A pesthidegkúti házára nem nehéz rátalálni. Van ugyan a szomszédságban egy kisebb palotaféle, amely elterelheti róla a figyelmet, de azért ez se kutya. Illetve: van itt kutya is mert hát a kúria kertjébe lépőt borjúnyi kaukázusi juhász akarja megszeretni. Nem harapós, nyugtat bennünket a gazda gyanúsan keleties mosollyal — amit persze tüstént a tibeti-mongol vonzalomnak tulajdonítunk —, és csakugyan: az ebet alig lehet a vendégköszöntőből visszafogni. Így hát csupán a levegőt lehet itt harapni, annyira friss. Domboldal, fű, fa virág, s jókora épületben egy kétéltű vagy talán többéletű orientalista.
Mert akár Lőrincz L. Lászlót keressük, akár Leslie L. Lawrence vagy Frank Cockney felől tudakozódunk, egyaránt ugyanahhoz az ötvenhét esztendeje Szilvásszentmártonban született, joviális úrhoz van szerencsénk. Illetve akkor még hosszabb ideig korántsem lehetett úrnak nevezni, legföljebb kulákivadéknak titulálták a kitűnően tanuló gyereket. Eminenssége, így persze mit sem ért, csupán a cukoripari technikumba vették fel. Ám nem a drazsénak vagy a pralinénak volt mongolos vagy tibeti arca, hanem Karl May indiánkönyveiben és főként arab tárgyú kalandregényeiben hemzsegett mindenféle keleties egzotikum. S minthogy a kötetek végén kis szószedet is tájékoztatta az érdeklődő olvasót, Lőrincz L. Laci — ha ugyan így hívták akkor — csakhamar betéve tudta, hogy a török korbács vagy a fekete homokvihar mit jelent arabul. És azt is eltökélte: ha megnő, hűséges szolgájával bejárja ezeket a helyeket, iszonyú kalandokon esik majd át, és meg is írja őket.
Így aztán a cukor- és édesipari matúrával, természetesen, a budapesti bölcsészkarra jelentkezett. Magyar-történelem szakra vették fel, de — bár eredetileg arab-török stádiumra készült — végül némi csereberével csupán a "mongolokhoz" kerülhetett. S ott ragadt persze, méghozzá egyetlen hallgatónak, mert akkor hiába kerestek oda más, fanatizálható, majdani kutatójelölteket. Mert Ligeti Lajos, a mongolisztika professzora és apostola valóban gyógyíthatatlan szenvedélyt oltott növendékeibe, Lőrincz L. Lászlót is magával ragadta ez az európaitól gyökeresen eltérő, archaikus és eleven világ. Valami, ami már nem létezik, és mégis megnyílik a beavatottak előtt. Ahogyan vendéglátónk mondja: egy elmúlt társadalom és kultúra megidézése révén egy kis világteremtésbe lehet így belekóstolni, beletekinteni. Mondjuk egy tibeti mese révén Belső—Ázsia régiségébe. Mert Lőrincz L. László végül e térség néprajzának, vallástörténetének, mitológiájának kutatója lett. Az egyetemen és az — akkor Diákotthonnak nevezett — Eötvös Kollégiumban erre a nagy keleti kalandra igazán fölkészülhetett. S nem csupán Ligeti professzor jóvoltából. A tanár-, író- és tudósjelöltek nagy igyekezettel próbálták látókörüket tágítani, cseréltek egymásétól távoli ismereteket. Az összehasonlító szemléletre, a képzelet bátor alkalmazására gyakorolhattak így, mely nélkül művész vagy kutató nem sokra mehet. És Lőrincz L. László mindkettőre készülődött. Már diákként forgatta tollát a Somogyi Néplapban — néha már akkor "keletiesen". Az egyetemen az óhatatlan ismeretcsere ellenére, főként idő hiányában, átmenetileg szünetelt ez a szépirodalmi igyekezet. Aztán az ifjú orientalista a mongol népköltészetről, mitológiáról, Mongólia történetéről tett le az asztalra dolgozatot. S nem csupán kiváltságosok számára, mert kezdettől fontosnak tartotta: amit e műveltségben megtalált és sajátos rendbe foglalt, ne csupán saját szellemi birtoka, de köztulajdon legyen.
Ez vezérelte abban is, hogy majdan — Leslie L. Lawrence és Frank Cockney "közreműködésével"— megháromszorozza magát. Nem sokat törődve bizonyos szakmai fintorfogásokkal, hiszen a szórakoztató-ismeretterjesztő könyvek ontása közben (mert három és fél millió példányban ötvennél több könyvet publikált az elmúlt évtizedekben) a tudományos munkával sem hagyott fel. S így csakugyan magyar May Károlyként vezetheti ifjú olvasóit — talán a holnap orientalistáit is — tevekaravánnal vagy gyalogszerrel mondjuk az Altaj hegyvidékre, tibeti démonok és varázslók közé, vagy éppen egy föld alatti piramishoz netán hosszú szafárira. De L. Lawrence is hajlandó megmutatni kalandvágyó és tudni kész bárkinek Sindzse szemét, A karvaly árnyékát, Holdanyó fényes arcát, Huan-ti átkát, A vérfarkas éjszakáját, Siva utolsó táncát, a suttogó árnyak öblét, az ördög fekete kalapját, Miranda koporsóját vagy éppen Omosi mama sípját. Persze az így címzett regények révén. Most éppen a rodzsungok kolostorába tekinthet be az olvasó (csekély nyolcvanezer példányban, mert a háromarcú ember még ma is így olvastatja magát), és cikkünk megjelenésekor már a legújabb kötet is kikerül a pesthidegkúti alkotóházból. Könnyű persze annak akinek — már-már "hatvanodva" — így jár az agya, tolla.
Ami különben a házát illeti, annak belseje éppoly puritán, mint a farmeros házigazda. Nem élnek itt nagy társadalmi életet, amelyhez ki kéne öltözni, az efféle munkához ez is megteszi Lőrinc L. László mindhárom, végül is egyívású énjén a Kelet nyakkendő nélkül is bebocsátja. Amúgy is egyszerű itt a családi életvitel: nem gyűjtenek ékszerre, ilyen-olyan drágaságokra. A falon sehol egy festmény, az épületben mennél kevesebb a porfogó. A gazdagságot mindig félteni kell — egy keleti közmondás szerint. Hát ebben a házban nincs sok ok izgalomra. Innen a betörő nagy zsákmányt nem remélhet. Sallangmentesen élni, lakni jó, s a legfontosabb, hogy az ember jól érezze magát. Ahogyan Lőrincz-Lawrence-Cockney tartja: a Kelet varázsa ez.
Egy szép nevű asszony: Nádasdi Zsuzsanna, Cooper, a kaukázusi juhászkutya, egy tiszteletreméltóan grafomán orientalista, néhány egyszerű bútor, tiszta fehér falak — ennyi volna a leltár. No és tornyok a házon, melyekbe egyelőre csak verebek járnak, noha a házigazda úgy véli: oda fel inkább baglyok illenének. Persze, mongolos arcéllel, tibeties tekintettel. Már csak azért is, mert maga Lőrincz L. László is mindinkább hasonlít keleti hőseire. Ám míg a verébből bagoly lesz, be kell érnünk buddhista kolostorok kiszögelléseinek szokásos díszeivel. Thaiföldről érkeztek nemrégiben. Így hát huhogás nincsen, csak ezek a szélcsengők csengenek, csilingelnek.
Forrás: Szabad Föld, 1996. május 28.