— Minden könyvedben ott van a tudomány, még a legkimisztikusabb regényeidben is. Melyek voltak az első, vegytisztán tudományos munkáid?
— Azok még az egyetemi évek alatt születtek. Apró recenziók voltak nagy tudorok nagy gondolatait összegző nagy munkákról. A professzorom különös instrukciókat adott. Azt mondta, hogy csak akkor jelenteti meg a recenzióimat, ha nemcsak pusztán ismertetem a megjelent publikációkat, hanem hibát is találok bennük, sőt javaslatot is teszek például arra, én milyen módszertannal közelítettem volna az adott jelenség bemutatásához. Ez persze nem volt könnyű feladat, de meg kellett oldanom. Később már a saját tudományos munkáimat adtam közre.
— Milyen nyelvet vagy nyelveket kellett megtanulnod ahhoz, hogy vérbeli orientalista vállhasék belőled?
— A bölcsészkaron sajnos nem volt semmilyen mongol nyelvű segédanyag, noha arra lett volna igazán szükség. Így aztán meg kellett tanulnunk oroszul, méghozzá elég jól. Németet azért tanultunk mert a mongolisztikai szakkönyvek azon a nyelven íródtak, angolt pedig azért, mert az a tudomány nemzetközi nyelve. Eredeti nyelvi környezetben sajátítottam el a burjátot és a kalmüköt, amelyek kezdetben nyelvjárások voltak, ám az idők során önálló nyelvekké fejlődtek.
— Hányszor jártál Mongóliában?
— Pontosan nem tudom, de elég sokszor. Nagyon vonzott az ottani kultúra, és rengeteget tanultam, tapasztaltam kint. Sajnos azonban megváltozott a viszonyulásom. Legutóbb, amikor ott jártam, sok szempontból ugyanazt találtam, mint amit bárhol a civilizált világban. Kóla, farmernadrág, modern zene meg a többi. Akkor úgy éreztem, ez már nem az én Mongóliám. Persze lehet, csak arról van szó, hogy öregszem, és már nem vagyok képes rugalmasan idomulni a változásokhoz. Nem tudom az igazi okot, mindenesetre az én emlékeimben, az én lelkemben egy egészen másféle Mongólia képe él. Olyan országé, amely jó értelemben zárt, érintetlen, tiszta, sok szempontból egzotikus, és semmi köze a konzumtársadalmak fertőző betegségeihez.
— Tudományos munkásságod részeként a Tatárjárást is kutattad. Kik voltak valójában azok a tatárok, akik Európa belsejébe merészkedtek?
— A tatárok voltaképpen a mongolok egyik törzsét alkották. Hajdanán a Nagy Fal mentén élek, majd áttelepítették őket Dél-Oroszország környékére. A környezetükben élő népcsoportok átvették tőlük a nevet, de ezek a népek eredetileg törökök voltak. A tatárjárás során is e tatárnak nevezett törökök törtek be hozzánk, szóval a török átok jóval régebbi, mint sokáig gondoltuk.
9; 9; — Egyik korai regényed Dzsingisz kánról szól. A könyv nagy sikert aratott annak ide/én. Miért éppen őt választottad hősödül?
— Mindenképpen színesíteni akartam az ifjúsági regények palettáját. Akkoriban leginkább három témában születtek ifjúsági regények. Sláger volt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, a kuruckor, illetve a Tanácsköztársaság időszaka. Úgy gondoltam, ezekből a történetekből van elég, épp itt az ideje, hogy a gyerekek a történelem más korszakát is megismerjék. Amikor leadtam a kéziratot, a szerkesztő rögtön fölkeresett, és közölte, a tematikai miatt javasolja a regény azonnali megjelentetését. Bejött amit akartam, és tényleg jó visszhangra talált a könyv az olvasók körében. Akkoriban viszont az ifjúsági regényeket nem adták ki többször, tehát a siker és a kiadás nem függtek szorosan össze.
9; — Első zajos sikeredet a Sindzse szemével arattad 1983-ban. Nem gondolod, hogy ha angolul írod a könyvet mérhetetlenül több fogy belőle?
— Tény, hogy pokoli nehéz egy magyar író sorsa, mert nem ismerik külföldön a munkáit. A nyelvünk gyönyörű, de óriási hátrányt jelent. Tizenöt éven át próbáltam betörni különféle piacokra, s mindössze a németre sikerült. Az amerikaiak szóba sem állnak külföldi írókkal, egyszerűen nem érdekli őket a személy, és akkor még egy betűt sem olvastak az illetőtől. Valahogy úgy vagyunk, mint a színészek. Egy tehetség csak akkor képes megmutatni magát Amerikában, ha kimegy, és ott kreálják meg, az ottani ízlés szerint. Még Molnár Ferencnek sem sikerült elismertetnie magát odaát. Ha fiatal lennék, talán kitelepülnék, és ott kezdenék írni. Most talán készül egy film az én történetemből. A fekete hercegnő című munkámat egy amerikai társaság megvette, és odakint megcsináltatta a forgatókönyvet. Amerikában olyan szigorú a forgatókönyvesek szakszervezete, hogy szóba sem jöhetett más. Kiderült azonban, hogy csak azért tudnak magyarul, vagyis azért ismerik a könyvet, mert a producer egy Amerikában élő román úriember.
— Friss munkák? Család?
— Most jelent meg egy regényem, a Véres szakállú Leif és a lávamező, amely Izlandon játszódik. Nemrég Barbadoson is jártam, az ottani tapasztalatiamat fölhasználva szintén írtam könyvet. Ezt is nemsokára kezébe vehetik az olvasók. Mindnyájan jól vagyunk, köszönöm a családom nevében. Feleségem, Zsuzsa, a tévénél dolgozik, Julcsi lányom a nyomdokaimba lépett, két kis gyerekregényt jelentett meg. Fiam ügyvédnek készül, hála az égnek, ő valami praktikus dologgal foglalkozik.
N. E. (Tornádó, 2001. április 25.)