BLIKK Vasárnap 2018. júl. 14., szombat - XXV. évfolyam 190. szám

Vietnámban életveszélybe került + Táborban csábította el a nejét + Protekcióval jutott be az ELTE-re

Lőrincz L. László
Már minden barátom itt hagyott engem


Lőrincz L. László még ma is ősrégi, Erika írógépén gyártja műveit, nem akar már váltani
(Fotó: Isza Ferenc)

Életről, szerelemről, életveszélyes kalandokról mesélt a legsikeresebb író

Budapest – Harmadik hete tapossa 80. életévét hazánk legsikeresebb írója, akinek Vijjogók címmel frissen jelent meg dupla kötete, de már a következő is nyomtatásra vár.Leslie L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László kalandos életének legdrámaibb pillanatai is terítékre kerültek a Vasárnapi Blikk interjúban.
– Foglalkoztatja, hogy a nyolcvanadikat tapossa?
Lőrincz L. László: Szőrmentén. Megöregedni mindennapi dolog, bár a születésnapom reggelén hosszabban néztem az ágyam melletti könyvespolcra, ahol az eddig megjelent műveim sorakoznak..több mint nyolcvan. Így nem volt olyan megrázó. Még Seress Rezső slágerének közismert sora is eszembe jutott, miszerint: Nem az a fontos az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal.


Az igazi történetmesélő. A népszerű író saját életét is hevesen gesztikulálva adta elő lapunknak
(Fotó: Isza Ferenc)

– Mongóliában már Ön lenne a falu bölcse.
Lőrincz: Sőt, lassan az ország bölcse! (nevet) Elismerem, abba bele szoktam gondolni, hogy barátaim és ismerőseim már mind távoztak az élők sorából és a rokonaim is megfogyatkoztak. A külföldi kutató utak szervezésénél is bajban vagyok, mert azok, akikhez korábban fordultam, már odaát tanyáznak. Úgy érzem magam, mint akit itt felejtettek.
– Megrázó felismerés?
Lőrincz: Nem. A természet rendje, hogy aki hosszabb ideig él, a mellől elfogynak az emberek. Ahogy Hans Fallada könyvének címe mondja, „Halálodra magadra maradsz”. Alkotó emberként elégedetlenséggel tölt el, hogy lesz, amit befejezetlenül hagyok hátra, de ez a félelem benne van a pakliban, illetve a bőröndben, mert Kodály is zseniálisan fogalmazott, amikor élete vége felé megjegyezte: „Teli bőrönddel megyek el” és ez így is történt… ekkor 84 éves volt.


A tintapatronokat a mélyhűtőben tartja
(Fotó: Isza Ferenc)

– És valljuk be, látszott is annyinak, de ön tizet-huszat letagadhat! Bizonyára a születésnapján sem ivott alkoholt.
Lőrincz: Egy kortyot sem, pedig ihatnék, de már nem kívánom. Az epém leszoktatott. Amikor úgy tíz éve a problémáim kezdődtek, egy pohár sörtől is megfájdult az epém. Egy évre rá kivették, és azóta nem hiányzik. Mármint, az alkohol. Az epém természetesen igen.
– Egyedüli „élvezeti cikke” a világutazás?
Lőrincz: Azért lecsúszik napi két kávé. (mosolyog)


Az író sok országban járt, a fotón éppen Indiában látható
(Fotó: Isza Ferenc)

– Mikor volt utoljára könnycsepp a szemében?
Lőrincz: Tegnap. Néhány hónap után újra láthattam az Ausztriában élő lányomat és a 13 éves unokánkat, a három közül a legidősebbet, aki ennyi idő alatt is meglepően nagyot nőtt. Megláttam benne a nőt és szinte ösztönösen emlékeztem vissza arra a pillanatra, amikor először megfogtam a pólyából kilógó kis kezét. Elérzékenyültem, de nem sírtam.
– Olvassák a könyveit az unokák?
Lőrincz: Egyelőre nem, ösztökélni pedig végképp nem akarom őket. Erre még bőven lesz idejük, hiszen a két kisebbik most 9, illetve 10 esztendős. Marci fiamnál más volt helyzet, hiszen együtt éltünk, és őt annyira érdekelte, egy történet miként megy tovább, hogy amikor hazajött az iskolából, már vette is magához az írógép mellett fekvő, frissen megírt oldalakat.
– A könyvhétre jelent meg a kétkötetes Vijjogók. Meddig dedikált?
Lőrincz: Egy órásra terveztük, de három lett belőle, pedig az időjárás nem volt barátságos. A hosszú sorban egy hölgy el is alélt, de semmi baja nem történt.
– Ilyenkor mivel traktálják a rajongók?
Lőrincz: Dedikáláson inkább csak kedveskednek, az író-olvasó találkozókon viszont nagyon szoktak érdeklődni a regényeim helyszínei iránt. Talán a tibeti lámakolostort kellett a legtöbbször leírnom. Itt jut eszembe, hogy amikor ősz hajú hölgyek dedikálásra elém teszik valamelyik korai könyvemet, és hozzáfűzik, gyerekként ez volt kedvencük, na, olyankor rá szoktam csodálkozni az idő múlására. Azt sem felejtem, amikor egy alföldi helyszínen egy idős paraszt ember végig a földet bámulta a széles karimájú kalapja alól a botjára támaszkodva, és akkor sem nézett rám, amikor kezét felemelte, és ízesen azt mondta: „Arra kérném az író urat, ne írjon még egy olyan könyvet, mint ez A vérfarkasok éjszakája, mer’ mióta elolvastam, iccaka nem merek kimenni a házból lőcs nélkül.
– És már az újabb könyv is készül.
Lőrincz: Én már meghaltam volna, ha nem tudnék dolgozni.
– Apropó! Hány Erika írógépe van?
Lőrincz: Öt. Egy az íróasztalon, egy a mögöttem lévő szekrényben, arra az esetre, ha ez itt szerelésre szorulna, és további három a kamrában.
– Ezeket 30 éve nem gyártják. Honnan szerzi hozzájuk a festékszalagot?
Lőrincz: A közeli papírboltban szoktuk rendelni. Ők kapcsolatban vannak egy céggel, amelyik gyárt még festékszalagot ezekhez a régi, keletnémet masinákhoz. Az írógépszerelő is elmondta, akad még munkája. Mivel csak nagyobb tételben lehet festékszalagot rendelni, a mélyhűtőben tartjuk őket, nehogy kiszáradjanak.
– Legutóbb mikor járt külföldön?
Lőrincz: Fél évvel ezelőtt Mauritius szigetén a feleségemmel.


Nepál fontos része az író életének, több regénye cselekménye is itt játszódik
(Fotó: Isza Ferenc)

– Külföldön járva ma is ugyanúgy felkapja a hátizsákját, és megindul a hegyi falvakba, hogy a következő regényhez az adatokat begyűjtse?
Lőrincz: Egyrészt igen, másrészt már nem megyek háromezer méter fölé. Az a szívemnek megerőltető lenne és a barlangokat is hanyagolom.
– Már megbocsásson, barlang nélkül nincs Leslie L. Lawrence-regény!
Lőrincz: Láttam már eleget! (nevet) És sok jegyzetem van még tartalékban.
– Hol volt legmesszebb Magyarországtól?
Lőrincz: Kilométerben Kína keleti részén. Ausztráliába és Új-Zélandra is vágytam volna, de nekem az már messze van.
– Volt valaha életveszélyben?
Lőrincz: Igen, úgy negyven éve Vietnamban úton HảiPhòng felé. A komp már annyira tele volt, hogy a lábbelik talpa vízben állt, az asszonyok a fejükre tették a kosaraikat. Nem is akarták felengedni az autónkat, de a kísérőm erősködött. Épp indulni akartunk, amikor géppuskatűz hasított a levegőbe, mad feltűnt egy tank és 15 katona. Nem hittem el, de ők is feljöttek erre a marha nagy motoros deszkatutajra, amelyen ekkor már lábszárig ért a Vörös folyó. A kísérőm sápadtan próbált intézkedni, hogy mégis inkább lehajtanánk, de a tank utunkat állta. Valahogy elindultunk és már a delta közepén tartottunk, amikor egyszerűen eltűnt alólunk a komp. Arra emlékszem, hogy sokan jajveszékeltek én pedig ész nélkül úsztam a közelebbinek tűnő part felé. Órák múlva arra jött egy teherautó, ami engem is felvett. Valahogy visszajutottam Hanoiba, ahol akkor dolgoztam. Kaptam új tolmácsot, aki a lelkemre kötötte, senkinek se beszéljek a tragédiáról. Több százan veszhettek oda. A kísérőmet azóta sem láttam.
– És volt már rács mögött?
Lőrincz: Csak karanténban. Mongóliában autózva étkezési lehetőség után kutatva hajtott be a sofőrünk egy jurta-táborba, amely furcsa módon műanyag szalaggal volt körbekerítve. Ahogy beértünk a hozzávetőleg 15 sátorból álló település közepére, szembejött velünk három „ufó”, akikről kiderült, az Egészségügyi Világszervezet emberei. Épp védőfelszerelésben fertőtlenítettek, mert a településen kitört a fertőző agyhártyagyulladás járvány. Két hétre kerültünk karanténba. Borzalmas volt. A sofőrt többször is meg akartuk verni.
– Éveket töltött Mongóliában. Hány kucsmáját lopták el?
Lőrincz: Egyet sem! A burját mongolok oroszországi területén, Ulan-Ude városában többször is megpróbálták lekapni a fejemről, szerencsére, az első kísérőm szólt, hogy mindig jól kössem meg az állam alatt. Ez arrafelé ma is komoly probléma, és úgy kell elképzelni, hogy a gyalogosoknak hosszú lakótömbök mellett kell elhaladnia, nem ritkán mínusz 20 fokban, behúzott nyakkal. Látni sem lehet, ahogy valamelyik földszinti ablakból hirtelen kinyúlik egy kéz, és utána hiába megy hátra az ember, nagyon nehéz megtalálni a jó lépcsőházat, a gyanúsnak vélt lakásba bejutni pedig kész képtelenség.
– Csempészett valaha?
Lőrincz: Nem, de van egy elképesztő élményem. A transzszibériai expresszel utaztam Mongóliából Moszkvába, ami hét napos út, és már a kupéban ültem az ulánbátori főpályaudvaron, amikor feltűnt három ottani kollégám a kezükben egy irgalmatlan nagy szarvasaganccsal. Akkorát azóta sem láttam. A kalauznak meg kellett állítani az induló vonatot, annyi időbe telt, mire valahogy betették a folyosóra. Viszont, csak úgy fért oda, hogy utána ott nem lehetett áthaladni. Már a szovjet, illetve az orosz határ felé tartottunk, amikor egy másik kalauz felszólított, tüntessem el, de hamar belátta, képtelenség kér. Végül a határőrök elkobozták, de nekik is háromnegyed órába telt, mire leszedték.
– Evett kutyát?
Lőrincz: Igen, egy Hanoi-i kutyavendéglőben, valamikor a 80-as években. Arrafelé ez olyan nagy ínyencségnek számít, hogy az a kis szelet, amire meghívást kaptam, egy ottani melós egy havi fizetésének felelt meg. Úgy is volt tálalva, de nem éreztem különlegesnek.
– A Gonosz és a Fekete hercegnő című könyvéből filmet akart forgatni egy amerikai filmstúdió. Forgatókönyv is készült, de évek óta nincs hír a projektről.
Lőrincz: Én ezt már elengedtem, és nem is bánom, hogy jegelték, bár bizonyára nem járt volna annyi gonddal, mint „Az én nevem Jimmy, hát a tied micsoda?” című írásom megfilmesítése. A Magyar Televízió ifjúsági osztálya készítette még a hetvenes években, de a filmnovellát is nekem kellett megírni, majd többször utasítottak, hogy így meg úgy dolgozzam át. Sehogy se volt nekik jó. Utána jött a forgatókönyv, amelyet hatszor kellett átírnom, pontosabban újraírnom. Az elhasznált géppapír és festékszalag többe került, mint amennyi pénzt adtak érte, de a legjobban azt bántam, hogy hónapokat vett el az életemből.
– Más mozifilmről szó sem volt?
Lőrincz: Első kalandregényemet, a Sindzse szemét is meg akarták filmesíteni még a 80-as évek végén, és már a szerződést is aláírtam a Barrandov filmgyárral, de jött a rendszerváltás, és Csehszlovákia kettévált. Pedig azt a mozit megnéztem volna! Mosolyognom kell, ahogy visszagondolok a tárgyalásokra, mert a magas Tátrában akarták felépíteni a nepáli településeket és Prágában tanuló távol-keleti diákok lettek volna a statiszták. Most is hallom, ahogy a gyártásvezető magyarázta: „ezek úgysem csinálnak nálunk semmit, az egyetemen is csak bukdácsolnak. Így legalább hasznukat vesszük.”
– Ön viszont kitűnő tanuló volt. Drámai, hogy a cukoripari technikumhoz is protekcióra volt szüksége.
Lőrincz: De nem annak éltük meg. Apai ágon kulákok, az anyain pedig református lelkészek találhatók a családfámon, ezért a kaposvári pártbizottság megtiltotta a továbbtanulásomat. Addigra viszont a nagyapám helyét átvevő református lelkésznek olyan sokat segített a nagyanyám a beilleszkedésben, hogy összebarátkoztak, és kiderült, hogy a lelkész testvére volt a kaposvári Cukor- és Édesipari Technikum igazgatója. Így esett, hogy elvileg felvettek, gyakorlatilag viszont fél éven át a nevem sem szerepelt az osztálynaplóban, mert azokat a pártbizottság figyelte. Feketén tanultam! (mosolyog)
– Lelkileg nem viselte meg, hogy tinédzserként tiltólistás volt?
Lőrincz: Nem. Tudtam, úgyis lesz valahogy. Az egyik haverom esztergályosnak tanult, és arra gondoltam, az nekem is jó lehet.
– Igaz, hogy protekcióval került az ELTE-re?
Lőrincz: Stimmel, de ez egy hosszabb történet. Első körben „egyéb” származásom miatt nem mehettem oda felvételizni, de 57-ben jött az új párthatározat, miszerint a tehetséges, vidéki fiatalokat támogatni kell, és így esett, hogy üldözött kulákcsemetéből támogatott tehetséggé váltam. Így már felvételizhettem az ELTE bölcsész karára, de hirtelen olyan sok lett a támogatott vidéki tehetség, hogy helyhiány miatt nem vettek fel. Ekkor apám akcióba lendült. Ő egykor a Kisgazda Párt területi titkára volt, az állampárti korszakban pedig a Hídépítő Vállalat vidéki kirendeltségén kapott adminisztrátori állást, de a budapesti központban is megfordult. Ott tudta meg, hogy egyik felettesének férje az ELTE-n tanít, és ő volt olyan kedves, és szólt az érdekemben az akkori rektornak, Ortutay Gyulának, aki viszont még a koalíciós időkben a Kisgazdapárt főtitkára volt, és emlékezett apámra. Felvett azonnal.
– Hisz az „elrendelt” véletlenekben?
Lőrincz: Ezzel kapcsolatban nincsenek misztikus gondolataim. Akkor kap gólpasszt a csatár, ha jó helyen áll.
– Ez a házasságára is igaz lehet.
Lőrincz: Ma is azt vallom, a hála a kapcsolatteremtés záloga, és működik mindkét irányba. Az MTA tudományos kutatójaként ellátogathattam az ELTE keleti szakos hallgatóinak táborába, és mivel mindenképpen össze akartam ismerkedni a indológusnak tanuló Nádasdi Zsuzsannával, még az egyetemen odaléptem hozzá, és kedvesen megkértem, szorítson helyet a táskájában a villanyborotvámnak. Másnap mentem érte, majd hálából meghívtam egy sörre. Rablók fogságából is kimentettem volna, de ez a lehetőség nem merült fel.


1966-ban vette el a szintén kutató Nádasdi Zsuzsannát, két gyerekük született
(Fotó: Isza Ferenc)

– Ez 55 éve történt, de most is látni, sőt érezni is lehet az Önök közötti harmóniát. Ez azért túlmutat a szerencsén.
Lőrincz: Annyiban nem, hogy a házasság maltere a hiány varázsa, és erre mi még rá is húztunk, mert aránylag sokat voltunk egymástól nagyon távol, gyakran több ezer kilométerre. Jómagam főleg a Távol Keleten, a nejem pedig Indiában volt kutatói kiküldetésben. A közös szellemiség és érdeklődés is sokat nyom a latban, a toleranciáról és az összecsiszolódásról nem is beszélve, de a sikeres házasságnak ezer más összetevője van. Megfejthetetlen.
– Igaz, hogy nem voltak nászúton?
Lőrincz: Igaz. Zsuzsa a házasságunk másnapján elutazott Indiába, és bár utána volt sok közös nyaralásunk, Romániában és Bulgáriában is sátoroztunk, de célzottan nászútra nem mentünk. Nem is lett volna rá pénzünk, de nem is vágytunk rá. Egyetemista szellemiségben éltünk, és ez ma is tetten érhető, főleg a délelőtti írógépkattogásban.
– Volt rá példa, hogy módosítást kért Öntől a kiadója?
Lőrincz: A múlt rendszerben igen, de nem azért, amit írtam, hanem mert az én könyvemre már nem jutott elég papír. Akkoriban még tervgazdálkodás volt, és a Móra Ferenc Könyvkiadónak csak bizonyos mennyiségű papír állt a rendelkezésére. Két nap alatt száz oldalt kellett kihúznom A földalatti piramis című művemből, bár ebben az is közrejátszott, hogy a lektorok nem igazán kedvelték a tudományos-fantasztikus műveket. Fájó szívvel tettem, de nem volt mese, illetve sci-fi, hogy stílusos legyek.
– Összekeverték már valakivel?
Lőrincz: Igen, még a 70-es években, de az annyira kínos volt, hogy egy életre elég. A Móra Könyvkiadó akkoriban turnéztatta a szerzőit az országban, és engem egyszer egy nyírségi falu iskolájánál tettek ki a kocsiból. Gyerekkórus várt az aulában, és rögtön rá is zendítettek: „Jó napot kívánunk, Földes Laci bácsi!” Tudniillik, akkoriban ez a Földes László – aki nem a Hobo – egy felkapott ifjúsági szerző volt, és oda őt várták. Ott álltam megfürödve, amit csak tetézett, hogy nem ismertem a könyveit, tehát ha akartam volna, se tudtam volna magam Földes Laci bácsinak kiadni.
– És olyan előfordult, hogy külföldön járva felismerték?
Lőrincz: Rengetegszer, sőt, fordított esetről is be tudok számolni, mert amikor a mexikói tengerparton sétálgattam, kiszúrtam, hogy valaki épp az én könyvemet olvasta. Odaléptem, köszöntem, és felajánlottam, szívesen dedikálom. Na, azt a meglepett arckifejezést míg élek nem felejtem el.

Névjegy:
Éveket töltött a Távol-Keleten
Szilvásszentmártonon született 1939 június 15-én, és ott is végezte az általános iskolát, méghozzá kitűnővel de „egyéb” származása miatt a kaposvári Cukor- és Édesipari Technikumban volt kénytelen kijárni a középiskolát. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelem-mongol szakán diplomázott 1962-ben, majd a Keletkutató Intézet tudományos főmunkatársa lett, de a Magyar Tudományos Akadémia is felvette az Orientalisztika Munkaközösségébe. Éveket töltött a Távol-Keleten, Mongóliában és Németországban egyetemi továbbképzésre is járt. Fordításokkal kezdődött írói munkássága, és a krimi-kalandregények hozták meg számára az országos népszerűséget. 1966 óta házas, Zsuzsanna asszonnyal (75) két gyermekük született: Judit (47) és Márton (45), akik két, illetve egy unokával ajándékozták meg.