— Miért választotta a Leslie L. Lawrence írói álnevet?
— Két műfajban alkotok: tudományos-fantasztikus — én inkább csak fantasztikusnak szoktam nevezni — és kalandregényeket írok. A fantasztikus irodalmat Lőrincz L. Lászlóként, a kalandregényeket pedig Leslie L. Lawrence-ként jegyzem. Ennélfogva már az első pillantásra megállapíthatja az olvasó, hogy egy-egy művem melyik műfajba tartozik, és senki sem vásárol zsákbamacskát.
— Műveiben állandóan jelen van a távolkeleti kultúra. Nyilván Saját tapasztalatait osztja meg az olvasókkal, hiszen sokáig élt ezekben az országokban...
— Igen, életem nagy részében Közép-Ázsia népeinek kultúrájával, néprajzával, ezen belül főként sámánokkal, mágiával, varázslókkal foglalkoztam. Kiváltképp Mongólia érdekel, de kutattam Nepálban, Kínában is. Amikor elkezdtem szépirodalmat írni, más tájak kultúráját is igyekszem megismerni, hogy színesebbé tegyem a regényemet. Törekszem arra, hogy minden vidékre elmenjek, ahol a könyveim játszódnak. Legutóbb Kenyában jártam, legújabb munkám cselekményének helyszínén. Mau-mau lesz a címe a híres kenyai mozgalom után. Meg vagyok győződve arról, hogy ilyen stílusú könyveket csak úgy lehet írni, ha felkerekedik az ember, találkozik idegen népekkel, sétál az utcákon, beleszagol a levegőbe, és nem utolsósorban megismeri az odavalósiak főztjét.
— Sokat elárul egy ország kultúrájáról, hogy milyen a konyhája?
— Amilyen az ország, olyan a konyhája is. A pusztai nomádoké például — az életmódjukhoz hasonlóan — rettentően szegényes, gyakorlatilag a semmiből főznek. Több évig éltem közöttük, így ezt magam is tapasztaltam. Csak kétféle ételük van, a hús és a tej, ezeket viszont nagyon változatosan tudják elkészíteni. India megint más: a rengeteg fűszerrel, zöldséggel csodálatos világ.
— Melyik nép főztje ízlett a legjobban?
— Anélkül, hogy bárkit is megsértenék, a kínaiaké, azon belül is a szecsuáni tartományé. Kínában egyébként nagyon sokféle konyha van, közülük a szecsuáni a legnevezetesebb.
— A könyveibe is beleszövi a gasztronómiai élményeit?
— Igen eléggé gyakran írok róluk. Mindenki nagyon érdekesnek tartja például a jakvajas, himalájai teát, ami jó keserű és büdös, de nagyon jót tesz az ottani hidegben. Itthon még nem próbáltam...
— Mi volt a legfurcsább étel, amivel megkínálták?
— A régi Szovjetunió területén élnek a burjátok, a mongolok közeli rokonai, akik nagyon szeretik a lovat — megenni. Az egyik vacsorán, ahol én voltam a díszvendég, különféle, friss lóhúsból készült ételeket szolgáltak fel. A legtöbb nem okozott gondot, a meleg lószalonna azonban már meglehetősen megrázó élmény volt; valamennyit azért legyűrtem belőle. Ám még be sem hozták a következő fogást, a lómájas hurkát, már rettenetes szagot árasztott. Úgy éreztem, ha ezt megeszem, belehalok. Eszembe jutott, hogy a filmekben milyen ügyesen oldják meg az efféle problémát: az ételt elsüllyesztik a zsebben vagy a nadrágszárban. De ott ezt nem tehettem meg, hiszen mindenki engem nézett. Végül azt mondtam a házigazdának, hogy Magyarországon van egy rossz szokásunk: ha külföldi jön hozzánk, megkínáljuk mindenféle helyi specialitással, beletömjük, ha kér, ha nem. Nem törődünk vele, hogy belebetegszik-e. Erre ő azt válaszolta, hogy nálunk nincs ilyen rossz szokás, a vendég nyugodtan szólhat: ha nem kér valamit, akkor nem kell megennie. Hát akkor én ezt nem eszem meg vágtam rá.
A másik furcsa élmény is a mongoloknál ért. Ennél a családnál azonban illett mindenből enni, az asztalra pedig főtt kecskeszemek kerültek, mézzel leöntve. Gyorsan lenyeltem néhány szemet, arra gondoltam, cseresznye. A velem utazó német hölgy — aki egészen addig megállás nélkül beszélt — bekapkodta a kecskeszemeket, s attól kezdve egy szót sem szólt a vendégség alatt. Amikor véget ért a vacsora, és kimentünk a házból, megkönnyebbülten köpködte ki szépen egymás után a szájában tartott szemeket. Mint utóbb elmondta a trükköt a kutyájától tanulta, amelyik ugyanezt a cselt alkalmazta, valahányszor főtt sárgarépával akarta megetetni, hogy erősödjenek a csontjai.
— Gondolom, az igazi kulináris élvezetek hamar feledtették ezeket a kellemetlenségeket. Mire emlékszik vissza legszívesebben?
— Nagyon sok jó élményem van, de valamennyi közül a legkedvesebb a Peking belvárosában lévő Pekingi Kacsa Vendéglő. E fényűző, külföldiek számára fenntartott étterem sajátossága, hogy minden ételt kacsából készítenek. A madár összes ehető részét felszolgálják a 10-12 fogás során, természetesen más-más ízesítéssel sütve vagy főzve. Az ennivalóhoz pedig csodálatos kínai borokat, pálinkákat kínálnak.
— Melyik ételt választja leggyakrabban az étlapról?
— Kínai étteremben a bambuszrüggyel, fafülgombával készített, kicsit csípős szecsuáni marhahúst vagy csirkét, a magyaros ételek közül pedig a marhapörköltet tarhonyával.
(Maggi Főzőstúdió)