Lőrincz L. László: A magyar Dan Brown

A tudósok közt író, az írók közt tudós maradt Lőrincz L. László, de nem bánja. Ma már nem járna mongol kocsmákat, hogy elsajátítsa a nyelvet, egész más célja van: hogy évente legalább kétszer boldoggá tehesse az olvasóit, még időtlen időkig.

V. A.: Tudja még, hogy mondják óperzsául a sivatagi ugróbolhát?
L. L.: Á, nem, ilyeneket már nem tudok.

V. A.: Olvastam egy interjút, melyben dicsekedett, hogy már gyerekként is tudta.
L. L.: Tudja, mikor voltam gyerek? 55 éve. Azóta elfelej­tettem. Ráadásul perzsául meg törökül végül nem tanultam meg, csak akartam.

V. A.: De mongolul igen. Nem lehet könnyű nyelv. Jó nyelv­érzéke van?
L. L.: Nincs, minden nyelvért megküzdöttem. Fiatalon persze könnyebben tanultam, például oroszul. Ugyanis gyerekként nyáron részt vettem Szentkirályszabadján egy orosz katonai reptér építésében. Akkor még Ausztria szovjet megszállás alatt állt, így egy óriási csempészhálózat alakult ki a reptér építői meg a Bécsben állomásozó szovjet katonák és köztem. Keresztapa voltam 14 évesen! Az volt a szerencsénk, hogy minden gép nálunk landolt, az is, amelyik Bécsből indult, és az is, amelyik oda jött. Az egyiken nyugati, a másikon keleti áruk voltak. Hihetetlen csencselés zajlott, és én iszonyú gazdag lettem a kakaó- és kölnibizniszből.
Párhuzamosan pedig jól megtanultam oroszul, egy-két hét alatt már én lettem a tolmács. Úgyhogy nekem szolgálati biciklim volt, ami azt jelentette, hogy kirendeltek mellém egy szovjet katonát, és ő szállított engem a vázon.

V. A.: A mongolt máshogy tanulta felnőtt fejjel: kocsmákban... Aztán gyűjtött mongol meséket is. Van valami tipikus a mongol mesékben, úgy, ahogy például a magyarban a legkisebb fiú szerencséje, aki elindul világot járni?
L. L.: Persze. De vissza kell mennünk a régi időkig, amikor az egész birodalom a kínai nagy faltól az Alföldig tartott. Ennek a hatalmas pusztai zónának nemcsak a tárgyi kultúrája hasonló, de a szellemi is. Ezért szokták azt mondani magyar tudósok, hogy valójában a kereszténység előtti magyar kultúra is fenn­maradt, csak nem a mi nyelvünkön, hanem mondjuk burjátul. Például a mongoloknál ugyanúgy létezik a Fehérlófia meséje.

V. A.: De miért éppen a mongol mesék? A mágikus világ vagy a mesék szeretete?
L. L.: Nekem eredetileg a hősénekek tetszettek. Ahogy lovagok sárkányokkal küzdenek, és körbeveszik őket mitikus szörnyek. És hát az éneklés kultúrája is csodálatos. A holdfényes jurta előtt ül a mesélő, körötte emberek, csöndben hallgatják. Egy-egy történet mindig több napig tartott, vagy akár egy hónapig is.

V. A.: Mint ma a szappanoperák?
L. L.: Pontosan. Minden este a legizgalmasabb résznél hagyták abba az énekesek. Egyébként nagyon szigorú szabályok voltak. Például csak éjszaka lehetett énekelni, amikor a Fiastyúk fent volt az égen, csak télen, és csak profik énekelhettek.

V. A.: Az nem lehet véletlen, hogy énekekkel és mesékkel kezdett el foglalkozni, végül maga is történeket írt. Nem arról van szó, hogy maradt önben valami gyermeki?
L. L.: Nem tudom, elképzelhető. A törté­netek mindig nagyon izgattak. Ha én abban a korban születtem volna, biztos, hogy éne­kes lettem volna.

V. A.: Jó, hogy mondja. Van egy regénye, amely az időutazással foglalkozik. Ha utazhatna, hova menne? Mikor élne?
L. L.: Érdekes módon nem a mongol jurták korában. Engem nagyon izgat Róma, vagy a birodalom bukása után létező vagy nem létező Arthur király, a lovagkor. De mondok mást is. A nagy felfedezések, a gyarmatosítás kora is érdekel.

V. A.: Nem mindegy, hogy gyarmatosított vagy gyarma­tosító lenne...
L. L.: Világos, hogy gyarmatosító... De ne gondoljon a rab­szolgatartásra vagy a hatalomra. Inkább csak figyelnék.

V. A.: Gondolom, irodalmi élmények miatt lett kíváncsi pont ezekre az időszakokra, lehet tudni, hogy sokat olvasott. De hogyan fér össze Karl May és Franz Kafka? Hogy lehetnek ők a kedvencei?
L. L.: Nem egy időben olvastam őket. Nekem az a nagy szerencsém, hogy kiolvastam a világirodalmat.

V. A.: Ez egy kis túlzásnak hangzik.
L. L.: Amikor gyerek voltam, nem volt tévé meg rádió. Úgyhogy olvastam. Beiratkoztam a kaposvári könyvtárba, és akkortájt, '49-ben volt egy nagy selejtezés a könyvtár­ban, kidobálták a szovjet ideológia szempontjából megkér­dőjelezhető műveket. De a klasszikusok bent maradtak. Zola, Balzac... én meg őket kezdtem olvasni. Meg Cervan­testől a Don Quijotét.

V. A.: Ebbe a sorba még mindig nem illik Kafka.
L. L.: Azért én nem csak kalandokat olvastam, szerintem Kafka befér a fantasztikus kategóriába, talán még a sci-fibe is. Valaki rovarrá változik... gondoljon bele. Vagy A perben az irracionális megértése.

V. A.: És Umberto Ecóval hogy áll? Ha akarom, párhuzamot tudok vonni önök között. Tudósként irodalmat írnak, még ha más típusút is.
L. L.: A rózsa nevét ismerem, de valahogy nem áll hozzám igazán közel.

V. A.: Meglep. Akkor mondok másik példát. Dan Brown, a nagy bestsellerszerző.
L. L.: Nem savanyú a szőlő, de lássuk be, óriási szerencséje van, hogy angolszász világba született, és úgy is ír. Ha ő len­gyel vagy cseh lenne, akkor a kutya sem ismerné. A Da Vinci-kódban a világ legérdekesebb témáját boncolgatta. Ráadásul akkora hisztit keltett, hogy ez maga volt az ingyenreklám. Olyan, mint a lottóötös. De hozzá kell tennem, hogy Dan Brown előtte is írt már könyveket, és azokat senki nem olvasta. Csak most, utólag. Szóval panaszkodhat mindenki, aki magyar, mert mi be vagyunk zárva egy fura és kicsi nyelv és kultúra határai közé. Mindenki, aki kelet-európai. Magyarországot a világon senki nem ismeri. Ha azt mondom Mexikóban, hogy Bartók Béla, fogalmuk sincs, miről beszélek.

Nők Lapja Cafe - Veiszer Alinda - 2009. 12. 07. - Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában! 

V. A.: Az általában vidám szeme most nem mosolyog. Keserűvé vált az arca.
L. L.: Igen, mert az, hogy magyar vagyok, lehetetlenné teszi a kijutást a nemzetközi színtérre.

V. A.: Fáj, hogy nem angolszász területen született, hogy nem jutott túl a határokon, még könyvei német fordításai ellenére sem?
L. L.: Egy biztos. Ha én most fiatal volnék, elmennék. Magyarnak születtem, amit nem szégyellek, de nem is dicsekszem vele. Viszont szerintem egy írónak ez óriási hátrány. Nézzen körül, akik nemzetközi díjakat nyertek, nem is magyarul publikálnak.

V. A.: Vagy nem csak magyarul. Egyébként azon gondolkozom, milyen érdekesen skizofrén a maga státusza. Tudósként író, íróként tudós. Az írók hogyan tekintenek önre?
L. L.: A bestsellerírókban és a „másféle" regényt írókban annyi a közös, hogy ugyanazt a nyelvet használják. Ők nem foglalkoznak velem, és én sem más írók problémáival. Egyébként a Magyar írószövetség tagja vagyok, és nem mondanak rosszat rólam. De én Nemere István vagy Vavyan Fable problémáit érzem magamhoz közelebb.

V. A.: Zavarja, ha azt mondják, hogy bulvár?
L. L.: Nem. Abszolút nem. Mi tudatosan arra játszunk, hogy az olvasó pihenjen, szórakozzon, tanuljon. Nem törekszünk nagy mélységekbe, az emberi lélek ábrázolásának hosszú és unalmas útjára. Nem akarunk részletesen elmélyedni problémákban, nem akarunk a „vájtszeműeknek" írni. Egy a lényeg, hogy a kis olvasótáborom számára én legyek az isten. Mindenkinek, aki elvégzett négy osztályt, annak szeretnék írni.

V. A.: Az előbb beszéltünk arról, hogy a mongol mesélésnek milyen kötött szabályai voltak. Ennek az irodalomnak is megvannak a szabályai?
L. L.: A bűnügyi regények lényegi szabálya, hogy A pontban elkövetnek egy gyilkosságot. B pontban kiderül a tettes személye, a kettő között pedig borzasztó logikusnak kell lenni. Nagyjából ettől nem lehet eltérni. Pontosan olyan, hogy adott néhány séma. és azokat kell feldíszíteni. Olyan ez, mint amikor a középkori festőknek megmondták, hogy mit kell festeni. Nem festettek összevissza, hanem megrendelésre.De azért nem mindegy, hogy Da Vinci vagy Gipsz Jakab fest egy festményt, ez a különbség közöttünk, bestsellerírók között is.

V. A.: És ön mikor jött rá a műfaj alapszabályaira?
L. L.: Nagyon sokat olvastam. Gyakran előfordul, hogy fiatalok kéziratokat küldenek nekem, és megkérdezik, hogyan kell regényt írni. Én ilyenkor megkérdezem, hogy mit olvasott, és ha kiderül, hogy valaki három Leslie L. Lawrence-t olvasott, és ő akarja megírni a negyediket, akkor mindig elmondom, hogy én negyvenévesen kezdtem el írni, és több ezer oldal volt mögöttem. így tanultam meg a karakterábrázolás szabályait, hogy mennyire el kell térnie egymástól a szereplők nevének, külsejének, tulajdonságainak. Vagy hogyan teremtsünk feszültséget. Hogyan írjunk párbeszédet. Mikor jöjjön poén. Vagy hogy néha le kell ültetni a cselekményt, hogy ne fáradjon el az olvasó. És akkor ezt össze kell gyúrni, ehhez kell érzék vagy tehetség.

V. A.: De nem unja ezt a szabályrendszert? Ráadásul önnek általában évi két könyve jelenik meg, nagyon tudatos időzítéssel. Májusban a nyári szünetre készülőknek, novemberben pedig a karácsonyi vásárlást célozza... Általában az írók nem írnak ennyit.
L. L.: Ez egy munka. Mindenki dolgozik. Meg egy kicsit teremtés is. Létrehozok más világokat.

V. A.: Ezek a világok biztosítják önnek, hogy kiszakadjon a hétköznapokból?
L. L.: Igen. Olyankor átmegyek egy másik dimenzióba. Csak úgy lehet alkotni.

V. A.: Álmodik a szereplőkről? Folytatódnak a sztorik éjjel?
L. L.: Nem. Soha. Nagyon határozottan elkülönítem ezt meg azt a világot. Általában, ha befejeztem a napi penzumot, becsukom magam mögött az ajtót, és újra Lőrincz László vagyok, aki meccset néz a tévében.

V. A.: És nem hiányzik a tudományos munka?
L. L.: Hiányzik, de kinőttem, kiöregedtem belőle. Az egész embert kíván. És akkor írni nem tudnék.

V. A.: Na de negyvenévesen még nem öregedett ki, más miatt hagyta ott. Miért?
L. L.: A regényírás megkönnyítette a döntést. Például könnyebben hagytam ott a hülye tanszékvezetőmet, akivel képtelen voltam kijönni. Ha nem írnék, lehet, hogy harcoltam volna vele húsz éven keresztül, és akkor ma lehetnék akadémikus is, meg ülhetnék a diliházban is. És még legalább öt ilyen okom volt.

V. A.: Például?
L. L.: Nagyon fiatalon lettem a tudományok kandidátusa, 27 évesen. A doktori disszertációmra azt mondták, hogy nem fogadják el, ne siessek, túl fiatal vagyok. Tehát nem a munkámat ítélték meg, hanem a koromat.

V. A.: Másik ok lehetett, hogy a tudományos pályán nincs annyi pénz...
L. L.: Ez is lehetett volna egy indok, de ez kivédhető azzal, ha az ember elmegy máshova kutatni. Sokat gondolkodtam azon, hogy maradjak-e. Aztán az élet eldöntötte. Akkor születtek a gyerekeim, ráadásul elkezdték kiadni a könyveimet, így végül nem mentem.

V. A.: Karrierista?
L. L.: Persze. Minél többet szerettem volna kihozni magamból, és azt, hogy sok embert érdekeljen, amit csinálok. Minél előbbre akartam jutni, persze hozzá kell tennem, hogy nem mindenáron. Soha nem akartam, és szerintem nem is bántottam senkit.

V. A.: Akkor most elégedett?
L. L.: Igen, tulajdonképpen igen.

V. A.: És eljön a pillanat, amikor azt érzi, hogy már mindent megírt, és abbahagyja?
L. L.: Nem, olyan biztosan nem lesz. Azt hiszem, Bartók mondta, amikor a halálra készülődött, hogy milyen kár, mert még tele kofferjai vannak, amiket nem nyitott ki. Én is így vagyok ezzel.

Köszönet a cikkért Csengének