Évekkel ezelőtt történt — igen, lassan négy éve már —‚ hogy a megszokottnál nehezebb helyzetbe került a Galaktika szerkesztősége. Már nyomdában volt az éppen aktuális szám, amikor váratlan levél érkezett és tudatta, hogy az egyik amerikai író, akinek néhány novelláját közölni szerettük volna, nem adott jogot a közlésre. Nem értettük a visszautasítást, de a legfőbb baj nem ez volt. Ki kellett vennünk az amerikai novellákat és mást tennünk a helyükre. Igen ám, de mit? Felhasználható tartalékunk éppen nem volt, az idő pedig sürgetett, a nyomda várta a csereanyagot. Lázas keresgélés kezdődött. Megfelelő méretű, jó írást kellett találnunk, s magyart, hogy ne legyenek szerzőjogi problémák. Az egyik szekrényben, a beküldött kéziratok között, már régebben ott feküdt egy vastag, kék dosszié. Lektorálásra várt, s feltehetően visszaküldésre.
Nézzük, mi van benne. Hamarosan kiderült, hogy elbeszéléseket tartalmaz. Gyors átlapozás és beleolvasás következett. A kicsípett mondatok épek, kerekek, egészségesek voltak. Jó ritmusban követték egymást, kellő belső feszültséggel. Na, nézzük az első novellát, elejétől végig. Türelmetlen olvasás következett. A történet rablógyilkosságról szólt, s csak az utolsó néhány bekezdésben vált science fictionná, akkor derült ki, hogy ,,idegenek” is beleavatkoztak az eseményekbe. Érdekes, jól megírt história volt. Profi munka. Ezután a kötet türelmes elolvasása következett, az első betűtől az utolsóig. Jó novellák sorakoztak egymás után, s köztük egy kiemelkedő: A Nagy Kupola szégyene. A kiskatonáról, akiről kiderült, hogy hangya. Igazi, ravasz sci-fi volt, csak a vége felé kezdett gyanakodni az olvasó, hogy nem emberek a szereplők. Ez a novella megmentette a helyzetet. Ment a nyomdába, hogy belekerüljön a Galaktika 34. számába.
Íróját Lőrincz L. Lászlónak hívják.

Hosszú ideig úgy látszott, hogy ebből a Lőrincz L. Lászlóból kettő is van.
Mert volt egy, aki mongol nyelvészettel, mitológiával, népköltészettel s hasonlókkal foglalkozott, valahol a Magyar Tudományos Akadémia ködborította magaslatain, s — többek között — elkészítette a világ első mongol mesekatalógusát, Mongolische Märchentypen címmel, hősi eposzokat fordított, pásztorokkal, vadászokkal barátkozott, jurtákban tanyázott, s a mongolisztika tudósainak zártkörű összejöveteleire járt, lehetőleg az NSZK-ba vagy az NDK-ba. És volt egy másik, aki gyerekkönyveket és sci-fi novellákat meg regényeket írt, pillanatok alatt megtalálta helyét a magyar tudományos-fantasztikus írók meglehetősen zárt közösségében, régi nótákat énekelt jókedvében, és felkérésre beszélgetett a hazánkba érkező külföldi írókkal, szívesen kísérgette japán vendégünket, Ida Midorit, aki később Tokióban azt írta róla, hogy ,,Lőrincz úr nagy tréfacsináló ember”.
Az egyes számú Lőrincz L. László valahogy Kőrösi Csomát, Stein Aurélt, Vámbéry Ármint, Sven Hedint juttatta az ember eszébe, tehát olyan mitikus utazókat, akik a sivatagokat, pusztákat járták, nagy folyókat úsztak át, Tibet sziklás fennsíkjain és hómezőin kóboroltak, talán azért, hogy a magyarok elveszett rokonait keressék, talán azért, hogy elkészítsék egy mongol nyelvjárás szótárát, talán azért, hogy megtalálják a hegyek között azt a barlangot, amelyben az emberiség történelmének titokzatos irányítói életüket élik. Ez a Lőrincz a világutazó és a tudós nemes keverékének látszott, megszállottnak, aki irracionális okokból — mert mit keres egy somogyi parasztfiú Mongóliában? — a mindennapi élettől távol álló ügyekkel foglalkozik, és még örömét is leli benne.
A kettes számú Lőrincz L. László viszont olyan, mint a többi science fiction író, a kocsmában, az autóbuszon vagy az utca embertömegében senki meg nem mondaná róla, hogy miközben egy üveg sört kér, a bérlete után kotorász, vagy a kirakatokat nézegeti, valójában nagy utazásokat tesz a világűrben, töpreng a robotok lélektanáról, aggódik a vegyszerekkel szennyezett termőtalajért, a túlságosan felfegyverzett emberiség sorsáért, felfigyel azokra az összeütközésekre, amelyek a jelenben zajlanak ugyan, de már a jövő gondjait jelzik, történeteken töri a fejét, hogy ,,kicsit jobb és emberibb legyen a világ” és benne könyvének olvasója.
A két személy, bármennyire különbözőnek látszik is, természetesen azonos, és mi, akik eleinte csodálkoztunk azon, hogy egy komoly tudós miért nyit be a tudományos-fantasztikus irodalom sokak által elutasított világába, ma már tudjuk, hogy nem valami Doktor Jekyll-Mister Hyde jellegű tudathasadásról van szó, hanem egy problémákra érzékenyen reagáló, a világ sokféleségére figyelő író azonos gyökerű tevékenységéről. Mert bármilyen furcsának látszik is, s bármilyen ellentmondásosnak tűnik is az avatatlanok szemében, a tudományos munkásság nincs messze a fantasztikus irodalomtól, a mongol mitológia Örökkévaló Kék Ege nincs messze a science fiction Végtelen Világűrétől, s az űrhajósok jelleme — legalábbis az irodalomban — nem sokban különbözik az epikus hősökétől.
S az egész szerteágazó tevékenység mögött ott áll az a fiatalember vagy kamasz, aki — Lőrincz L. László vallomása szerint — Kaposváron, valamikor az ötvenes évek közepén ámuldozva olvasta James Hilton eszképista regényét, a Kék hold völgyét, s elhatározta, hogy meghódítja Tibetet, a valóságot és a fantasztikumot.

Nem vagyok illetékes abban, hogy véleményt mondjak írónknak a mongolisztika területén kifejtett munkásságáról, bár olvasóként elmondhatom, hogy érdeklődéssel és izgalommal követtem gondolatait és közléseit a mongol mitológiáról és a népköltészetről írott könyveiben, s ezekben is élveztem stílusának tisztaságát és fordulatosságát. Nyugodtabban beszélhetek viszont science fiction műveiről, azokról, amelyek nyomtatásban már megjelentek, s azokról is, amelyek kiadásra várnak.
Lőrincz írásainak egyik fő erőssége a pontosan és takarékosan megszerkesztett cselekmény. Ezt azért is fontosnak tartom, mert a modern irodalomban, a külföldiben és a magyarban, mintha elfeledkeznének az írók erről az értékről, mintha megvetnék és elutasítanák a jól felépített konstrukciót és ennek elemeit, a konfliktusok fokozását, az izgalomkeltő késleltetést, a figurák cselekvésben megnyilatkozó jellemzését. A science fiction nem mondhat le, és még formailag teljesen modern változataiban sem mond le ezekről a hagyományos eszközökről. Lőrincz is ezeknek birtokában vezeti olvasóit, akár időutazásról, akár egy gyerek és egy robot különös kapcsolatáról, akár mutáns szörnyetegekről, akár — mint ebben a könyvében — egy Egyiptomban talált titokzatos, föld alatti piramisról s az évezredekkel ezelőtt Földünkre látogató idegenekről ír. Hadd jegyezzem itt meg, hogy realista társadalmi regényeiben — például a Rekviem a Kacsalábért című munkájában — is megtaláljuk ezeket az erényeket.
Képzelete erőteljes és eredeti. Látomásos képeket rajzol az apát helyettesítő robotról, a jövő elvadult és elhagyott városáról, egy hangyabolyról, a görögök közé pottyant űrhajósról vagy a föld alatti piramist kereső expedícióról. Másutt elmondtam már, hogy a science flction bizonyos értelemben a népmese rokona, hiszen igen gyakran kész motívumokkal dolgozik, mások által kitalált ötletekre, gondolatokra támaszkodik. Antigravitációs anyagot, időgépet vagy láthatatlanná tévő csodaszert nem lehet minden évtizedben kitalálni, ám ezek a ,,találmányok” alkalmasak arra, hogy segítségükkel az eredetitől eltérő tartalmakat közölhessenek az írók. Ilyenkor az író eredetiségét nem az ötletben, hanem a variáns újszerűségében, szellemességében kell észrevennünk. A nagy, minden ízében új ötletet még nem találta meg Lőrincz, de biztos, hogy a régi motívumokat eddig ismeretlen oldalukról mutatja meg az olvasónak. Jól tudjuk, hogy Egyiptom a titkok földje, de azt csak Lőrincztől tudhatjuk, hogy a sivatag homokja alatt az ősidőkben épített piramis rejtőzik, s hogy ez a piramis tulajdonképpen egy hatalmas, indulásra kész űrhajó silója.
Külön kell szólnom Lőrincz munkáinak egy sajátos vonásáról. A tudományos-fantasztikus irodalom nem arról nevezetes elsősorban, hogy részletesen és alaposan kidolgozza szereplőinek lélekrajzát. Sokkal fontosabbnak tartja a gyors és izgalmas cselekményt és ezzel összefüggésben a tettekben megnyilatkozó embert. Lőrincz ebben a vonatkozásban némileg eltér a szokásostól. Alakjait mélyebben érti, plasztikusabban jellemzi, távlatait, lehetőségeiket a maguk bonyolultságában ábrázolja. Félreértés ne essék, nem akarom ezzel azt mondani, hogy Lőrincz lélekelemző regényeket ír, nem akarom őt Dosztojevszkijhez hasonlítani, csak alakjainak átélt emberségére akarom felhívni a figyelmet.
És itt, igazsága miatt, idéznék Lőrincz írói vallomásából.
Az én novelláimban — írta — nem játszanak jelentős szerepet titokzatos gépek, szintetizátorok, és ha vannak is ilyenek, csak díszletek, amelyek között nagyon is földi tulajdonságokkal megáldott vagy megátkozott hősök mozognak.
Az idézet, tartalmának elfogadhatóságán kívül, egy nagyon fontos emberi és írói erényről, az önismeretről árulkodik.

Lőrincz L. László 1939-ben született Szilvásszentmártonban, Somogy megyében. Középiskoláit Kaposváron végezte, ott jelentek meg első írásai is, a Somogyi Néplap hasábjain. 1962-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karának mongol-történelem szakán. A mongol és a tibeti nép folklórjával, irodalmával, történetének bizonyos kérdéseivel foglalkozik. Több alkalommal járt hosszabb tanulmányúton mongolok lakta területeken: Mongóliában, Kínában, a Szovjetunióban.
1967-ben lett a nyelvtudományok kandidátusa, ettől kezdve tudományos főmunkatárs, jelenleg az MTA Nyelvtudományi Intézete mellett működő Orientalisztikai Munkaközösség kutatója. Közel száz tudományos cikke jelent meg, elsősorban a tibeti és a mongol folklór problémáiról. A mongol népköltészetről és mitológiáról szólnak jelentősebb könyvei is.
Tudományos munkássága mellett ifjúsági könyveket, tudományos-fantasztikus elbeszéléseket és regényeket, valamint társadalmi regényeket ír. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában jelent meg A Nagy Kupola szégyene c. sci-fi elbeszélésgyűjteménye és A hosszú szafári c. regénye.
Kuczka Péter (A föld alatti piramis, 1986)