Szegő András - Bombasiker

Lőrincz L. László orientalista, író, műfordító. írói álnevei: Leslie L. Lawrence, illetve Frank Cockney. Jelenleg Magyarország egyik legsikeresebb írója a könyveinek eladott példányszámát tekintve. Az ELTE BTK történelem-mongol szakán szerzett diplomát 1962-ben. Később a Magyar Tudományos Akadémia Orientalisztikai Munkaközösségének tagja, a Keletkutató Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE előadója. 1967 óta a nyelvtudományok kandidátusa. Tanulmányai során hosszú éveket töltött a Távol-Keleten, ösztöndíjasként tanult az ulánbátori Állami Csojbalszan Egyetemen, valamint a bonni Friedrich Wilhelm Egyetemen. A tibeti és a mongol folklór és irodalom, valamint e népek történelme képezte tudományos munkásságának fő területeit. Mintegy 100 tudományos cikke jelent meg e témakörökben, ezen kívül burját és mongol eposzokat fordított. 1966-ban nősült meg, két gyermeke van: lánya, Lőrincz Judit Lívia 1971-ben született, fia, Lőrincz Márton 1973-ban. írói tevékenységét ifjúsági regények írásával kezdte. Igazán népszerű íróvá azonban a nyolcvanas évek elejétől megjelenő tudományos fantasztikus regényei, valamint a Galaktika folyóiratban megjelent sci-fi novellái tették. Leslie L. Lawrence írói álnéven kiadott első munkája, a Sindzse szeme hozta meg számára az országos népszerűséget. E néven publikált, többségében keleti tárgyú kalandregényeiben ötvöződik a biztonsággal kezelt tudományos ismeretek és a kutatások során felhalmozott tapasztalatok ismeretterjesztő szándéka, valamint a fordulatos, izgalmas, kalandos cselekmény. E kettősség - a tudományos háttér és az élvezetes olvasmányosság - adja e művek igazi értékét. Nagy szerepet játszanak kalandregényeiben az úgy nevezett visszatérő alakok: a főhős - főként maga Leslie L. Lawrence. Bűnügyi regényeinek többségét egyes szám első személyben írja (sci-fi- és horrorregényei, novellái viszont egyes szám harmadik személyben íródnak, többnyire). A regények általában egzotikus helyszíneken játszódnak, ahol rejtélyes, megmagyarázhatatlan gyilkosságok történnek - a szereplők ezeket a történet elején természetfölötti jelenségekkel magyarázzák -, amelyeket a főhős fejt meg és persze ő fogja meg a gyilkosokat. A szerző „munkájának része” és szenvedélye az utazás, a mai napig is lehetőség szerint regényeinek minden helyszínét felkeresi, hogy az adott országnak és az ott élő népek kultúrájának minél szemléletesebb leírását tudja adni.
A lakásán, egy Pest környéki házban találkoztunk.

- Megdöbbent, hogy milyen rendben van minden ebben a lakásban. Az egész életed ilyen rendezett?

- Valóban szeretem magam körül a rendet, de ez itt családi eredmény. A feleségemmel már csak ketten vagyunk, a gyerekek elköltöztek, és a feleségem nagyon rendes. Én rendetlenebb voltam nála, de amikor összekerültünk, muszáj volt alkalmazkodnom, és azóta én is rendes vagyok.

- Pedig általában az ellenkezője szokott történni, a felek inkább egymás rossz tulajdonságait veszik át: egy rendes-rendetlenből mindkettő rendetlen lesz...

- Nálunk nem így történt. Szeretjük a rendet, a tisztaságot. Talán azért is, mert a feleségem is Kelettel foglalkozik, mint én, és Keleten áltaIában nincs nagyon nagy rend és tisztaság. Akkor legalább itthon legyen. Meg az ember gyerekkorából is fakad: mindketten elég szegény családból származunk, sokan laktunk kicsi, lepusztult helyeken, rendetlenség közepette, és talán most ezt kompenzáljuk.

- Mit jelent az, hogy szegény családból jöttél?

- Egyik részről papcsaládból származom, református lelkészek voltak a nagy szüleim, a dédszüleim, és így tovább, és ez nem volt jó ajánlólevél 1945-ben. A másik ágon a nagyszüleim kulákok voltak, ezért apámat kirúgták az állásából, és hosszú ideig nagyon rossz körülmények között éltünk.

- Érezted abban az időben, hogy ez rossz, vagy csak később, amikor felfogtad?

- Vannak objektív dolgok, amikre visszaemlékszem. Az egyik, hogy nem mehettem gimnáziumba. A másik az, hogy nem lehettem úttörő, amit pedig borzasztóan szerettem volna, tudod, fehér ing, piros nyakkendő... De a gyerekkorom azért nem állandó fájdalom és sírás közepette telt. Tulajdonképpen jól éreztem magam, de mindig voltak olyan pontok az életben, amikor tudtam, hogy hátrányban vagyok a többiekkel szemben - leginkább a származásom miatt -, és ez nagyon nem volt jó.

- Ez egyfajta kívülállástudatot adott, vagy ösztönzést, hogy tartozni akarj valahová?

- Olyan iskolákba kerültem emiatt, ahol olyanokkal találkoztam, amilyen én is voltam, és azonosak voltak a problémáink. Például gimnázium helyett egy Cukor és Édesipari Technikum nevezetű középiskolába kerültem. Amikor már ott voltam, nagyon jó volt, és tulajdonképpen nem is bántam meg, de először sokk volt számomra, mert én gimnazista szerettem volna lenni. De még oda is csak protekcióval vettek fel, a szüleim mondták is, hogy a gyerekek előtt nem beszélni, nem mondani semmit. Mire kiderült, hogy itt mindenki ilyen. Egy csomó sváb gyerek volt, akiket sehová sem vettek fel, egy csomó papgyerek, akiket szintén, úgyhogy nyugodtan beszélhettünk egymás előtt.

- Gyerekként a magad fura világszemléletével be tudtál illeszkedni a közösségbe?

- Nem volt nekem olyan fura világnézetem...

- Az egész lényed egy kissé szemlélődő, egy kicsit ironikus...

- Mivel jól tanultam, mindig első voltam az osztályban, a többiek tiszteltek, tehát sehogyan sem lógtam ki a sorból.

- Ennyire okos voltál vagy ennyire szorgalmas? Vagy ennyire meg akartál felelni a szüleidnek? Kiből lesz jó tanuló?

- Nyilván hoztam magammal valahonnan valamit. Nehéz kérdés, hogy honnan, mert apám nem volt különösebben jó tanuló, és anyám sem volt annyira iskolázott... Feltehetően a papi ág. Ok prédikáltak, prédikációkat írtak, sok mindent csináltak, tehát ha jött valahonnan az irodalom és a humán tárgyak iránti vonzalom, akkor innen jöhetett. Azt gondolom, hogy ez részben adottság, részben meg volt nekem egy nagymamám, aki rengeteget foglalkozott velem. Apámat kirúgták az állásából, ki kellett mennünk a lakásunkból, és eléggé szűkös körülmények közepette a nagymamámhoz költöztünk. A nagymamám pedig rengeteget foglalkozott velünk, mert ő még azt tanulta, hogy a gyerekkel foglalkozni kell. Például minden nap kikérdezte tőlem a leckét, és úgy mentem az iskolába, hogy fel voltam készülve. Más gyerekkel nem értek rá ennyit foglalkozni a szülők, és tudod, milyen a gyerek... Volt egy osztálytársam, akinek az apja gipszöntő kisiparos volt - kerti törpéket és húsvéti nyulakat öntött -, és neki dolgoznia kellett a műhelyben, az apját nem az érdekelte, hogy meg- tanulta-e a másnapi leckét, hanem hogy megcsinálta-e rendesen a nyulakat. De a tehetség nem mindenre terjedt ki, például borzasztó rossz matematikus voltam. Ma is dermedten emlékszem a hétköznapi gyakorlatból vett szöveges feladatokra. Engem főleg a humán tárgyak érdekeltek, rengeteget olvastam, és tulajdonképpen éltem a világomat.

- Mit olvastál?

- Elsősorban a ’45 előtti ifjúsági irodalmat. A favorit Karl May volt, ő volt az, aki tulajdonképpen meghatározta az egész jövőmet. Miatta határoztam el, hogy én márpedig keletkutató leszek és író. Pontosabban utazó, aki Keleten utazik, leírja az emlékeit, az úti kalandjait. Én leszek a nagy magyar Karl May. Ezt tűztem ki magamnak úgy tizenegy éves koromban, és nagyjából sikerült is teljesítenem. A dolog talán azért bonyolultabb egy picit, mert Magyarországon elsősorban úgy ismerjük őt, mint az indiánregények íróját, de nagyon sok közel-keleti regényt is írt, amelyek a mai Irán, Törökország és Szíria területén játszódnak, és én elsősorban azokat szerettem. A mecseteket meg a minareteket szerettem volna látni és mászkálni a sivatagban. .. Az indiánok annyira nem érdekeltek, bár azokat is szorgalmasan elolvastam. Az utcában időnként parodizáltuk a gyerekekkel, és néha én voltam Old Shatterhand, ez nagyon izgalmas volt. Gondolom te is...

- Igen, de én inkább Coopert olvastam, tudod, Csingacsguk, Sólyomszem, Unkasz... És persze Vernét.

- Érdekes, én Vernét nem annyira kedveltem.

- Az ötvenes években kevesebb volt a Karl May, mert nem adták ki. A hatvanas években jött vissza.

- Karl Mayt valóban nem adták ki, mert a világháború után ez kényes kérdés volt. Azon túl, hogy német volt, a nietzschei filozófia alapján is állt: a németek a kiemelkedő emberek. Winnetou környékén mindenki német volt, csak nem tudtuk, mert Old Shatterhandnak hívták... Azonkívül vallásos is volt, mindig a kereszténység felsőbbrendűségét hirdette. A Karl May rossz név volt, a könyvtárakból kipakolták a selejtezésekkor, és gondolom, bezúzták. Valamikor '56 után jött az első Karl May-könyv, talán éppen a Winnetou. Ezek mind eléggé meg vannak húzva - ami mellesleg nem is ártott nekik.
Kérdezted, hogy mit olvastam. Ő volt az egyik. És amikor rászoktam Karl Mayra és egyáltalán az ifjúsági regényekre, akkor mindent kiolvastam, amit lehetett kapni. Borzasztóan szerettem volna olvasni, de nem volt mit, úgyhogy beiratkoztam a Kaposvári Könyvtárba, és kiolvastam a világirodalmat. Ilyen nemes egyszerűséggel: ami csak létezett. Az összes Zolát elolvastam, olyan dolgokat, amiknek a háromnegyed részét biztosan meg sem értettem, de mégis érdekelt és nagyon sokat tanultam belőlük.
Írni ugyanis úgy lehet megtanulni, ha valaki nagyon sokat olvas. Anélkül nem megy. Ott tanultam meg tulajdonképpen írni, noha egyetlen huncut szót sem írtam még le. Oldalakat föl tudtam memoriterként mondani a Viktor Hugo-kból, a Monté Cristóból. És anélkül, hogy tanították volna rá, megtanult az ember egy csomó dolgot: hogyan kell jó párbeszédet írni, valamit jól leírni, hogyan kell feszültséget teremteni, hogyan kell jó figurákat csinálni.

- Én anno a tájleírásokat átlapoztam. Csak utólag jöttem rá, hogy mennyire fontosak lettek volna...

- Én azokat is elolvastam.Mégpedig azért, mert azt hiszem, hogy csak szerdán és pénteken lehetett könyvet kölcsönözni, és addig ki kellett, hogy tartson. Ha elolvastam egy nap alatt, akkor két nap üres maradt, ezért aztán gondosan elolvastam minden mondatát.

- Amikor az utolsó tíz-húsz oldalhoz értél, akkor gyorsítottál, mert türelmetlen voltál, vagy lassítottál, hogy minél tovább tartson?

- Én más módszert alkalmaztam: kétszer olvastam el a könyvet. Először nagyon gyorsan, amikor tulajdonképpen csak a cselekményre koncentráltam. Roppant kíváncsi voltam mindig a történetre, de nem néztem meg soha a végét, ilyen durvaságot nem csináltam. Gyorsan elolvastam a könyvet, és amikor már tudtam, mi lesz a vége, akkor elkezdtem újra, és mondatról mondatra kiélveztem minden fordulatát, minden mozzanatát.

- Volt, amikor sajnáltam, hogy már csak tíz oldal van hátra egy-egy csodálatos könyvből.

- Igen, igen... nagy kár. Ez a sorozat varázsa a televízióban, hogy mindig jön a következő rész, és nincs ez a pánik... Tudod, hogy hat év és 378 rész még hátra van... Igen, akkor üres lett az ember egy picit, mintha az ismerőseim elutaztak volna.

- Ez az írásban is jelentkezik? Hogy amikor elérkezel a vége felé, akkor siettetnéd, vagy inkább lassítanád, hogy még élvezhesd?

- Ilyenkor inkább azt érzem, hogy egy kicsit elfáradok, és nagyon kell vigyázni, nehogy összecsapja az ember. Szívem szerint már befejezném, már hatszáz oldalt írtam, most már be kéne fejezni, de nem szabad, mert akkor tönkreteszed a többi hatszáz oldalt. Nagyon rossz, ha elsieti az ember a végét, és az olvasók ezt észreveszik. Számtalanszor érzi az ember, hogy az író vagy sorra írt, vagy valamiért fel kellett a könyvet egy kicsit pumpálnia.

- Megesik a legnagyobb alkotókkal is, hogy megold valamit, aztán elunja a dolgot.

- Igen, de erre vigyázni kell! Erre nagyon odafigyelek. Néha erőt kell vennem magamon, mert nincs mese: ha egy nap nem megy, akkor pihenek két napot, és megint nekikezdek - de nem szabad rosszat csinálni tudatosan, szándékosan. Az más, ha valami rosszul durran el, azzal mit kezdjek?

- Mikor jössz rá, ha valami nem „olyan”? Még közben?

- Olyan írótípus vagyok, mint ahogy olvasni szoktam: először megírom a könyvet elég gyorsan - az eléggé zaklatott is -, és utána legalább ugyanannyi idő kell, amíg átjavítgatom. Ilyenkor kiugranak a szerkezetnek és minden egyébnek a hibái. Egészen nevetséges dolgok is adódhatnak: hogy egyforma nevűek a szereplők - az olvasó össze fogja keverni őket, mert hasonlít a nevük, azt javítani kell. Vagy ismétlődnek benne bizonyos panelek, amiket szintén ki kell javítani. Vagy valamiből nagyon sok van: háromszor fordult elő ugyanaz a valami: jött, kiszállt a kocsiból, rálőttek; jött a kocsi, és ott is rálőttek...
Ilyenkor már olvasónak kell lennem. Ha más szemmel, ha úgy nézed, mint az olvasó, azonnal kiszúrod, hogy itt valami nem stimmel, és azt ki kell javítani.

- Olyan előfordul-e, hogy tudod, ki kellene húzni, de nagyon szereted azt a részt?

- Nem, ezt sohasem szabad! Kísértés mindig van, de nem szabad! A kezdő íróknak is azt szoktam mondani - és így is van hogy akkor lesz az ember tökéletesen ura a kéziratának, amikor úgy tudja nézni, mintha nem az övé lenne. Nem szabad arra gondolni, hogy „Az anyját! Ezen az egy rohadt mondaton tizenegytől egy óráig tököltem, és még mindig nem érzem, hogy jó!” Az ilyet gondolkodás nélkül ki kell húzni. Mert van olyan, amit nem lehet megírni. Van olyan gon­dolat, hogy hiába próbálod, nem lehet megfogalmazni, azt akkor abba kell hagyni, és más kell helyette. De vonatkozhat ez egy eseményre vagy más egyébre is: úgy kell nézni a kéziratot, mintha nem a tiéd lenne. Itt már nem lehet semmiféle érzelem, itt már csak a tény van, önmagában az anyag. El kell jutni arra a szintre - mint egy buddhista szerzetesnek -, hogy ezt már nem érzed, ez nem a tiéd, ez egy kézirat. És neki kell látni kijavítani - kegyetlenül.

- Hacsak utólag nem gondolod, hogy túl szigorú voltam magamhoz: ugyan nem volt funkciója, de jó hangulatot teremtett...

- Olyan is van. Régebben nem is annyira a szerzőre vonatkozott ez, hanem a lektorokra. Ki sem lehetett kerülni. A szocializmus idején elvittél egy könyvet, leadtad a Lektorátusnak, odajött egy lektor, és azt mondta, hogy „Innentől idáig ki kell húzni!”. Nem volt mese. Hacsak nem tudtál a lelkére beszélni... Ilyen eseteim nekem is voltak, amikor sok mindent ki kellett húznom egy-egy könyvből, amik igazság szerint nagyon kellettek volna bele, és nagyon tetszettek volna az olvasónak, de magasabb szempontok játszottak közre. Méghozzá két magasabb szempont is: Az egyik az, hogy a lektornak kellett valamit csinálnia. Neki az volt a fontos, hogy leadhassa a jelentést: „Lőrincz L. László könyvéből kihúzattam ennyi és ennyi oldalt.”
De volt ennél fontosabb is: a papír. A kiadóknál papírkontingens volt, és le volt bontva könyvekre, hogy egy évben hány mázsa jut neked, amit nem lehetett túllépni. Ha Lőrinc L. Lászlónak 92 mázsa papír jut erre a könyvre, de ő olyan vastag könyvet írt, hogy nem old­ható meg csak 150-ből, akkor meg kell húzni 92-re. Meg is mondták világosan: „Ha magának ebből a kétkötetes könyvéből nem csinálunk egy kötetet, akkor a Valamilyen Mariska a gyerekkönyvét nem tudja kiadni, mert maga elviszi a papírját.” Ezt nem kívánhattam, de nem is lehetett volna, így a kétkötetesből egykötetes lett.

- Írás közben kalkuláltál, hogy van még hátra 280 kilóm?

- Tulajdonképpen igen... Megfordult a fejemben, ha nem is kilókra lebontva, hogy ha nem lehet hosszabb, akkor úgyis ki kell húznom. Volt egy átlagterjedelem, ami persze nem vonatkozott a rendszer irodalmi vezetőinek a kegyeltjeire, azok sok mindent megengedhettek maguknak. Nem irigyeltem őket, de én kezdőként nem nagyon kiabálhattam. Pontosan tudtam, hogy nekem 150, uszkve 200 nyomtatott oldalas lehet a könyvem, és ha ennél több lesz, akkor úgyis ki kell húzni, tehát elkezdtem úgy dolgozni, hogy ne legyen ennél több.

- Ha valaki most végignézi az életművedet, és kellően figyelmes, akkor rá fog jönni, hogy melyek azok a könyvek, amelyeknél korlátozva voltál, és melyek azok, amelyeket már szabadon írhattál?

- Nem, biztos, hogy nem jönne rá. Más könyvet írtam, mint írhattam volna. Ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy rosszabb lett ezzel, hanem más lett. Egy csomó dolog kimaradt belőle, amit bele lehetett volna írni, és jó lett volna, ha beleírom. Azt aztán megírtam más könyvekben.

- Hogy jó, vagy nem jó, azt egy könyv írása közben mikor érzed?

- Amikor először elolvastam az egészet.

- Írás közben még nem gyanítod?

- Írás közben nem tudom megmondani. Írás közben egyet tudok megmondani: azt, hogy az aznap megírt anyag jó, vagy sem. Ennek nyilván az is az oka, hogy én minden nap írok. Ha minden nap ír az ember, nem minden nap van ugyanazon a lelki szinten. Van úgy, hogy érzem, ez most nem lett igazán jó, úgyhogy amikor majd az egészet összeolvasom és összerakom a könyvet, akkor majd kihúzom belőle ezt a tíz oldalt. De minden nap kell írni.

- Miért kellene? Miért nem engedheted meg azt a szabadságot, hogy ma nincs kedvem...

- Mert elveszted a fonalat, egyszerűen nem lehet ugyanott folytatni, ha kihagysz két napot. Akkor már sokat felejtettél, és nincs meg az a lendületed. Nem lehet másképp. Ha elkezd töredezni, azt nagyon megérzed. Végig ugyanabban a ritmusban kell élni, az elejétől a végéig. Én szombat és vasárnap is dolgozom ugyanezért, nem lehet másként. Amikor befejeztem, akkor lehet nyaralni meg lazítani, de közben nem.
Nyilván persze a könyv típusától is függ, mert egy életrajzi regényt - gondolom -, egészen más törvények szerint ír az ember, mint egy bűnügyi vagy kalandregényt. Itt nagyon szoros logikai rendben következnek egymás után az események ahhoz, hogy végén minden kiderüljön, és az logikus legyen.

- Érdekes, de számomra épp az írásaid emocionálisabb, misztikusabb részeinek van varázsuk, amit nem a logikával társítanék.

- Azért vannak alaptörvények, amelyeket nem lehet áthágni. Nem szabad ellentmondásoknak lenniük a könyvben. A könyv saját törvényeinek meg kell felelni. Főleg nálam, mert az az alapelv, hogy a valóság talaján álljon meg a dolog - kivéve a fantasztikus könyvet, ami egy más kategória. Ezek a kalandregények néha valóban a racionális és az irracionális határán billegnek, de én igyekszem mindig a földi világ létező valóságában maradni. Nálam, aki meghalt, az meghalt, nem járnak vissza, nincsenek igazi vérfarkasok, vámpírok, semmi ilyesmi. A vámpírról ki fog derülni, hogy ő Joe, aki be akarta csapni Jimet, ezért öltözött vámpírnak.

- Melyik nagyobb öröm számodra: a kitaláció vagy a megvalósítás?

- Egyformának gondolom. Különbség nemigen lehet közte, csak nem egy időben születnek meg, mert a történet maga sokkal tovább él az emberben, mint a megvalósítás tart. Miután már negyven-ötven éve - talán több is - vagyok a szakmában, nagyon sokat jártam Keleten, és nagyon sok jó történetet hallottam, sok mindent láttam. A történetek évtizedekig benne élnek az emberben úgy, hogy nem lesz belőlük könyv - és van, amiből sose lesz -, az pedig nagyon hosszú idő.
A megvalósítás jóval rövidebb. És vannak olyan történetek is, amiket szándékomban van megírni, de nem biztos, hogy valaha meg fogom írni. Többek között azért, mert az emberben óriási félelem van, hogy ha egyszer jól sikerült valami, és folytatja - mert az olvasók
követelik a folytatásokat - azt nagyon el lehet szúrni. Ez aztán visszahat az előző könyvre is, úgyhogy akkor már arra is azt mondják, hogy nem is olyan jó... Vannak olyan könyvek, amiket tudom, hogy folytatni kéne, és tulajdonképpen meg is van, hogy mit és hogyan, már majdhogynem megért a fejemben, mégis vacillálok még, húzom az időt, mert ennek a tervezett másodiknak az első része nagyon jó lett, és nem szeretném elrontani.

- Tudod előre, hogy mi az, ami biztos, hogy simán fog menni, és mi az, amiben vannak olyan buktatók, amiből nagyon jól is kijöhetsz, de akár benne is ragadhatsz?

- Nem, bár néha írás közben valóban olyan érzése van az embernek, hogy belekerült egy olyan hínármezőbe, amiből borzasztó nehéz lesz kijönni.
Egyszer találkoztam egy kanadai-magyar írónővel, aki bűnügyi regényeket ír. Kellemesen eltársalogtunk, és ő elmesélte, hogy éppen alkotói válságban van - így mondta -, mert háromnegyed részben megírt már egy bűnügyi regényt, és röviddel a befejezés előtt rájött, hogy senki nem lehet a gyilkos. Velem azért ilyen nem szokott előfordulni...

- Már előre mindent tudsz? Vagy van benned valami kíváncsiság?

- Kíváncsiság inkább annyiban van, hogy frappánsan, jól be tudom-e fejezni? Tudok-e egy jó befejezést csinálni hozzá, amire elmondható, hogy ütős is, de olyan, hogy az olvasó nagyon meg legyen vele elégedve, még akkor is, ha nincs is igazán befejezve, mert a befejezés nem mindig azt jelenti, hogy lezáródott, és minden tiszta? De az legalább jól meg legyen csinálva! Emiatt sokat nyugtalankodom is, de előre végiggondolom, hogy ki mit fog csinálni. Az előbb említett példa nyomán, azt azért jó tudni, hogy ki a gyilkos. Igyekszem megtervezni előre, de ugye a könyv önmagát írja, a könyv írás közben íródik, a váznak azonban már meg kell lennie az ember fejében.

- Van igazán viszonyod a hőseiddel? Van, akit igazán szeretsz, és van, akit nem, akit megbüntetsz?

- Kicsit ebben is olyannak kell lenni, mintha nem a tiéd lenne a könyv, picit távolról kell nézni. Mint az orvos, akinek azt tanítják, hogy nem szabad azonosulni a beteggel, mert ha azonosulsz vele, akkor elveszítetted. Itt is távolságot kell tartani.
A fiam, amikor még kicsi volt, hazajött az iskolából, és az volt neki az első, hogy elolvasta a napi tizennégy-tizenöt oldalt. Volt az egyik regényben egy szimpatikus ember, akit végül is kinyírnak a történet folyamán. Odajött hozzám, és azt mondta, hogy „Apu! Ez igazán disznóság, ez olyan rendes fickó...” És a vége az lett, hogy a fickó megúszta - azóta se tudja, hogy kinek köszönheti az életét. Van ilyen, de mindig kell lennie olyannak, aki otthagyja a fogát, mert csupa jó emberről nem lehet könyvet írni.

- De nem bosszant, hogy ez a mocsok, szemét alak meg egy ilyen jó csaj boldogan élnek?!...

- Igazából nem. Általában eléggé indifferensen viszonyulok a hőseimhez, kivéve a főhőst. Azzal azonosulni kell — nem én vagyok, csak azonosulni kell vele -, de a többitől távolságot tudok tartani. Nem kifejezetten úgy viszonyulok hozzájuk, mint az Isten az emberekhez, nem a teremtés folyamatát érzem. Ez egy mesterséges világ: megteremti az ember, de tudja, hogy nem igazi.

- Igen, de ha az igazi világ olyan igazságtalan, akkor legalább az én világomban!...

- Aki az én könyvemben megbűnhődik, az meg is érdemli, tehát igazából nincs sajnálat. Nem is szándékom, hogy igazságot tegyek. Egyszerűen a könyv belső logikájából fakad, hogy ki, mit érdemel.

- Olyan csaj se volt, akibe beleszerettél volna?

- De... az biztos... hát hogyne. Pontosabban, úgy írja meg az ember, hogy egy ideált tervez meg magának... Itt valóban tesz az ember egy kis kivételt, hogy aki nagyon csinos, kedves, az ne járjon nagyon rosszul, ebben kedvez az ember...

- Hátha hálás lesz neked...

- Ha fölélednének, fura világ venné körül az embert, az kétségtelen.

- Miben méred magad számára egy könyv sikerét?

- Két dologban: az egyik az, hogy nekem tessék. Ha ez megvan, ez már ötven százalék. A másik természetesen az olvasói elfogadottság - mondhatod példányszámnak is. Ez objektív mérce: ha sokan olvassák, akkor a könyv feltehetően jó. Pontosabban talán azt mondanám, hogy ha sokan olvasnak egy könyvet, akkor az annyit jelenthet, hogy az előző jó volt. Annak alapján ítélik meg a következőt...
És igyekszem, hogy a könyveim nagyon olcsók legyenek, mesterségesen olcsóak: nekem 1500 forint egy könyvem, két kötet 2000, ami a mai könyvárak mellett olcsó. Hogy sokan veszik, annak mégsem lehet az az oka, hogy olcsó, mert vannak könyvek, amelyeket, ha ingyen adnának, akkor sem kellenének senkinek. A példányszámon nyilván nagyon sok múlik, plusz a visszhangon. Van visszhangjuk bőven. Részben kapok e-maileket, részben vannak nem hivatalos honlapok - rólam és a műveimről csinálják -, azokat is nézegetem, olvasgatom, és nagyjából kiderül, hogy milyen a fogadtatás. Ez persze egy meghatározott olvasószámra vonatkozik, azon kívül nyilván sokmillió ember van Magyarországon, aki azt se tudja, hogy létezem, és nem olvassák a könyveimet.

- Képes vagy végigolvasni akkor is, ha valaki csúnyát ír rólad?

- Nagyon kevesen írnak csúnyákat... Persze a negatív kritikát senki sem szereti. Az ember nem arra született, hogy eleve mazochista legyen - gondolom én.

- Te tudod, hogy mire született az ember?

- Azt nem tudom, maximum azt tudom, hogy én mire születtem.

- És Te mire?

- Nagyon egyszerű a dolog. Én ugye protestáns vagyok, református. Nálunk a predesztináció nagyon fontos dolog. Van nekem egy kitűnő barátom, akit úgy hívnak, hogy Balczó András, aki szintén papsrác, ahogy én voltam, és nagyon sokat beszélgettünk. Ő is, meg én is úgy gondoltuk és gondoljuk, hogy valamire született az ember. Ha nem is abban a kálvini értelemben, hogy minden szögig és minden hajszálig pontosan előre megvan határozva minden, de az embernek küldetése van valamire, amit legjobb tudása szerint végre kell hajtania. Latin-Amerikában ezt úgy fogalmazzák meg, hogy Isten azért adta a rumbatököt az embereknek, hogy rázzák. Én ezt kaptam. Nevezz engem akárkinek, valamilyen módon kaptam valakitől egy megbízást valamire nézve, amihez tehetséget is kaptam, és az a dolgom, hogy ezt csináljam.

- Hogy írjál...

- Igen. írtam én tudományos cikkeket is, nyilván ilyen megbízatást is kaptam, de valahol összefonódik a kettő. Én erre vagyok képes, ezt tudom, szeretem és igyekszem csinálni a legjobb tudásom szerint.

- Annyi mindenre hihetjük az életünk folyamán, hogy nekünk ezt kell csinálni...

- Azért az előbb-utóbb kiderül.

- Meg vagy győződve, hogy Neked ezt kell - és lehet, hogy így is van -, aztán bemész egy ismerőshöz a kórházba, és látod, hogy az ápolónő vizet ad a szerencsétlen betegeknek, és rájössz, hogy ez mennyivel fontosabb.

- Úgy gondolom, hogy nem lehet mindenki ápolónő, nem ugyanazt a marsallbotot kapta mindenki. Mikor megkérdeznek egy amerikait egy Kojak- vagy valami más sorozatban, hogy „Maga miért ezt csinálja?”, az a válasz, hogy „Ez is egy munka, ezt is el kell valakinek végezni. ” Nem lehet mindenki ápolónő, nem lehet mindenki kertész vagy hídépítő. Valakinek ezt is kell csinálni, és én ezt a feladatot kaptam, ezt csinálom.

- A sors kegyeltje vagy, hogy ezt rögtön megérezted, és az életed rögtön sínre állt, vagy napszámosa vagy a sorsnak, akire kirótta az élet, hogy muszáj írnod?

- Attól függ, honnan nézed. Én ezt nem napszámnak érzem, hanem valóban egy jó foglalkozásnak, és szerencsém van, hogy ezt rótták ki rám, mert azt is kiróhatták volna, hogy ápoló legyek. De ez is egy nehéz dolog, mert lehet, hogy akkor azt érezném nagyon szerencsés dolognak. Mert akiben hivatástudat van, az nem úgy látja, mint egy kívülálló. Egy kívülálló mondhatja rólam is, hogy ahelyett, hogy ezt csinálom, sokkal bölcsebb dolgokat is csinálhatnék. De nekem ezt adta a sors, hogy szórakoztassak másokat. Az ápoló elsősorban az ember testével törődik, én meg - és te meg mások is - inkább a lelkével. Nagy dolog megismertetni az emberekkel valamit, amit addig nem tudtak, jókedvet csinálni az embereknek, szórakoztatni őket...

- Te mennyire vagy hiú?

- Nem igazán. Csak nem szeretem, ha igazságtalanul bántanak...

- És ha igazságtalanul dicsérnek?

- Ha úgy, hogy nem érdemlem meg, akkor azt sem szeretem.

- Tehát, nemcsak az a baj, ha igazságtalanul bántanak, hanem éppolyan baj, ha igazságtalanul dicsérnek is.

- Nézd, az emberi természet olyan, hogy a dicséretet jobban el tudja viselni. A negatív meg... De nem nagyon találkozom én negatív dolgokkal. Nemigen foglalkozik velem az emberiségnek az a része, amelyiknek esetleg nem tetszene a munkásságom.

- A papír nem szól vissza, de az élet tele van negatív dolgokkal, és rajtunk múlik, hogy ezt mennyire vesszük fel. Biztos, hogy Téged is ugyanúgy megtalálnak.

- Úgy gondolom - sok celebbel ellentétben hogy az ismertség fegyelemre is kötelez. Nem engedhetsz meg egy csomó dolgot magadnak, amit más megengedhet. Van, aki megengedi... sőt! Az borzasztó dolog. De ha én bemegyek valahová, és látom, hogy ismernek, akkor még azért se szólok, amiért esetleg szólnék, ha ismeretlen lennék. Ilyenkor mindig az van bennem, hogy azt fogják mondani: „Ez is micsoda barom, azt hiszi, hogy már valaki, csak mert megjelent neki egy halom könyve.” Inkább igyekszem elkerülni az ilyen helyzeteket.
Két évvel ezelőtt álltam egy közértnél, és a parkolóban nekem jött egy hölgy a kocsijával - az előző nap hoztam ki az enyémet a szervízből. Nagyon lerámoltam szegényt. Aztán leültünk egy közeli presszóba, hogy kicseréljük a papírokat, ahogy ilyenkor szokás. Szánta- bánta, annál is inkább, mert a kedvenc írója vagyok... Én meg úgy szégyelltem magam, mint még soha a büdös életben. „Borzasztóan sajnálom - mondtam neki. - Nem szoktam kiabálni senkivel, de tényleg tegnap hoztam ki a kocsit a szervizből. Inkább felejtsük el... ” Végül a biztosítás miatt muszáj volt, hogy intézze a dolgot, de én borzasztó rosszul éreztem magam néhány napig. Kicsit úgy éreztem magam, mintha Leslie Lawrence-t tartanák ettől hülyének, a főhősömet, aki hisztizett egy kis horpadás miatt, és nem is engem... Erre vigyáznia kell az embernek.

- De hát nem arra törekszünk eredendően, hogy egyre nagyobb szabadságunk legyen, közben pedig fegyelemmel, kontrollal kell élni azéletet, dolgozni?... Te, mint az ország legnépszerűbb írója, lehetnél szabad ember, akit ez nem érdekel...

- Mások, a celebek ebből élnek, a botrányokból, a balhékból, csupa olyasmit csinálnak, ami bekerül az újságba. Én kicsit szemérmes vagyok ezen a téren, nem szeretem, ha sokat foglalkoznak velem. Ha megveszik, olvassák a könyveimet, az jobb nekem, mint ha személyesen velem foglalkoznak. Főleg nem szeretném, ha azt mondanák, hogy én azt hiszem magamról, hogy...

- Ha most kapnál egy levelet, hogy a Morgan Bankház életjáradékot biztosít számodra, és az Antillákon egy kis szigeten élhetnél, más lennél? Másként öltözködnél, viselkednél, aludnál?...

- Biztos nem utasítanám vissza, de jelentősen nem változtatnék az életformámon. Már nem vagyok olyan fiatal... Ha harmincéves koromban tették volna föl ezt a kérdést, akkor nyilván másként válaszoltam volna rá.

- Mit mondtál volna akkor?

- Nem is tudom, mert már nem vagyok harmincéves. Nem iszom alkoholt tíz éve, diétázom, sok mindent nem csinálok már, tehát ma már nem igazán tudnám kihasználni, ha borzasztó sok pénzem lenne. Annyit tennék nyilván, hogy a családomat többet támogatnám, írnám a könyveket, legfeljebb nem érdekelne annyira, hogy a vásárlőerő csökken-e, vagy sem.

- Más voltál ötven, harminc, tíz évvel ezelőtt?

- Biztos, hogy más voltam. Akkor nyilván megettem volna két ebédet, kellemesen söröztem volna, és azt mondtam volna, hogy mostantól csak ezer frankos pezsgőt fogok inni - ha az annyival jobb egyébként mint a többi, mert csak az áráért nem. Biztosan kihasználtam volna a pénz adta lehetőséget, de oly módon, hogy ettől nem torzult volna az egyéniségem. De nagyjából ugyanezt csináltam volna.
A nagyon nagy sikerű írók, akiknek anyagiakban is óriási sikerük van - Dán Brown, J. K. Rowling és sokan mások -, tovább írják a könyveket, mert ez az életük, erre valók, ugyanúgy, mint én. Ez az a bizonyos predesztináció.

- Nem félsz, hogy egyszer el fog fogyni ez az ihlet, a muníció? Hogy nem lesz majd türelmed, nem lesz ötleted...

- Talán Stephen King nyilatkozta, hogy kinevezett egy négytagú bizottságot, ami a feleségéből és három ismerőséből áll, és felhatalmazta őket arra, hogy ha úgy érzik, elérkezik egyszer az a pont, akkor mind a négyen keressék őt fel, és mondják meg neki: „Stephen! Eljött az a pillanat, amikor arra kérünk, hogy ne csináld tovább! ” Mert nem biztos, hogy saját maga észreveszi az ember.

- Biztos, hogy nem. Ismerünk egy csomó színészt, sportolót, akinek már rég abba kellett volna hagynia.

- Nemrég olvastam a Huszti Péternek a Kik vagytok, hé! című könyvét, amiben leírja, hogy igyekszik időben abbahagyni, mert - mint mondja - borzasztó nézni azokat az idős színészeket, akik csak téblá- bolnak a színpadon, nem tudják a szöveget, nem tudják, mit kell csinálni, és mindenki csak döbbenten néz... Szeretné ezt elkerülni. Én is el szeretném kerülni, ezért én is kineveztem egy ilyen bizottságot - a feleségem, a lányom meg a fiam -, hogy időben szóljanak. És én el is fogadom majd, mert ez a megbízás, a predesztináció és a rumbatökrázás csak egy időre szól, nem örökre.

- Ha én lennék a gyereked, és észrevenném, nem vagyok biztos benne, hogy meg merném-e mondani?

- Valószínű, hogy nem... Abban bízom, hogy lesznek objektív jelei, amit magam is észreveszek: talán amikor már nem fogynak a könyvek... Valóban szerencsétlen dolog öreg és tompa embereket nézni, akik előtte nem voltak azok. Az ember csak abban reménykedhet, hogy talán ez nem történik meg vele, gyorsabban lefut a dolog, és nem kell még évekig kinézni a rácson...

- A könyveidnek, miközben rémes dolgok történnek bennük, mindig van valami elementáris életszeretete és optimizmusa.

- Ez nyilván belőlem fakad, és talán nem is tudatos. Igyekszem az életet vidám dolognak fölfogni, aminek sok jó oldala van. A klasszikus példával az a típus vagyok, aki a fél pohár vizet félig telének látja. Sok rossz dolog van persze, de sok jó is, és nekem azzal kell törődni. Pont azért lettem én ezen a téren az, aki vagyok, mert mindig is így fogtam föl az életet. Egy búskomor, egy komorabb ember nyilván nem ilyen könyveket írna.

- Igen, például Kafka nem így írt...

- Hát, nem röhögöd hülyére magad a könyvein. Én igyekszem köny- nyedébben felfogni, ilyen a hozzáállásom mindenhez, ezért aztán sok mindenre nem is vagyok alkalmas. Nagyobb, komolyabb funkciókra - amelyekkel időnként megpróbálják megkínálni az embert - sohasem voltam alkalmas, mert valahogy mindig a parodisztikus oldalát láttam az egésznek. Amikor öreg professzorok összeülnek és órákon keresztül hülyeségekről vitatkoznak... nekem mindig olyan mulatságos volt. És amikor megkérdeztek tőlem valamit, én ennek megfelelően válaszoltam, mire elterjedt, hogy a Lőrinczet nem lehet semmi komolyabb dologra alkalmazni, mert mindenből viccet csinál. Valahogy a vicces, a szarkasztikus, az ellentmondásos oldalát
látom a dolgoknak, és a könyvekben is ez szűrődik le. Az életet szeretni kell! A könyvekben meghalt tíz ember, de tíz meg nagyon jól jött ki belőle és boldogan él - én ezt szeretem kiemelni, nem a másik oldalt.

- Lőrincz meg Lawrence milyen viszonyban vannak egymással?

- Nem én vagyok Lawrence, bár hasonlítanak lelkileg, elég sok van belőlem Lawrence-ben. Abból is látszik, hogy Lawrence egy 38-as Smith & Wessonnal járja a világot, de szinte sohasem lő vele, igyekszik inkább ésszel megoldani a dolgokat. Egy jól nevelt úri fiú, nem káromkodik, ha ő azt mondja, hogy „szar”, más akkorra már felgyújtotta a házat. Igyekszik mindenkivel normálisan viselkedni. Zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok dicséretet kapok ezért a szülőktől az író-olvasó találkozókon, hogy nincsenek csúnya szavak a könyvekben. Azért, mert nem szeretném, hogy azt halljam vissza, hogy a gyerek az én könyvemen tanult meg káromkodni. Vannak arra más könyvek, a haverok, az utca, meg minden. Tehát van egy optimizmus a főhősben, vidám, szereti az életet, egy picit hedonista is talán - de nem én vagyok. Fordítva is igaz: én nem játszom el azt a szerepet alkatilag sem, és sehogyan sem.

- Nem is szeretnéd?

- Hát... ahhoz meg kéne fiatalodni. Az ember magát is beleírja a könyveibe, kétségtelen, de nem az én elrejtett vágyaim személyesedtek itt meg, abszolút nem erről van szó. írtam egy olyan figurát, aki szerethető, példaképnek is elfogadható, bár jó fizikai erőben van, nem egy izomagyú pali... Olyan figurát talán nem is tud írni egy író, aki teljesen idegen tőle. Ami pedig engem illet, én nem játszom őt soha. A magánéletben végképp nem, meg se próbálom. Inkább az a típus vagyok, mint a színész, aki lejátssza a Hamletet, aztán becsukja az öltözőt, hazamegy, és akkor már nem Hamlet, hanem XY.

- Van olyan ember, akit irigyelsz?

- Most már nem nagyon... nem hiányzik nekem már semmi. Azt irigyli az ember igazából, aki valami olyannal rendelkezik, ami neki nincs, és szeretné, ha lenne. Nem nagyon tudok már olyanokat mondani...

- Olyanokra gondoltam, akik angolul írtak és világsikerük lett.

- De, biztos. Ez nehéz kérdés. Hogy a sikere milyen egy embernek egy adott tehetséghez mérten, ahhoz pokoli szerencse is kell. A szerencse talán mindjárt azzal kezdődik, hogy hová születsz, milyen országban, milyen nyelvterületre, milyen családba. Nem mindegy, hogy valaki Londonban születik egy normális családba, vagy Ugandában egy nem normális családba, hogy két végletet mondjak. Ez eleve úgy meghatározza a sorsod, hogy az esélyed ezt kiegyenlíteni az életben a nullával egyenlő.
Ugyanez a különbség egy írónál fennáll akkor is, ha magyarnak született magyar anyanyelvvel, vagy amerikainak amerikai angol anyanyelvvel. Hozzá kell tenni, hogy ezeket a különbségeket elvileg még le tudod győzni, ha fiatal korodban kimész valahová, ott jársz iskolába, és szinte anyanyelvi szinten megtanulod a nyelvet, és meg- szerzed azt a megfelelő infrastruktúrát magad körül, ami ahhoz kell, hogy ott érvényesülj. Magyarul: ha tizenhat éves koromban kimentem volna Kaliforniába és letelepedtem volna Los Angelesben, ott jártam volna iskolába, barátaim lennének, akik itt-ott vannak a művészvilágban, és mindenkit ismerek, akkor biztos, hogy sokkal nagyobb karriert futottam volna be nemzetközi szinten, mint itt. Magyarországon ez nem megy.

- Ha elolvasod egy angol vagy amerikai szerző egy silány könyvét, ami világsiker, akkor érzed azt, hogy „Az anyját! Én ennél jobbat írok!”

- Persze, hogy érzem. Ilyenkor valóban érzek némi irigységet, hogy a fene egye meg!... Aztán arra gondolok, hogy másnak meg még rosszabb. Egy koszovóinak...
Teljesen függetlenül minden politikai felhangtól, nekem a rendszerváltás hozta meg a sikert. Mert ugye a rendszerváltás előtti időkben ugyan megjelent egy-két ifjúsági regényem, de igazából egy olyan pária voltam, akinek százezres nagyságrendben jelentek meg a könyvei, de ez senkit sem érdekelt. Egy kiadót se érdekelt. Ok igazából nem sikert akartak, hanem el akarták költeni azt a pénzt, amit az állam adott nekik. Én hátul álltam a sorban, mert sokan mások álltak előttem.
Nekem az hozta meg a sikert, hogy sok kiadó lett, elkezdték kiadni a könyveimet, a közönség olvashatta, megszerette... Baromi szerencse volt. Mert ha ez nincs, akkor most senki sem vagyok. Akkor továbbra is minden három évben megjelenhetett volna egy ifjúsági regényem, a Leslie-könyveket talán ki sem adták volna, mert ponyvának minősült - ami most már részben kezd polgárjogot nyerni. Tehát szerencse is kellett.
De valóban igaz, hogy ha arra gondolok, hogy Dán Brown mit kaszált világhírben meg pénzben, akkor irigylem. Adtak már ki nekem is németül meg itt-ott, és sikere volt, de ebbe a körbe egyszerűen nem lehet betörni, ahhoz kinn kell élni. Szinte az élet semmilyen területén sem tudsz olyan magyar embert mondani, aki itt, Magyarországon lett világhírű, és kapta volna meg azt az elismerést, amit megérdemelt a többiekhez viszonyítva is.

- Talán Molnár Ferenc.

- Talán Molnár, igen. De ez igaz a fizikusokra, biológusokra és bárkire, hogy ki kellett menniük ahhoz, hogy nagy emberek legyenek.

- Jobb lenne most az életed, ha világhírű lennél?

- Egy dolog miatt igen: az ember örül annak, ha minél többen olvassák. Nem mindegy, hogy ezt a könyvet ötvenezer ember olvasta el, vagy pedig hetvenmillió. Ez nagy örömet szerezne nekem. De ehhez hozzá lehet szokni, és tényleg, mindig arra kell gondolni, hogy ez még normális eredmény, mert másutt még rosszabb. Ha Koszovóba szüleiek, akkor az sem biztos, hogy nem lőttek volna még agyon.

- Amikor 1990 után megjött a siker, az boldogságot hozott, vagy egy kis keserűséget, hogy ennyi évet elvettek az életemből?

- Szerintem az öröm elnyomta a másikat... Akkor negyvenéves voltam, és meggyőződésem, hogy prózát írni ilyenkor szoktak az emberek, nem húszéves korban. Talán pár évet késtem valóban, mert nekem kiadtak azért science fictiont is és ifjúsági regényeket is, de a sikert igazából a Leslie Lawrence-könyvek hozták meg. Olyan nagyon nem bánkódtam emiatt, örültem, hogy megnyílt egy lehetőség számomra.
De ez is bonyolult kérdés. Kutató voltam az egyetemen, nagyon sokat dolgoztam az Akadémián, cikkeket írtam, és nem is nagyon lett volna időm ahhoz, hogy azt az anyagot összeszedjem, amiből később a könyveimet írtam. Ahhoz nekem kellett ez az idő. Mondhatnám, hogy normális váltás volt, hogy csak ennyi idős koromban kezdtem el írni. Elég sok kéziratot kapok fiatal emberektől, akik elküldik, hogy nézzem meg, tudok-e segíteni... Ezeknek a kilencvenkilenc százaléka nem olvasott semmit. Olvasott három könyvet tőlem. És van, aki tizennyolc éves. Néha elborzadok, amikor olvasom őket... Az önkritika teljes hiánya! Hogy mer valaki?... Tizenhat éves kislány ír könyvet bankárokról, és pontosan úgy beszélnek a bankárjai, mint ő a barátnőjével.

- Benned is volt kétség, hogy amit le tudsz írni, amit adni tudsz, az kell egyáltalán valakinek?

- Rém egyszerű volt: kiadták az első könyvemet, és elfogyott. Megírtam a másodikat, és az is elfogyott. Én pedig pontosan azt szűrtem le belőle, amit már mondtam: ha az első elfogyott és még a másodikat is megveszik, akkor az nyilván jó volt.

- Az elsőnél honnan tudták, hogy az jó?

- Onnan tudták, hogy mondta az egyik a másiknak - most a Leslie- könyvekről beszélünk. Bevittem a Magvetőbe annak idején, és a szerkesztők kihúztak, betettek - ahogy ez szokott lenni -, és a könyv megjelent. Különös visszhangot nem vártam, bár ez 1983-ban volt, már Gorbacsov idején, és már én is jobban megjelenhettem akkor. Mondták, hogy megjelent a könyv. Bementem a kiadóba, kaptam néhány tiszteletpéldányt belőle... Majd néztem a kirakatokat, és egy büdös darabot sem láttam sehol. Bementem az egyik boltba - még akkor nem ismert meg senki -, és rákérdeztem: „Megjelent egy Leslie Lawrence nevű szerzőnek egy könyve. Tetszettek már kapni?” Azt mondják: „Uram! Hol van az már? Elfogyott. Tíz darabot kaptunk belőle, a kirakatba ki se tettük.”
Aztán egy darabig csend volt, majd három hét múlva telefonált valaki, hogy ő a Hétfői Hírektől van, és nagy nehezen kinyomozta, hogy én írtam, és szeretne csinálni velem egy kis interjút a lapjában. Kiderítette, hogy 150 ezer példányban jelent meg, és ki sem került a kirakatba, mert egyszerűen eltűnt az egész. Erre már csak kénytelen voltam azt gondolni, hogy ez siker lett.
Hogy mégis valamelyest tompítsam a dolgok élét: nem azért lett ez akkora siker, mert ennyire felrázta a magyar társadalmat, hanem azért, mert nem volt eddig ilyen. Pontosan egy fehér foltba léptem bele. Addig bűnügyi regény meg kalandregény nem is volt egyáltalán. Berkesi András meg Mág Bertalan írtak ilyesmit, de azok másfélék, valami tényregényszerű dolgok voltak. Ez meg Nepálban játszódik, a serpák között, egy brit, de mégis magyar származású főhős... démonok, kolostor... egy egzotikus mese.
Később aztán a kiadók rohamot intéztek ellenem. Nem fényezem magam, de tényleg naponta jelentkezett egy kiadó - akkor alakult vagy ezer -, hogy neki, meg neki, meg neki is. Ez azért jelezte a sikert.

- Nem féltél, hogy ez a felfokozott tempó a minőség rovására megy? Van, hogy többet lő az ember, mint amennyit tölt.

- Fizikailag fiatalabb voltam, az agyam akkor még teljesen szűz volt ilyen szempontból, sok ötletem is volt, és akkor valóban nagyobb tempóban, többet is írtam. Igazából nem merül ki az ember, nem erről van szó, hanem arról, hogy ha valaki sokat ír, akkor óhatatlan, hogy átfedések, ismétlődések legyenek, ez elkerülhetetlen. Az olvasó meg olyan, hogy észreveszi: ez már ebben a könyvben is szerepelt, abban a könyvben is szerepelt. Fel kéne vinni az egészet egy számítógépre, akkor ki lehetne bökni, hogy valami szerepelt-e már? De én nem tartok még itt.
Furcsa, de vannak az embernek olyan pillanatai... olyan részletek néha, hogy már nem tudom, én írtam-e? Vagy mástól vettem? Az én ötletem, vagy sem? Néha inkább ki is hagyom... Ez a műfaj gyakorlatilag nagyon sok hasonló panelből építkezik - mint a televízió is -, és ha egy panel több könyvben ismétlődik, az feltűnhet.

- A siker mégiscsak múlik valamin, amit csak Te tudsz.

- Persze. Alapvetően jó történetet kell kitalálni, azon múlik minden. Egy jó sztorit kell kitalálni, és azt jól meg kell írni. Tudom, most baromi nagy bölcsességet mondtam ezzel, de egyszerűen ezen múlik. Önmagában az, hogy szeressék hallgatni az emberek és örömüket leljék a történetben magában. Valamikor a neolitban kezdődött, hogy ültek az emberek a tűz mellett, és valaki elkezdett mesélni, a többiek meg végighallgatták. Emberi igény, hogy szeretünk jó történeteket hallgatni, amikbe beleképzelhetjük magunkat, mi is lehetünk a szereplői. Egy rossz történetet senki sem hallgat szívesen. Egy jó, izgalmas kerettörténet kell, azt jól meg kell írni, a többi már csak mesterség.

- Hitchcocknál mindig eltöprengek, hogy azért csinálta így, mert őt ez izgatta, vagy tudta, hogy engem ez fog izgatni hatvan év múlva?

- Részben az kell, hogy amire predesztinálva vagy, az kijöjjön belőled, de hogy ezt jól csináld, jól jöjjön ki, ahhoz Te kellesz. Hogy minél jobb eredményt érj el. És ez nagyon sok mindenen múlik: múlik azon az adottságon, amid van, és egy csomó tanult dolog is kell az íráshoz. Ezért kell baromi sokat olvasni az embernek, mert ezt nem tanítják sehol. Rá kell érezni, hogy mi az, amit a könyvedben alkalmazni tudsz a sok lehetőség közül.
 Ennek nyilván van egy ösztönös és egy tudatos része. Egy nagyon tudatos része is, és ahhoz már mesterségbeli tudás is kell. Arról nem is beszélve, hogy magyarul is kell tudni hozzá. Tizenhat éves korában még nem tud úgy magyarul az ember, mint mondjuk a harminc- ötödik évében. Ahhoz, hogy írjál, ahhoz az anyanyelvedet nagyon jó szinten kell ismerni.

- Ha most meg kellene írnod a beszélgetésünket, hol játszódna? Hol élnénk, hol beszélgetnénk egy regényedben?

- Talán Angliában. Ezek a beszélgetős történetek... Esik az eső, nagy fekete autó áll a ház előtt, és ketten beszélgetnek... Az angoloknál sokat beszélgetnek, sok ott a beszélgetős krimi, mára egy picit talán változott annyiban, hogy akciósabb az élet.

- Elegánsak lennénk?

- Igen, igen. Valahogy így lehet elképzelni egy komolyabb interjút, ilyen körülmények között. Ezt nehezebb elképzelni egy kenyai környezetben, egy utcai kocsmában, körülöttük tevék bőgnek, rohan egy strucc, és gyerekek dobálóznak üres konzervdobozokkal. Ez a műfaj, ez a hangulat inkább angol.

- Whisky?

- Igen, igen, whisky mellett, talán pipa is...