Debrecen (HBN) – Lőrincz L. László, a népszerű regényíró és Kelet-kutató – akárcsak Woody Allen – szereti, ha a könyvnek eleje, közepe és vége van, méghozzá ebben a sorrendben. Ám csütörtökön a Tóth Könyvkereskedés boltjában a dedikálásra várók sorának szinte csak az eleje és a közepe látszott.

NAPLÓ: A héten jelent meg új könyve, a Kicsik nyomában...
Lőrincz L. László: A regény alapötletét az utóbbi évtizedek tudományos kihalási elméletei adták. A kutatók rájöttek, hogy a földön az élet valószínűleg többször is majdnem teljesen kipusztult. Ennek okai még nem tiszták; elképzelhető, hogy kozmikus vagy geofizikai természetűek. A legutóbbi ilyen periódus a dinoszauruszok kihalása idején volt, amikor az élővilág kilencvenkilenc százaléka megsemmisült. S fölvetődhet a kérdés; valamilyen értelmes lény nem jöhetett-e már létre az előző kihalási periódus előtt? Ez persze csak elmélet, annak is a szépirodalmi feldolgozása, bár előfordulhat, hogy száz-kétszáz év a tudomány kideríti, hogy mégiscsak lehet benne valami. Volt már ilyesmire példa.
NAPLÓ: Az ön műveiben is?
Lőrincz L. L.: Hogyne, egyszer, valamikor a hatvanas években megírtam a Huan-ti átka című kalandregényt az agyaghadseregről – amelyet nem sokkal utána megtaláltak. Nem vagyok persze jós, hiszen a kínai tudósoknak voltak sejtéseik a legendák nyomán, csak nem tudták eldönteni, igaz-e vagy sem. Olyasféle ez, mint Attila sírja vagy Trója.
NAPLÓ: Hogyan lehetne a könyv mellett tartani az embereket az elektronikus írásbeliség inváziójának a korszakában?
Lőrincz L. L.: Olyat kell írni, amely valóban „odaragasztja a székhez” az olvasót, azaz érdekes, fordulatos, izgalmas; Woody Allen szavaival élve: van eleje, közepe és vége – s ebben a sorrendben. Kétségtelenül fogynak persze az olvasók, de nem annyira az elektronikus média „támadását” látom ennek okaként, hanem a különféle, igen komoly olvasási problémákat, amelyeket a pedagógusok már korábban is jeleztek, s most mindenféle külföldi korholást kap miattuk a magyar oktatás. A gyerekek sok mindent megtanulnak – az olvasás helyett. Épp a napokban hallottam egy szomorú dolgot a televízióban: a mostani fiatal szülők jelentős része nem érti meg a gyermeke orvosságának a javallatait, mert nem tanult meg olvasni rendesen. Nagy teendők hárulnak az oktatásügyre, s csak ezek elvégzése után növekedhet az olvasók száma, hiszen ha az olvasás megerőltető, mint a favágás, akkor nem fognak az emberek könyveket forgatni. Olvasni csak örömmel lehet.
NAPLÓ: Mennyiben segíthet az olvasási kultúra fejlesztésében az első magyar irodalmi Nobel-díj megszületése?
Lőrincz L. L.: Nem hinném, hogy közvetlenül segít. Nem hinném, hogy egy ember neve hallatára, bárki is legyen az, százezrek kezdenek el olvasni. Ehhez szívós munka kell, az alapoknál kezdve. Ezek után lehet eljutni odáig, hogy valaki egy Nobel-díjas író műveit – amelyek esetenként nem könnyű olvasmányok – is élvezni tudja. Fordítva nem igazán működik.
NAPLÓ: Többször hangoztatta, hogy nem híve az öncélú tudománynak, s munkássága ezt igazolja is, hiszen abban szervesen együtt van a tudományosság, az ismeretterjesztés és a szórakoztatás. A szakma mennyire veszi komolyan a regényíró tudóst?
Lőrincz L. L.: Hogy például egy atomfizikustól ezt komolyan vennék-e, vagy sem, azt nem tudom. De az orientalista kicsit más; tekintve akár Vámbéry Ármint, aki ugyan nem kalandregényeket írt, de az egész élete óriási kalandregény, vagy Germanus Gyulát. Nagy hagyománya van nálunk, hogy a Keletkutatást kicsit másképpen is „eladjuk”, mint tudományos cikkekben. Én ebben talán még messzebbre is kerültem, mint Vámbéryék, de szemtől szembe semmiféle olyan kritikát nem kaptam, amely azt mondta volna, hogy ez méltatlan.
NAPLÓ: Az uniós csatlakozás felé haladva és a globalizálódás sodrában különösen fontos és sokrétű feladata a kis nemzeteknek a saját helyük megtalálása, arculatuk megőrzése. Magyarságunk mai megfogalmazása számára milyen üzenettel szolgálhat a Kelet – ahonnan mi is jöttünk?
Lőrincz L. L.: Szekfű Gyula annak idején olyasféleképpen fogalmazott: a magyar történelem másból sem áll, mint hogy ezer éve menekülünk a Kelet elől, a Kelet pedig el akar kapni bennünket. A magyarság Keletről származik, nincs mese, de azt hiszem, ez a kérdés Szent Istvánnal eldőlt: tetszik, nem tetszik, mi a Nyugathoz tartozunk, a zsidó-keresztény kultúrkörhöz. Kelet nem járható út, vissza nem lehet menni. A magyarság megőrzésére egyetlen út van: a nyugati polgári demokráciáé. Keletet is „kipróbáltuk” többször, de azok a találkozások nem voltak szerencsések, mint például a tatárjárás, a török hódoltság. Nosztalgiáink, szép emlékeink persze lehetnek, de a helyünk Nyugaton van.

Fábián György – HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 2002. november 30. Szombat