Lőrincz L. László, Leslie L. Lawrence, Frank Cockney — ahogy tetszik... Mindegyik név ugyanazt a szerzőt takarja, aki ugyancsak gondban lenne, ha fel kellene sorolnia az összes regénye, cikke és tanulmánya címét. A bestsellerek szerzője évtizedek óta ontja magából a kalandos történeteket, és mint interjúnkban elmondta, esze ágában sincs lassítani. Csodálatos budai házában kerestük fel az írót.

— Kezdjük az elején. Mikor írta első műveit?
— Tizenkét-tizenhárom éves koromban beküldtem néhány irományomat a Somogyi Néplaphoz, ahol hamarosan meg is jelentek a novellák. Nem mintha olyan jól sikerültek volna, inkább csak az újság volt csapnivaló Három díjat is nyertem, de mivel nem tudták, hány éves vagyok, a gálára sem akartak beengedni. Ott álltam rövidnadrágban a kapu előtt, a portás pedig kérte, hogy hívjam be az apukámat, mert a díjat csak személyesen lehet átvenni. Rengeteg arab és török témájú útleírást olvastam, így nagyon korán kialakult bennem az érdeklődés a keleti kultúrák iránt.
— Az egyetemen mégis a magyar-történelem szakpárt választotta.
— Keleti nyelveket legfeljebb B szakként lehetett felvenni. 1957-et írtunk akkoriban, kicsit szabadabb lett a légkör, mindenki nyelvet akart tanulni, így az arab osztályba már be sem fértem. Chrudinák Alajos barátom javasolta, hogy inkább a mongol tanszéken próbálkozzak, ott úgyis lasszóval vadásznak a hallgatókra, egy év után pedig átkérhetem magam az arab szakra.
— Most jön a legendás történet a kezdetekről...
— Nagy döbbenetet okoztam a mongol szakon, amikor bejelentettem, hogy oda akarok járni. Mélyen a szemembe nézett a professzor, és megkérdezte, hogy miért éppen a mongol érdekel. "Hallottam, hogy a tanár úrnak nincs egyetlen tanítványa sem" — hebegtem zavaromban. Erre a tanársegéd bezárta az ajtót és felkiáltott: egy már van! Amikor kiléptem a szobából, hallottam, hogy a prof odasúgta a helyettesének: kicsit hülyének tűnik, de lehet rajta segíteni.
— Ifjúkorában miért nem írt?
— Olyan volt a tudományos világ szellemisége, hogy nem vették volna jó néven a publikálást. Két táborra oszlott a kollégium társasága: mi tudósok annyit tanultunk, hogy a szemünk is kifolyt tőle, az írók-költők pedig állandóan piálni jártak. Nem éltem én sem remeteéletet, buliztam és csajoztam, de öt nyelv tanulása mellett időm se jutott volna az irogatásra.
— Öt nyelv?
— Sorolom. Az orosz és egy nyugati nyelv — esetemben az angol — kötelező volt, egy történésznek latinul is illett tudnia. A tibeti ugye adott volt, mindezekhez pedig hozzácsaptam a németet is.
— Mikor jutott ki álmai földjére?
—1964-ben. Anyanyelvi tanár híján nem tanultunk meg tisztességesen mongolul, ezért egyéves ösztöndíjjal kiküldtek bennünket Ulánbátorba. Odakint kemény világ volt akkoriban, a boltokban semmit sem lehetett kapni. Emlékszem egy jellemző történetre, bár ez a Szovjetunióban esett meg velünk. Betértünk egy falucska boltjába, kenyeret akartam vásárolni. Amikor mindezt elmondtam az eladólánynak, úgy nézett rám, mintha meztelen nőt rendeltem volna. Kiderült, hogy arrafelé már öt éve nem szállítottak kenyeret. Mongóliában is meggyűlt a bajom a kajával, hiszen ők mindent faggyúval főznek: faggyúszagú volt a virsli, a rántott csirke, sőt még a tejes ételek is.
— Mikor járt utoljára Mongóliában?
— Négy-öt éve. Soha nem írok olyan helyről, ahol még nem jártam, így mostanában főleg alapanyagot gyűjteni járok külföldre. Minden évben legalább két hónapra eltűnünk a feleségemmel, hogy valamilyen egzotikus országban barangoljunk.
— Párválasztáskor szempont volt, hogy kalandszerető legyen a hölgy?
— Nem voltak szempontok, természetes, hogy az ember olyan körben mozog, ahol egyezik az érdeklődése a társaságéval. Feleségemmel egy kiránduláson találkoztam, ő is szakmabeli, történetesen indológus.
— Első könyve megjelenése előtt nem szorongott, hogy mit szólnak majd a kollégái?
— Nem vagyok szorongós alkat. Kizárólag kellemes emlékeim voltak az írásról, már gyermekkoromban is csak dicséretet kaptam érte. Nem büszkélkedhettem semmiféle irodalmi kapcsolattal vagy hírnévvel, amikor nekiláttam A sólyom kinyújtja karmait című regény megírásának. Abban biztos voltam, hogy Mongóliának szerepelnie kell az első kötetemben, így esett a választásom Dzsingisz kán életére. Döbbenten szembesültem azzal a ténnyel, hogy a kiadóknak profiljuk is van. Az első irodában azt mondták, hogy nagyon jó a könyv, de nem illik az arculatukhoz. Azonnal leszerződtettek viszont egy monográfia írására. Sebaj, átvándoroltam a következő kiadóhoz, ahol magasztalták a regényt és aláírattak velem egy szerződést egy, a mongol társadalomról szóló tanulmány megírására. Vagyis már két szerződés volt a kezemben, csak a könyvet nem sikerült nyomdába adnom. Kedvetlenül kopogtattam a Móra kiadó ajtaján. Nobel-díj nem lesz belőle, de messze megüti azt a szintet, hogy kiadjuk — mondták végre. Onnantól kezdve beindult a verkli.
— Egy másik legenda szerint egy padlásszobában találkozott a dalai lámával.
— Az nem a dalai láma volt, hanem egy másik emberalakot öltött élő istenség. Tudni kell rólam, hogy imádok cetlikre jegyzetelni, ez a berlini padlásszoba is tele volt papírfecnikkel. Élő istenségünk kitárta az ajtót, de pechemre az ablak is nyitva maradt. Zutty, minden jegyzetem kirepült a hatsávos német autópályára, mind a ketten lélekszakadva rohantunk lefelé.
— Miért írja a könyveit egyes szám első személyben?
— Észrevettem, hogy sokkal jobban tudok azonosulni a történettel, ha a főszereplő a saját szemszögéből mutatja be a sztorit. Ugyanakkor nehezebb is így a munka, mert amit a hős nem tud, az nem is létezik.
— Be tudja kapcsolni a számítógépet?
— Egyáltalán nincs számítógépem, továbbra is az Erika írógéppel pötyögöm a regényeimet. Semmi szükségem komputerre, nem növelné a kapacitásomat. Erről egy keleti vicc jut az eszembe. Buddha megkérdezi tanítványát: hány évig meditáltál fiam? Tizenöt évig. Mire jutottál ilyen hosszú idő alatt? Megtanultam vízen járni. No de drága fiam, minek vízen járni, ha a csónakos egy kevés apróért is átvisz a folyó túloldalára?
— Milyen irodalmi álmokat dédelget még?
— Nem vagyok az a fajta író, aki azt hiszi magáról, hogy képes minden műfajban helytállni. Nincs hiányérzetem, teljesen felesleges lenne belekapni valami egészen másba. Arról viszont lehet vitatkozni, hogy Magyarországon mekkora ennek a műfajnak a társadalmi elfogadottsága. Az irodalmi értékrend továbbra is konzervatív, miközben a zenei világban a musicalt már elismerik, az írástudók között a kalandregényeket nem becsülik sokra. Nem tudom elképzelni, hogy Nagy-Britanniában épeszű angol azt mondaná, hogy Agatha Christie nem része az angol kultúrának. Ez most nem panaszkodás, hiszen tudatosan vállaltam ezt a szerepet, jól érzem magam benne és eddig támadások sem értek.

Névjegy: Lőrincz L. László író-orientalista 1939. június 15-én született Szilvásszentmártonban. Felesége Nádasdi Zsuzsanna, gyermekei Judit és Márton. Tanulmányait az ELTE történelem-mongol szakán kezdte, majd Ulánbátorban folytatta. 1962 óta az MTA Orientalisztikai Munkaközössége, illetve az ELTE előadója. Több tucat bestsellert írt.
Autóban: Számomra a kocsi nem több, mint közlekedési eszköz. Opellel járok, megbízható, biztonságos autó.
Horoszkóp: Ikrek jegyében születtem. Úgy tartják, hogy mi képesek vagyunk egyszerre több mindennel foglalkozni, amiben lehet valami igazság. Nem hiszem, hogy a jegyek alapján meg lehet jósolni az ember jövőjét. Abban viszont hiszek, hogy a csillagok állása, a kozmikus hatások befolyásolhatják a karakterünket.
Öt év múlva: Ugyanezt szeretném csinálni, remélem, hogy a könyveim öt év múlva is ekkora példányszámban fogynak majd.

mai nap - Kordos Szabolcs - 2002. november 17.