IPM 1984 Jubileumi különszám

NAGYMOGULOK
Lőrincz L. László

A NAGYMOGULOK TÖRTÉNETE KÉTSÉGKÍVÜL KISEBB HELYET FOGLAL EL A VILÁGTÖRTÉNELEMBEN, MINT PÉLDÁUL A MONGOL VILÁGBIRODALOMÉ, INDIA MODERN KORI TÖRTÉNETÉRE AZONBAN ÓRIÁSI HATÁST GYAKOROLT. MA IS SOKAN KUTATJÁK A MOGUL URALOM TÖRTÉNETÉT, SZERVEZETI FELÉPÍTÉSÉT, HISZEN ENÉLKÜL ALIGHA ÉRTHETJÜK MEG AZOKAT AZ ESEMÉNYEKET, AMELYEK A SZUBKONTINENS TÖRTÉNETÉBEN AZ UTOLSÓ FÉL ÉVSZÁZADBAN JÁTSZÓDTAK LE.

Aurangzib nagymogul egy prófétával találkozik
- az arányaiban és távlatábrázolásában is valósághű kép a perzsa hatásokból,
India földjén kialakult mogul miniatúrafestészet különösen szép darabja
(nagyobb méretben való megtekintéshez kattints a képre)

A mongol világbirodalmat megalapító Dzsingisz kán a XIII. század első felében meghalt, s műve nem sokkal élte túl őt magát. A mongolok neve viszont még sok-sok évszázadon át rettegésben tartotta a világ népeit. Ezt a félelmet igyekeztek kihasználni a későbbi idők hódítói, akik közül sokan a mongolok leszármazottainak tekintették magukat, vagy legalábbis ezt igyekeztek elhitetni ellenfeleikkel és alattvalóikkal egyaránt. Ezt hirdette magáról az Aranyhorda bukása után a hódító Timur is, aki nemcsak hogy mongolul nem beszélt, de mongol származása is erősen kétségbe vonható.
MOHÁCSTÓL DELHIIG
A XIII. században a mongol birodalom a kínai Nagy Faltól egészen a Kárpátokig húzódott, s magába foglalta a Kaspi-tenger vidékét, a mai Afganisztán és Irán területét is. A mongol hódítás jellemző sajátossága, hogy a hódítók vékony rétege igen hamar - egy-két emberöltő alatt - asszimilálódott az őslakossághoz: elveszítette nyelvét, pusztai-nomád kultúráját és vallását is. Ez utóbbi azért fontos, mivel az animista hitvilág helyére szinte mindenütt az iszlám lépett. A korábban nem mohamedán mongol hódítók utódai lettek az iszlám legkérlelhetetlenebb, legtürelmetlenebb harcosai. A puszták nomádjai, hogy a nagy földművelő államok lakosai által termelt, számukra luxuscikknek tűnő javakhoz hozzájussanak, kegyetlen hadjáratokat vezettek a környező földműves-kultúrák ellen. Leggyakrabban Kína ellen fordultak, hiszen ott volt a szomszédságukban. Ahhoz viszonylag kevesen vették a bátorságot, hogy a Hindukus hegyláncon átkelve India földjére ereszkedjenek. Ha mégis megtették, ez többnyire a megsemmisülésüket eredményezte. S furcsa módon nem azért, mintha az indiai államok hadseregei legyőzték volna őket, hanem mert letelepedésük után felszívódtak a szubkontinens embertömegében. Hunok és más belsőázsiai nomádok egész csapatai tűntek el nyomtalanul India végtelen földjén.
Ahogy azonban a füves puszták lakói fokozatosan délnyugatra húzódtak, s az Oxus és laxartes (ma: Amu-Darja és Szir-Darja) vidékén telepedtek le, ahogy Afganisztán és Irán területén alapítottak államokat, India elérhető közelségbe került a számukra. Miután pedig ott rövidebb periódusoktól eltekintve nem jött létre egységes birodalom, a széttagoltság növelte a hódítók esélyeit. India viszonylag korán megismerkedett az iszlámmal. Az időszámításunk kezdete körüli időkben ugyanis már arab hajósok bonyolították a kereskedelmi forgalmat India és a Közel-Kelet között. Nemcsak kikötöttek India partjain, hanem kereskedőtelepeket is létesítettek. I. sz. 650 körül szárazföldi arab hadsereg zaklatta az indiai határvidékeket, és sikerült is elfoglalniuk Kabult. Tovább azonban nem merészkedtek.
Az ezredforduló tájékán Afganisztán területén török eredetű dinasztiák uralkodtak, és végül is területeket hódítva Indiától, terjeszteni kezdték ott az iszlámot. India belsejében iszlám államok jöttek létre, Delhiben szultán székelt: úgy látszott, hogy az új vallás végérvényesen megvetette a lábát. E mohamedán államok története azonban még nem vezet a mogulok világához. A mogul hódítás idején India földjén már csak töredékei éltek a korábbi iszlám birodalmaknak. Néhány évszázaddal később minden idők egyik legkönyörtelenebb hódítója, a sánta Timur Lénk is Indiára vetette a szemét: 1398-ban kirabolta és felgyújtotta Delhit, államot azonban nem tudott, talán nem is akart a meghódított területeken alapítani. Mint a nagy nomád hódítók általában, nem tartotta szükségesnek az elfoglalt területek megtartását: megelégedett többé-kevésbé rendszeres kifosztásukkal.
A mogul birodalom alapítási éve 1526; az az év, amikor nemcsak az indiaiak, hanem a magyarok is saját bőrükön tapasztalták az iszlám erejét. S nemcsak Magyarországon, hanem Indiában is döntő változások következtek be a hódítás nyomán.
A mogul dinasztia megalapítója Bábur volt (1483 - 1530), származására nézve közép-ázsiai (csagatáj) török, aki Dzsingisz kánra vezette vissza a származását. Természetesen elődei közé sorolta Timurt is. Bábur eredetileg Fergana ura volt, de a XVI. század első éveiben az üzbégek elűzték, és így kénytelen volt elfoglalni Kabult. Rövid idő alatt megerősödött, és a következő évtizedekben ellenőrzése alá vonta azokat a hágókat, amelyek Indiába vezettek.
Feltehetően nem volt egészen ismeretlen előtte a délkeletre elterülő csodálatos világ. Azért sem lehetett az, mert még mindig léteztek Indiában a korábbi iszlám hódítások nyomán keletkezett államok, ha erejük nem is volt a régi. Kereskedők közlekedtek rendszeresen a hágókon, és elhozták a delhi szultánság gazdagságának a hírét Afganisztánba. S Bábur, aki jól tudta, hogy dicső őse, Timur egyszer már felégette és kirabolta Delhit, aligha habozott soká, hogy utánozza példaképét.
AKBÁR, A BÖLCS
Nem pontosan tisztázott kérdés, hogy honnan ered a mogul dinasztia neve. Abban nagyjából egységesek a vélemények, hogy a mogul szó a mongolból ered. Csak az a kérdés, hogyan.
A XIII - XIV. század folyamán, Dzsingisz utódai alatt Afganisztán is mongol uralom alá került. Az itt letelepedett mongol lakosság, amely egészen a múlt századig megőrizte nyelvét, sőt néhányan még e század elejéig is, mongolnak nevezte magát. Nyilvánvalóan olyan mongol nyelvet beszéltek, amelyben a mongol szó mogolnak hangzott. Ezek után valószínűnek látszik, hogy a török Bábur hódításai során a mogol népcsoport is részt vett hadjárataiban, s mivel Bábur Dzsingisz kán utódának tartotta magát, dinasztiájának a mogol-mogul nevet adta. Mint már említettük, 1526 jelentős év volt India történetében. Az Afganisztánból bevonuló török csapatok Delhi mellett, Pánipatnál tönkreverték a delhi szultán, Ibrahim Lodi seregét, s bevették nemcsak Delhit, hanem a közeli Agrát is. Bábur Delhi legszebb mecsetében koronáztatta magát Hindusztán császárává.
A mogul dinasztia megalapítása tehát meglehetősen szokatlan körülmények között történt. Az új hódítónak, Báburnak nem a hindu uralkodókkal kellett megküzdenie a hatalomért és az iszlám hegemóniájáért, hanem egy másik iszlám uralkodóval, aki korábban ugyancsak erőszakkal jutott Delhi trónjára.
Bábur 1530-ban bekövetkezett halálakor meglehetősen nagy darabot mondhatott a magáénak Ázsia földjéből. Uralma alá tartozott Afganisztán és Észak-India egészen a Bengáli-öbölig.
Bábur, aki nem közönséges hadvezéri képességekkel volt megáldva, hiába - legalábbis a halála utáni időkben úgy tűnt, hiába - hozta azonban létre birodalmát. Fia, Humájún nem volt méltó az apához. Előbb testvére szakította el tőle Afganisztánt, majd egy afgán katonai vezető, Ser sah az észak-indiai területeket. S bár az alighogy létrehozott birodalom a bomlás állapotába jutott, éppen Ser sah volt az, aki megvetette a későbbi nagy birodalom alapjait.

Tudós sejkek ülése
- a mogul képzőművésziét részben az indiai műveltség hatására
erősen „eretnek” jellegű a mohamedán kultúrájú műalkotások között,
hiszen emberi alakokat ábrázol
(nagyobb méretben való megtekintéshez kattints a képre)

Ser sah felismerte, hogy a hatalmas ország központosítás híján bármelyik pillanatban szétszakadhat, ezért rendkívül kemény és határozott intézkedéseket foganatosított. Letörte az egyes területeken kiskirályként uralkodó afgán katonai parancsnokok uralmát, és Delhiből helytartókkal váltotta föl őket. Megszüntette az adózás régi rendszerét: a földterület hozama szerint vetette ki az adókat. A parasztokat érdekeltté tette a termelésben, mivel megtiltotta, hogy a törvényes adónál többet elvegyenek tőlük. Utakat építtetett, tehát az egyes országrészek között megkönnyítette a közlekedést. A laza szerkezetű országból igyekezett egy erős, központosított birodalmat létrehozni.
1555-ben azonban váratlan dolog történt. Az Afganisztán területére menekült Humájún visszatért, s rajtaütésszerű támadással bevette Delhit és Agrát. ő sem örülhetett sokáig diadalának, mert egy évvel később megölték. A megüresedett trónt fia, Akbár (1556-1605) foglalta el: a nagymogulok közül is a legnagyobb. Akbár, elődeihez hasonlóan azt vallotta, hogy csak a központosított monarchia lehet életképes, s minden eszközzel letörte az ellenálló nagyurakat, sok esetben saját hadvezéreit, nem zárkózott el azonban az ésszerű kompromisszumok elől sem. Mivel nem nézhette tétlenül, hogy határain indiai fejedelemségek jelentsenek állandó veszélyt, igyekezett a korbács és a mézesmadzag politikájával hatalma alá vonni őket. S az indiai fejedelmek, akik józan megfontolásból hajlottak a mogul hatalommal való kiegyezésre, feladták függetlenségüket: elismerték Akbár fennhatóságát. A mogul fejedelem nagysága ez esetben abban nyilvánult meg, hogy nem próbálta megszállni szomszédait, hanem a fejedelmeket kinevezte helytartóivá - katonaállítási kötelezettséggel. Politikájának helyességét bizonyítja, hogy a hindu fejedelmek végig kitartottak a mogul birodalom mellett, amely számukra is védelmet nyújtott - hűségesebbek voltak, mint a moszlim előkelők, akik fütyültek a közös vallásra, ha a mogulok kincseiről volt szó.
AZ ISZLÁM KARDJA
Akbár uralkodását a vallási tolerancia jellemezte. Bár az ellene lázadókkal néha kegyetlenkedett is - a krónikások szerint egy város ostroma után harmincezer hindu parasztot végeztetett ki -, a meghódított és birodalmához csatolt területeken már nem tett különbséget mohamedán és hindu között. Minden parasztnak vallási hovatartozásától függetlenül kellett fizetnie az adót a megtermelt javak után (nagyjából egyharmadot), a hindukra korábban kirótt f ej adót pedig eltörölte. Megszüntette a korábban úgyszintén kifejezetten a hinduk ellen hozott egészen sajátos adót is, amelyet a Gangesz-ban való rituális fürdésért kellett fizetni. Megtiltotta a hindu templomok lerombolását - igaz, újakat sem építtetett. Nagy „elődjéhez", Dzsingisz kánhoz hasonlóan katonai mintára szervezte meg birodalmát. A tisztségviselők a manszabdárok lettek; ez a cím egyúttal bizonyos katonai rangot is jelentett. A manszabdárok 33 csoportot alkottak; a legmagasabb rangúak tízezer katonát állítottak ki háború esetén, a legkisebb rangúak csak tízet. A manszabdárok rangjuknak megfelelő fizetést kaptak a központi államkasszából, embereik pedig zsoldot. A hadsereg azonban nem volt állandó, csak háború esetén toborozták össze.
Ugyanakkor szintén Dzsingisz kán hadszervezetéhez hasonlóan, Akbár is rendelkezett egy állandó hadtesttel, amely gyakorlatilag a testőrség funkcióját töltötte be. S míg a hadsereg - moszlim és hindu katonák egyformán - lassú, tevés, gyalogos és elefántháton közlekedő osztagokból állt, addig ez a mintegy 45 ezer főnyi mag lovashadsereg volt, és szinte kizárólag török katonák alkották. Arról is beszámolnak a krónikák, hogy ezek a nomád lovastaktikát alkalmazó testőrök az ellenséget átkarolva, vagy éppen a hátába kerülve, gyakran rettenetes pusztítást végeztek. Természetesen, végszükség esetén pártütő rokonai ellenében is rájuk támaszkodhatott az uralkodó.
Az óriási birodalomban, amely magában foglalta Afganisztánt és India felét, sohasem volt teljes a béke. Akbár politikai hitvallása az volt ugyanis, hogy a már megszerzett hatalmat csak újabb hódításokkal lehet megtartani, mégis viszonylagos nyugalom uralkodott. A nyugodt életmód és a vallási tolerancia láttán végül sok moszlim előkelő úgy érezte: Akbár szakított az iszlámmal, és hitetlenné vált. S bár a későbbi krónikások erősen eltúlozzák Akbár „hitetlenségét", mindenesetre nem egészen alaptalanul gyanúsították. A vallásoknak és filozófiai rendszereknek abban a szüntelen kavargásában, amely az uralkodót körülvette, alig hihető, hogy ragaszkodott volna Mohamed dogmáihoz, még ha a hagyományok erre kötelezték is.
Akbárnak azt is szemére hányták a muzulmánok, hogy a hold-időszámítást - amely az iszlám hagyományokban gyökerezik - a Naphoz igazodó időszámítással helyettesítette. S még ha csak ezt tette volna! De saját maga alkotott egy újfajta rítust és filozófiai rendszert, amelynek középpontjába a Nap tiszteletét állította. S hogy valamennyi vallásból kiválaszthassa a számára legmegfelelőbb elemeket, gyakorta rendeztetett nyilvános hitvitákat az egyes vallások képviselői között. Élete vége felé hátat fordított a hús élvezetének, és a hindukhoz hasonlóan vegetáriánussá vált. Akbár 1605-ben bekövetkezett halála után fia, Dzsehán-gir (1605-1627) került a trónra. S bár uralkodása alatt lényegében nem változott a birodalom helyzete, a vallási toleranciának vége szakadt. Dzsehángir az iszlám kardjának tartotta magát, és ha nem is vezetett be a hinduk ellen szigorú törvényeket, gyakran előfordult, hogy lerombolták a hindu templomokat, vagy mecsetté alakították át őket. Ekkor indult meg az a folyamat, amely a modern korban az indiai moszlimok és hinduk kibékíthetetlen ellentéteihez vezetett. A krónikások lágyszívű, a szépet értékelő, a természetet kedvelő uralkodónak mutatják be Dzsehángirt, aki hosszú ideig képes volt elgyönyörlfödni egy fában vagy nyíló virágban. A rossz nyelvek szerint valójában nem is ő uralkodott, hanem energikus és tehetséges felesége, a perzsa származású Núr Dzsehán.
ÉS JÖTTEK AZ ANGOLOK
Unokája, Aurangzib (1658-1707) alatt nyerte el a mogulok birodalma legnagyobb kiterjedését. Afganisztánon kívül szinte egész India a birodalom része volt már - kivéve egy egészen apró darabot a szubkontinens legdélebbi csücskén. Aurangzib megvalósította, ami a történelem folyamán valamennyi indiai uralkodó álma volt, függetlenül attól, hogy a hindu, a buddhista vagy a moszlim vallás követője volt-e: meghódította és uralma alá hajtotta az egész szubkontinenst. Ugyanakkor, furcsa módon, uralkodása alatt kezdődött meg a birodalom felbomlása, vagy legalábbis előrevetette árnyékát a későbbi pusztulás. Mivel az iszlám jog nem ismerte el az uralkodó elsőszülött fiának feltétlen igényét a trónra, és az utódlást a szélesebb család döntésétől tette függővé, Aurangzibnak szinte élete végéig trónbitorló rokonaival kellett hadakoznia, akik, kihasználva a birodalom immár szinte áttekinthetetlen nagyságát, független kényurakként uralkodtak. Aurangzib ezenkívül az iszlám megszállott híve volt, s mint ilyen, hallani sem akart a vallási toleranciáról. A hinduk templomait leromboltatta: ismét életbe léptek a nem moszlimokat sújtó rendeletek; s a hindu katonai vezetők háttérbe szorultak a török vagy perzsa eredetű moszlimok mögött. Mindezek ellenére hiba lenne Aurangzib alakjában kizárólag a Nagy Akbár építette birodalom sírásóját látni. Ő maga is sokat tett azért, hogy a mogul birodalom fennmaradjon, s számos intézkedése népszerűvé tette. Szigorú, de igazságos törvényeket hozott az uralkodása kezdetén fellépett zűrzavar megfékezésére. Mindenesetre a birodalmat kifejezetten iszlamizált formában képzelte el, ahol a jogalkotás az iszlám szellemében történik, s annak mindenki köteles alávetni magát, akármilyen vallás követője is.

Sáh Dzsehán kihallgatása
- ilyen volt az indiai nagymogulok közvetlen udvartartása;
a Diván-i-Ám, a Nyilvános kihallgatások csarnokában főhelyen a nagyúr,
körülötte leghűségesebb emberei
(nagyobb méretben való megtekintéshez kattints a képre)

Ünnep Dzsehángir koronázása alkalmából
- az iszlám szokásaitól „elrugaszkodó” festő annyira reálisan ábrázolja a résztvevőket,
hogy nemcsak öltözetük, de arcuk típusa és kifejezése alapján is
megkülönböztethetők a mongol és a hindu alakok
(nagyobb méretben való megtekintéshez kattints a képre)

A vallási merevség később a szakadár mozgalmak mozgatójává lett, ami még tovább veszélyeztette a birodalom egységét. A mellőzött és sértődött hindu hercegek csak ímmel-ámmal álltak a központi hatalom mellé, a mohamedán vezetők pedig azzal az ürüggyel, hogy az iszlám törvények megtartásán fáradoznak, rémuralmat vezettek be az alájuk rendelt tartományokban. Napirenden voltak a gyilkosságok, fosztogatások, templomrombolások.
Aurangzib halála után újjáéledtek a trónviszályok, amelyekből a trónutódlásra egyébként teljesen esélytelen manszabdárok is kivették a részüket. A hatalmas állam kezdett széttöredezni: egyre több területi egység lépett az önállóság útjára, bár kezdetben elismerték a nagymogul fennhatóságát. Még a hindu hercegek is a nagymogul nevében uralkodtak hindu alattvalóik felett - ennyire erős kapoccsá vált néhány évszázad alatt a birodalomhoz való tartozás gondolata. A birodalom bukásához egy külső támadás adta meg a végső lökést. Nádir sah perzsa uralkodó szemet vetett Indiára, s Afganisztánon áthaladva hadjáratot vezetett a legyengült szubkontinens ellen. 1739-ben legyőzte a mogulok és szövetségeseik sebtében felállított hadseregét, kifosztotta Delhit, s a nagymogulok legnagyobb sérelmére még a mogul uralkodók híres pávatrónját is elhurcolta Perzsiába. Bár Nádir maga soha nem akart letelepedni India földjén - támadása kifejezetten rablóhadjárat volt -, ő ásta meg a mogul birodalom sírját. Kivonulása után röviddel hindu maratnák vonultak be Delhibe.
Ezzel a mozzanattal lényegében vége is a mogul dinasztia történetének. India földjén a perzsák, törökök és afgánok után sokkal erősebb, hatalmasabb és gőgösebb hódítók jelentek meg: az angolok. A történelem furcsa fintora, hogy az egykori hódítók kései leszármazottját, Bahádur sahot, az utolsó nagymogult 1857-ben az új hatalom egyik képviselője, Hodson hadnagy tartóztatta le, és küldte száműzetésbe Rangoonba, ahol 1862-ben halt meg. S talán még furcsább, hogy ez a letartóztatás a pánipati csata után történt - ahol a nagymogul seregei vereséget szenvedtek az angoloktól -, éppen azon a csatamezőn, ahol 300 évvel korábban a hatalmukat megszerezték. Sic transit glória mundi...
A VISZÁLY MAGVAI
Korábban említettük, hogy India már a mogul hódítás előtt megismerkedett az iszlámmal. Maga a hinduizmus rendkívül toleráns volt: az első időkben legalábbis nem tett különbséget hindu és moszlim között. Terjedelmes pantheonjába a tiszteletet érdemlő istenek közé éppen úgy befért Mohamed és Allah, mint Krisztus vagy Buddha.
Az iszlám azonban, természeténél fogva, a legkisebb mértékben sem volt toleráns. Mindig és mindenütt egyeduralomra törekedett, csak azt ismerte el egyenlő jogú polgárnak, aki áttért az „igaz” hitre. A moszlim vezető réteg csak az iszlám jog alapján felépített államot volt hajlandó elismerni a sajátjának, s emellett tűzön-vízen át kitartott.
Az első nagymogul, Bábur, hódítóként érkezett, és úgy is halt meg. Soha nem érezte hazájának Indiát: arról ábrándozott, hogy visszatér ősei földjére, Közép-Ázsiába, ahonnan kiűzték. Nem sokat törődött a vallási toleranciával, győztes volt és hódító: alázatot követelt, nem megértést.
Utódai azonban már India földjén születtek, más vallású alattvalók szomszédságában, akik ugyanannak a hazának voltak a gyermekei. A legnagyobb mogul, Akbár megértette, hogy két lehetőség előtt áll: vagy soknemzetiségű és sokvallású birodalomnak lesz az uralkodója, ahol viszonylagos vallásszabadság érvényesül, vagy az iszlám terrorjával megkísérli engedelmességre kényszeríteni hindu alattvalóit. Államférfiúi nagyságát bizonyítja, hogy az előbbi megoldás mellett döntött. Ahelyett, hogy erejét véget nem érő vallásháborúkban emésztette volna fel, vállalva a moszlim egyház haragját, megpróbált igazi „összindiai” uralkodóként cselekedni.
A hindu hercegek a legmesszebbmenőkig értékelték Akbár toleranciáját, és maguk is a birodalom egyenlő jogú polgárainak érezték magukat. S ez a „birodalmi gondolat” még azután is meghatározta tetteiket, amikor jószerével már semmit sem várhattak a mogul államtól. Akbár dédunokája, Aurangzib, sajnálatos módon a másik felfogást képviselte. Az iszlám vallási vezetők és moszlim előkelők követelésének eleget téve egyvallású és egynemzetiségű államot akart megvalósítani azon a területen, ahol nagyrészt más nyelvű és más vallású népek ették ugyanannak a földnek a kenyerét. Nem ismerte fel, hogy a vallási türelmetlenség, a nemzetiségi terror csak olaj a tűzre, és minden olyan ország, amely semmibe veszi azokat a fiait, akik nem ugyanolyan nyelven beszélnek, esetleg nem ugyanannak az istennek a követői, mint az uralkodó réteg, bukásra van ítélve. Aurangzib személyes sorsa nem kelt bennünk különösebb részvétet, hiszen rövidlátásával maga hívta ki maga ellen a végzetet, hibás politikája azonban hosszan tartó viszály magvait vetette el hinduk és mohamedánok között.
Nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy a szubkontinens a függetlenség visszanyerése után különböző vallású országokra esett szét. A mogul hódítás nemcsak India politikai életében hozott változásokat, hanem kultúrájában is. Nem is lehetett ez másként: hiszen két egymástól eltérő, mégis egyaránt óriási múlttal és hagyományokkal rendelkező kultúra kölcsönhatása nem múlhatolt el nyomtalanul.
A mogul uralom időszakához kapcsolódik az arab betűkkel írott urdu nyelv létrejötte is. Már neve is erre a korszakra utal; hiszen a mongol - török orda, ordu (horda, csapat, sőt: palota) jelentésű szóból ered. Az urdu és hindu és a török vagy perzsa nyelvet beszélő lakosság érintkezésének megkönnyítésére alakult ki. Nyelvtana a hinduhoz áll igen közel, szókészletében hindi szavak keverednek perzsa, török és arab szavakkal. Még a mai napig is közvetítő nyelvként használatos India különféle nyelveket beszélő lakosai között, s az angol mellett Pakisztán egyik hivatalos nyelve.
ERETNEK DÍSZÍTÉS
A hinduizmus és az iszlám kölcsönhatásából olyan új vallások születtek, amelyek megpróbálták mindkettőből az elfogadható és összeötvözhető elemeket átvenni. Már maga Akbár is kísérletet tett egy sajátos vallás létrehozására, a moszlim egyházi vezető réteg azonban ellenségesen lépett fel az uralkodó „újításával" szemben, s így az nem is terjedt el. Sokká] jobban terjedtek azonban az egyszerű nép között született szinkretikus vallások. Kabir (1440 - 1518) a takács, költő és filozófus, bráhmana anya szülötte volt, de moszlim nevelőapa mellett nőtt fel, sikerrel próbálta az iszlám egyistenhitét a hinduizmussal összeegyeztetni. Dádu, aki a XVI. és XVII. század fordulóján élt, azt tanította, hogy az isten neve, száma, s a valláshoz kapcsolódó mindenféle rítus csak jelkép, semmi más, s a jelkép mögött ugyanaz a tartalom rejtezik. A legjelentősebb vallásalapító azonban a Pandzsáb területén született, hindu származású Nának volt (1469 - 1538), aki mindkét vallás legjelentősebb tanait megtartva igen népszerű új vallást hozott létre. A hinduizmusból átvette a reinkarnáció tanait, azaz, hogy van újjászületés, éspedig az előző élet által meghatározott minőségben, ugyanakkor megtartotta az iszlám egyistenhitét is. Magát a legfőbb vezetőnek, gurunak nevezte, tanítványait pedig szikheknek, azaz tanítványoknak. A később üldözött, és kemény ellenállást kifejtő szikhek sok borsot törtek a mogul uralkodók orra alá, s India egyik leghatékonyabb katonai erejévé váltak.

Abbasz sah kerti trónon
- a perzsa eredetű Abbaszida-ház alapítóját a festő a perzsa stílusú iskola
szabályai szerint ábrázolja: részleteiben igen valósághű,
de az egymás mögötti képsíkokat egymás fölé helyezve ábrázolja
(nagyobb méretben való megtekintéshez kattints a képre)

A két kultúra egymásra hatásából jött létre a híres mogul építőművészet is, amelynek legszebb alkotásait ma is megcsodálhatjuk Indiában. Jellemző sajátosságai közül talán az az egyik legfontosabb, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonított a természettel kialakított harmóniának, olyanformán, hogy a természetet épületközeibe hozta. A díszkertek igen nagy szerepet játszottak a mogul építőművészetben. A Belső-Ázsia pusztaságairól, vagy a Kaspi-tenger mellékéről érkezett hódítók nehezen alkalmazkodtak India forró éghajlatához, és díszkertekbe, fürdőmedencékbe és árnyas lugasokba menekültek a nap égető heve elől.
A sajátos mogul építészeti stílus kialakítása Dzsehángir nagymogulhoz és korához fűződik. Az indiai forróság elől az uralkodó gyakran menekült az észak-indiai. Kasmírba, és Dzsehángir felesége, a perzsa származású Núr Dzsehán gyönyörű díszkerteket építtetett a kasmíri főváros, Srinagár közelében, egy csodálatos tó partján. „Dzsehángir építészeti alkotásai közt a választékos, előkelő ízlésnek kimagasló példáit láthatjuk. Ilyen mű az Iltimad-ud-Daula síremlék, amelyet a nagymogul Agrában Nur Dzsehán apjának állíttatott. Finom arányaival, kimért egyensúlyával, elegáns egyszerűségével, amely a dús díszítmények ellenére is dominál, egyike a mogul kor legtökéletesebb alkotásainak. Nur Dzsehán királyasszony perzsa ízlésének és művészi érzékének nagy része volt a Dzsehángir korában tudatosan kifejlődő mogul stílus létrehozásában. Míg Dzsehángir... fenntartás nélkül alkalmazta építkezéseiben a hindu elemeket, addig a perzsa-muzulmán jellegű művekben Nur Dzsehán hajlama vált irányadóvá... Dzsehángir síremlékében már határozottan kibontakozik az a nagyvonalú, de mégis könnyed, finom és gazdag stílus, amely majd Dzsehángir fia, Sah Dzsehán uralkodása alatt éri el tetőfokát. Ez már beteljesült eredmény: szervesen magába olvasztotta a hindu hatásokat, ezeket a szaracén hagyomány legjavával egyesítve, s új, egészen sajátos, magabiztos stílust képvisel, amely egyidejűleg mogul és indiai” - írta a mogul stílus kialakulásáról Baktay Ervin, az indiai művészetek legjobb hazai ismerője.
Dzsehángir udvarában külföldi művészek és iparosok is dolgoztak, többek között olaszok, akik megismertették a mogulokkal a pietra dura eljárást, azaz márvány alapon színes kőberakást (intarziát). A perzsa művészet bár kétségtelenül az iszlám művészet része, mégis más, mint például az arab, amely kizárólag geometriai díszítéseket alkalmaz. A perzsák suták, és bizonyos szempontból eretnekek, ami visszatükröződik díszítőművészetükben is. Az arabokkal, törökökkel ellentétben elvétve állatokat is ábrázoltak, növényeket azonban rendszeresen: indák, virágok, levelek keverednek geometrikus díszítőelemekkel. „A virágos ornamentika, amelynek egyik eleme az életfa ősrégi motívuma, Dzsehángir korában a mogul művészet egyik fő elemévé vált, s a pietra dura eljárás ezt különösen hatásossá fejlesztette” - írja Baktay Ervin.
A LEGSZEBB SÍREMLÉK
A mogul művészet legcsodálatosabb és leghíresebb alkotása a Tádzs Mahal. Adjuk át ismét a szót Baktay Ervinnek: „Sah Dzsehán, minden életvidám hajlama mellett is, kivételes ragaszkodással szerette kedvenc asszonyát, Mumtáz-i Mahalt. Amikor ez tizenharmadik magzatának világrahozatalakor, de még fiatalon, 1631-ben meghalt, a nagymogul valósággal búskomorságba esett, vigasztalhatatlan volt, és minden uralkodói feladatát elhanyagolta. Eltökélte, hogy olyan síremléket állíttat feledhetetlen asszonyának, aminőt még nem látott a világ. A művet egyúttal a maga sírhelyének is szánta. Ágra közelében, a Jamuná partján választotta ki helyét. Már ebben is meggondolt művészi szempont érvényesült. Sah Dzsehán összehívatta birodalmának legjelesebb építőmestereit, s ezek egymással vetélkedve készítették el terveiket. Amelyek leginkább megnyerték a császár tetszését, azokat plasztikus kivitelben, kicsinyített másolatban elkészítették, így vitte el a pálmát az a mű, melyet Tádzs Mahal (Sír palota) néven ismerünk... Egykorú mogul krónikák és emlékiratok részletesen beszámolnak az előkészületekről, felsorolják mindazok neveit, akik a pályázatban részt vettek, s akik a megbízatás alapján végül kivitelezték az építkezést. Egyetlen európai volt az utóbbiak közt, az ötvös - valószínűleg a francia Austin de Bordeaux -, aki a tömör ezüstdíszes ajtókat készítette: a palotának azt a részét éppen, amely később a háborús időkben eltűnt. Azért érdemes ezt megemlíteni, mert volt olyan igyekezet, amely el akarta hitetni, hogy India egyik legremekebb alkotását európai mester tervezte és építette... A Tádzs Mahalt érzelmes, áradozó útleírók annyiszor dicsőítették, hogy komoly kritikával kell szemügyre vennünk. De kibír minden kritikát, sőt minél behatóbban vizsgáljuk, annál jobban kiviláglik az értéke. Ha valamit tökéletesnek lehet mondani, a Tádzs Mahal az. Értve tökéletes alatt azt, hogy a mű maradéktalanul megvalósítja a gondolatot, amely létrehozta, és hogy nem lehet másképpen elképzelni, mint amilyen. Ha képzeletben megkíséreljük bármely részletében megváltoztatni, tömegét, arányait módosítani, rájövünk, hogy ez képtelenség, mert a legcsekélyebb eltérés az adott megoldástól megsemmisítené a mű meggyőzően egységes, hibátlanul egyensúlyos, szerves, szinte megrendítőnek nevezhető hatását. Ezt a világ híres építészeti alkotásai közül csak igen kevésről lehet elmondani! ... A Tádzs joggal nevezhető a mogul művészet legcsodálatosabb alkotásának, és nem túlzás, ha a világ egyik legnagyobb remekművét látjuk benne. Kevés olyan alkotás van, amely kibírja az elismerés szuperlatívuszait. A Tádzs azonban ilyen...
Az öregedő, reménye vesztett ember minden gondolatával az egyetlen nő emléke felé fordult, akit életében igazán, mélyen szeretett. A Musszaman Burdzs (Nyolcszögletű torony) erkélyéről egyre csak a messziről fehéren derengő Tádzs Mahalt nézte és már csak egy vágya maradt: örökre megpihenni a pótolhatatlan hitves oldalán. Ügy mondják, ott halt meg az erkélyen, s utolsó pillantása a Tádzs formáin tört meg." A hitvesét sirató nagymogult ugyanis saját fia, a türelmetlen Aurangzib letaszította a trónról, és palotafogságra ítélte. Sah Dzsehán az agrai palota erkélyén töltötte élete utolsó éveit.
A mogul építészet mellett méltán említhetjük a mogul festészetet is, amely ugyancsak két stílusirányzat, a hindu és az iszlám keveredéséből jött létre. Az indiai muzulmán festészet létrejötte Akbár nagymogul nevéhez fűződik, aki szerette a festészetet, udvarában sok festőt foglalkoztatott. Mivel ő már valóban indiainak érezte magát, nem rekedt meg a perzsa (iszlám) festészet hagyományainál. Udvarában hindu festők is dolgoztak, s ezek belevitték alkotásaikba a hindu festőiskolák sajátosságait: például a természet szeretetteljes ábrázolását. A mogul festészet Akbár utódai alatt realistává vált: a mindennapi élet gondos ábrázolása lett a legfőbb téma az arcképfestészet mellett. Persze elsősorban udvari, arisztokratikus festészet volt és maradt is.
Sajátos vonása a mogul festészetnek a perspektíva alkalmazása, amely Dzsehángir korától kezdve általánossá vált a korábbi ábrázolásmód helyett. (Addig ugyanis a távolabbi alakokat a közelebbiek feje fölé festették.) A mogul képeken, miniatúrákon ábrázolt jelenetek, a mindennapi életből vett és aprólékosan hű részletek nagy segítséget nyújtanak a kutatónak, hogy megismerje egy távoli, letűnt világ mindennapi életét. A mogul kultúra nem gyakorolt nagy hatást Európára - hiszen térben messzire volt tőle -, bár Rembrandt nagyra értékelte a mogul festészetet, és fel is használta egyes motívumait.
A mogul birodalom létrejötte és bukása tanulsággal szolgálhat a mai idők embere számára is. Csak az az ország vagy birodalom vészelheti át az idő múlását, amely minden polgárának - bőre színétől, nyelvétől és vallásától függetlenül - egyenlő jogokat biztosít.