— Az idén többször láthattuk a Friderikusz-produkcióban. Milyen volt ,,testközelből” a show?
— Azért volt nagyon izgalmas a Friderikusz-show, mert sok olyan érdekes emberrel ismerkedhettem meg, akivel egyébként nem találkozhattam volna. Kimondottan jól éreztem magam, ami többek között annak köszönhető, hogy végre megfigyelhettem, hogy miként is működik egy igazi show. Állíthatom, szakmai hozzáértés és fegyelmezettség jellemzi Friderikusz Sándort, és e két tulajdonságának köszönhetően roppant élvezetes produkciók fűződnek a nevéhez. Olyan műsor volt, amely nem csak a nézőknek, hanem a szereplőknek is önfeledt szórakozást garantált. Kár, hogy viszonylag hamar véget ért, szívesen részt vetem volna még néhány előadáson.
— A próbák és a felkészülés nem vette el sok idejét?
— Nekem viszonylag kevés dolgom volt, a stúdióban nem kellett túl sok időt töltenem. Viszont a próbáknál lényegesen több időt töltöttem a felkészüléssel, de természetesen örömmel tettem a dolgom. Az egész show számomra olyan volt, mint ha meccsre jártam volna, ugyanis egy-egy mérkőzés megtekintése is elvesz az ember életéből időt, de mégsem tartjuk időpocsékolásnak, mert mindig kárpótol az izgalom és az újdonság varázsa. De még egyszer mondom, maradt idom a munkára is.
— Ezt bizonyítja, hogy a közelmúltban jelent meg legújabb könyve. A csattanó lelövése nélkül néhány mondatban összefoglalná, miről szól a történet?
— A három hete megjelent Tulpa című könyvem egy furcsa jelenségről, arról szól, hogy a tibeti szerzetesek meg tudják kettőzni lényüket, tehát bizonyos értelemben klónozni tudják magukat. De ez természetesen nem valamiféle tudományos eljárással történik. Arról van szó, hogy a szerzetesek meg tudják eleveníteni gondolataikat. Érdekes történetek keringenek Tibetben. Egyes feltételezések szerint, amikor a Dalai Láma a kínaiak elől Tibetből Indiába menekült, az üldözői épp a tulpa-jelenség miatt nem tudták elkapni. Akit a kínaiak elfogtak, az nem a láma volt, hanem az általa létrehozott gondolatmás. A tulpa ruhát viselt, meg is lehetett érinteni, sőt, még beszélni is tudott, de egy bizonyos idő után szétoszlott. Persze sokan vitatják a jelenség létezését, de szerintem mindenképpen érdekes dologról van szó. A könyv egyébként a Himalája-ciklus része.
— A könyveiben rendszerint fordulatos, izgalmas témákat dolgoz fel, amelyek ráadásul vadregényes környezetben játszódnak. Mikor láthatunk már filmet valamelyik könyvéből?
— Ez ügyben nagyon jó hírekkel tudok szolgálni, hiszen a napokban kaptam levelet Amerikából, amelyben azt írták, hogy egy produceriroda — román és bolgár koprodukcióban — A gonosz és a fekete hercegnő című könyvemet meg akarja filmesíteni A dolog oly mértékben kezd valósággá válni, hogy egy nagyon jó nevű amerikai forgatókönyvíró már el is készítette a forgatókönyvet. Összeállt a stáb, a producer is megvan, most már ,,csak” a pénzgyűjtés folyik. Ha minden jól megy, akkor a jövő nyáron elkezdődhet a forgatás a Fekete-tenger mellett. Természetesen realista vagyok, nem gondolkodom Lucas- vagy Spielberg-jellegű alkotásban, de úgy vélem, rajtuk kívül más is rendezett már jó filmet. Mindenesetre a hír igazi karácsonyi ajándék volt számomra.
— Tényleg, hogyan telnek az ünnepek a Lőrincz családban?
— Napirend csak a huszonnegyedikére vonatkozik, ugyanis huszonötödikén és huszonhatodikán gyermekeinek már különböző ,,érdekeltségeik” vannak, vagyis ez a két nap már a barátoké és a barátnőké. Két rituálét tudnék említeni, ami a Lőrincz család karácsonyát jellemzi. Hosszú évek óta az ünnepi vacsora a fóliában sütött csirkecomb. A feleségem ezt is roppant finoman készíti, a csirkét mindig sült banánnal, ananásszal, dióval és mogyoróval tálalja. A másik megszokott dolog, hogy a lányom — az egyik barátnője segítségével — egy-két nappal karácsony előtt minden esztendőben mézeskalácsot süt, így a karácsonyfadíszek jelentős része mindig a saját készítésű ékek alkotják. Az ünnepek gyorsan elszaladnak, eltelik egy hét, és máris eljön a várva várt kétezredik esztendő.
— Gyermekkorában voltak-e misztikus elképzelései az ezredfordulóról?
— Misztikus elképzeléseket sohasem fűztem a 2000. évhez, az ezredforduló számomra inkább egy igazi célt jelentett, ami gyermekkoromban valami pokoli távolinak tűnt. Azt éreztem, mint amikor a százméteres futó már a rajtnál látja a célszalagot, de az még igencsak messzinek tűnik. Most, amikor a célszalagot lassan átszakítom, nagyon remélem, hogy nem százat, hanem kétszáz métert futok…
Krilov István, 1999. december