci volt a szerkesztőm. Az új ember azt mondta: „Nehogy azt higgye, hogy mostantól állandóan magát fogjuk kiadni. Nem magáért van a Magvető.” 1990-ben megváltozott a helyzetem. Minden megjelenhetett, és egyre gyakrabban szerepeltem a televízióban is. A legnagyobb népszerűséget a Friderikusz-show jelentette, amikor kéthetente láthattak a képernyőn. Azóta már nemcsak a könyveimet ismerik az országban.
É.: A hetven könyve hány példányban jelent meg? Kiszámolta már?
LŐRINCZ L. L.: Nem is tudom. Nyolcvanezres átlaggal számolhatunk. Hetvenszer nyolcvanezer... Mondjuk öt és fél millió. Persze, nincs annyi, mert a tudományos és az ifjúsági könyvek csak néhány ezres vagy tízezres példányszámban jelentek meg, de volt olyan kötetem, amely százhatvanezer példányban fogyott el. Mostanában minden könyvem nyolcvanezer példányban jelenik meg, és el is fogy...
É.: A mai példányszámok ismeretében ez fantasztikus...
LŐRINCZ L. L.: Hát... igen.
É.: Büszkén mondja ezt? Élvezi a sikert?
LŐRINCZ L. L.: Igen.
É.: Mondta, hogy a sikerhez szerencse is kell. És véletlen, teszem hozzá... Volt benne része?
LŐRINCZ L. L.: Igen. Jó helyen kell lenni és jó időben. Ez ugye már közhelynek számít, de velem már nagyon sokszor előfordult. Pontosan akkor kezdtem el írni, amikor erre a műfajra óriási igény volt. Az olvasók kiéhezetten vágytak a könnyen emészthető, érdekes, izgalmas, mégis valamit nyújtó, akár tudományos, akár valamiféle ismeretet ígérő könyvekre. A kezdeti időkben az emberek még meg is tudták fizetni a könyveket, s a külföldi konkurencia sem volt jelentős, mert a kiadók nem importálhattak mindent korlátlan mennyiségben. Szerencse? Véletlen? Talán mindkettő segített. Ha most kezdenék, vagy ezelőtt öt évvel kezdtem volna, nem biztos, hogy sikeres és népszerű íróvá válnék, Megváltoztak a körülmények. Ma nagyon nehéz betörni a piacra. Az olvasókban van egy hatalmas adag konzervativizmus. A most indulóknak ez biztosan nem jó, nekem azonban igen. Az olvasók ragaszkodnak ahhoz, akit ismernek, és sem kedvük, sem pénzük arra, hogy ismeretlenekkel kísérletezzenek. Akit elfogadtak, attól nem szívesen válnak meg. És ez bizony azt jelenti, hogy ma sokkal nehezebb betörni a könyvpiacra.
É.: Tudósként kezdte és kalandregényíróként lett ismert és népszerű. Most a tudóst kérdezem: mennyire hiteles, amit ír?
LŐRINCZ L. L.: A történeten kívül minden igaz! A sztori természetesen a fantázia terméke, de minden, ami a háttérhez tartozik, tehát a néprajzi, történeti, építészeti, filozófiai vonatkozások igazak. Tehát úgyis fel lehet fogni a műveimet, mint tudomány-népszerűsítő könyveket. De hogy őszinte legyek, nem ez a cél. Nem áltatom magam s az olvasót azzal, hogy ezek ismeretterjesztő művek, még akkor sem, ha sok tudomány-népszerűsítő elem van bennük. Jó elegyet szeretnék készíteni, hogy jól fogyasztható legyen, s mégis több annál, mint egy szimpla kalandregény, adjon ismereteket is. Amikor kutató voltam, hiába írtam tucatjával komoly tudományos cikket, semmiféle visszhangjuk nem volt. A tudomány annyira diverzifikálódott, hogy olyan, mintha magamnak írnék. Tudós koromban néha arra is gondoltam, hogy felolvasom magamnak a saját cikkeimet a tükör előtt, és akkor nem is kell megjelentetni őket. Aztán a regényírás során megízlelhettem, milyen, ha az embert tömegek olvassák, és tömegek tanulnak valamit tőle. Egészen megkapó jelenetekre kerül sor időnként. Valahol dedikáltam nemrég, és odajött hozzám két ifjú hölgy, akik elmondták, az én könyveim hatására lettek Kína-szakosok. Vácott, a Petőfi Sándor utcában, gyerekfejjel határozták el, hogy egyszer elmennek Kínába. Az egyetemen megpályáztak egy ösztöndíjat és így sikerült kijutniuk. Sugárzott az arcuk a boldogságtól, ahogy élményeiket sorolták.
É.: Könyvei sikerében valószínűleg szerepe van a miszticizmusnak...
LŐRINCZ L. L.: Persze, a kelet bizonyos szempontból misztikus.
É.: Hogy van a misztikával, izgatja?
LŐRINCZ L. L.: Racionális ember vagyok. Szeretem a saját szememmel megnézni és megtapasztalni a dolgokat. Szeretek játszani a tényekkel, de a könyveimben soha nem állítom semmiről, hogy biztosan létezik. Mindig azt mondom: lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Még ezt pontosan nem tudjuk, és ez így van a valóságban is.
É: Itt ülök az ország egyik, a legnépszerűbb kalandregényszerzőjével, de őszintén izgat, hogy mi van most Lőrincz Lászlóval, a tudóssal?
LŐRINCZ L. L.: Én már nem alkotok a tudományban, csupán szemlélődöm. A fiatalokon a sor. Nagyon sokan vannak. Annakidején ketten voltunk Magyarországon, akik tudtunk mongolul, ma már száznál is többen beszélik a nyelvet. Számtalan a tehetséges fiatal. Kutassanak ők tovább. Én már a világot és a tudományt is kicsit távolról figyelem. Egy idő után az ember csak úgy tudja jól érezni magát a világban, ha nem avatkozik bele. Csinálom a magam dolgát, még egy-két könyv bennem van, azokat meg szeretném írni, másra már nem vágyom.
É.: Bölcs lett.
LŐRINCZ L. L.: Ez a korral jár, sajnos. Bár lennék bohóbb, és persze néhány évtizeddel fiatalabb!