Sokszor megkérdik tőlem — barátok és éppen hogy csak ismerősök egyaránt — miképpen lehetséges, hogy a ,,komoly” tudomány művelése mellett tudományos-fantasztikus elbeszéléseket írok. Olyan kérdés ez, amelyre nem is olyan könnyű válaszolni. S ha meg is kísérlem, először feltétlenül néhány életrajzi adattal kell kezdenem.
1939-ben születtem. Szilvásszentmártonban, egy kis Somogy megyei falucskában. Általános és középiskoláimat Kaposváron végeztem, ez utóbbiakat a Cukor- és Édesipari Technikumban, majd 1962-ben diplomát szereztem az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Jelenleg az MTA Altajisztikai Kutatócsoportjának főmunkatársa vagyok, c. docens, 1967 óta a nyelvtudományok kandidátusa.
Első irodalmi próbálkozásaim még Kaposvárhoz fűződnek, ahol a helyi újságban, a Somogyi Néplapban jelent meg néhány novellám. S itt, Kaposváron került kezembe az a könyv is, amely óriási hatást gyakorolt rám, s részben meg is határozta jövendő sorsomat. Ez a könyv életem első tudományos-fantasztikus olvasmánya volt: J. Hilton feledhetetlen munkája, a Kék hold völgye.
A Kék hold völgye azonban nem csak fantasztikumával hatott rám, s én nem is úgy tekintettem, mint tudományos-fantasztikus regényt. Úgy olvastam. mint a valóság kicsit szürreálissá másított képét, hiszen Tibet valóban ott van ma is, ahol a Kék hold völgyében, s az óriási hegycsúcsok ma is őrzik az ismeretlen ország minden titkát. S úgy éreztem, hogy az irracionálist, a titkokat, csak a racionális segítségével lehet megközelíteni, s a fantasztikumról való álmodozás helyett elsősorban azt kell elérnem, ami Kaposváron is elérhető ahhoz, hogy meghódíthassam Tibetet.
1957-ben felvettek a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra. S bár vérzett a szívem, hiszen mindkét tárgyat őszintén szerettem, mégis, néhány hónap után bekopogtattam az egyetemi Belső-Ázsiai Tanszék ajtaján. Szerencsémre éppen benn tartózkodott Ligeti Lajos professzor, Tibet és Mongólia máig is legkitűnőbb ismerője, s az a megtiszteltetés ért, hogy beinvitált a hallgatók és a tanársegédek által egyaránt babonás tisztelettel övezett dolgozószobájába. Leültetett egy óriási karosszékbe, s mint lányos apa a hirtelen felbukkant vőlegényjelöltet, töviről hegyire kifaggatott, hogy vajon komolyak-e a szándékaim, van-e bennem annyi kitartás, hogy sikerrel birkózhassam meg Belső-Ázsia titkaival. Amikor aztán feltette a kérdést, hogy mi volt az az impulzus, amely Belső-Ázsia megismerésére ösztökélt, és én ártatlanul bevallottam, hogy a Kék hold völgye, nem szólt semmit, csak nagyot nyelt. Végül kezet nyújtott, és csak ennyit mondott: ,,Szívesen látom legközelebbi óráimon.” Ekkor már tudtam, hogy csatát nyertem.
Kifelé menet aztán, mielőtt becsuktam volna az ajtót, még hallottam, amikor az előszobában ácsorgó tanársegédekhez fordul, és elégedetten dörmögi: ,,Kicsit hülye még, de majd kinövi!”
Azóta valóban sok mindent kinőttem, de a Kék hold völgyét nem tudtam feledni soha.
Ezután a tanulás gyakran rideg és száraz évei következtek. És amikor már-már úgy éreztem, hogy belefulladok a tibeti és a mongol genitívuszok és datívuszok mocsarába, lehunytam a szemem, hogy felvillanhassanak előttem a Kék hold völgyének fehér sapkás hegycsúcsai, s újult erővel forgathassam a nyelvtankönyveket, pergessem a több száz éves tibeti fóliánsok lapjait.
Aztán lassan kibontakozott előttem egy csodálatos világ: Kelet világa, ahol a fantasztikus úgy él a reális mellett, mint két ikergyerek egy családban, s a racionálist úgy követi az irracionális, mint embert az árnyéka. S később, amikor hátamon magnetofonnal róttam Mongólia úttalan útjait, éjszakáztam a Góbi-sivatagban, vagy dőltem tábortűz mellé a mongol Altaj hófedte csúcsainak szomszédságában, s mellettem öreg, szinte időtlenné ráncolódott arcú pásztorok mesélték ősi folklórjukat, úgy éreztem, hogy a Kék hold völgyébe jutottam, s ami itt történik velem, nem valóság, csak álom vagy éppen a fantázia szüleménye. S akkor, éppen ott, a sivatag homokján vagy egy ezüstösen fénylő tó partján döbbentem rá, hogy minden élvezet csak feleannyit ér, ha nem oszthatom meg másokkal. Hogy bár nekem hallatlan örömet okoz egy-egy sziklafelirat megfejtése, bölcs beszélgetés egy-egy vörös palástú buddhista szerzetessel, nem lehet teljes az örömöm, ha nem irhatok róluk, ha nem érezhetem, hogy írásaim nyomán másokat is megejt Kelet varázsa.
Ezért kezdtem el írni. Előbb szakmai jellegű népszerűsítő könyveket, majd ifjúsági regényeket. S ekkor ismét elkapott az. írásvágy, amelyet oly hosszú időn át elfojtottam magamban.
Ezekben az években szakkönyveken kívül szinte nem is olvastam. mást, mint tudományos-fantasztikus irodalmat. Előbb külföldi útjaim során szedtem össze rengeteget, később pedig a szerencsére megindult Galaktika biztosította rendszeres szellemi csemegémet, De ekkor még nem gondoltam arra, hogy magam is tudományos-fantasztikus írásokat produkáljak.
Pedig gondolhattam volna. Gondolhattam volna, hogy aki egyszer betért a Kék hold völgyébe, soha nem szabadul a varázsa alól. Előbb vagy utóbb, de magának is cselekvő részesévé kell lennie mindannak, ami a Kék hold völgyében történik.
Hiszem és vallom, hogy semmilyen tudósnak nincs joga elefántcsonttoronyba zárkózni, semmiféle tudomány nem adhat felmentést az alól, hogy a tudós is kivegye részét annak a társadalomnak a szépítéséből, amelyben él. Aki csak a tudományának él, s nem törődik a körülötte zajló élettel, megsütheti a tudományát. A tudomány célja nem lehet más, mint az élet, s nem maga a tudomány.
Így aztán egyre jobban szorongatott a kényszer, hogy írjak mindarról, amiről írnom kellett: életről és halálról, szerelemről és kiábrándulásról, korunk nagy kérdéseiről: a békéről és a háborúról, demokráciáról és diktatúráról, egyszóval mindarról, ami engem és kortársaimat foglalkoztat.
Tudományos-fantasztikus elbeszéléseimet egyetlen cél érdekében írom. Talán kissé közhelynek tűnik, de szeretnék a magam módján hozzájárulni ahhoz, hogy kicsit jobb és emberibb legyen az a világ, amelyben élünk, s amelyet majd fiainkra és unokáinkra hagyunk.
Az én hőseim is néha űrhajósok, akik messzi csillagokról érkeztek a Földre, hogy igazságot tegyenek, vagy beavatkozzanak az emberek sorsába, de ők is elsősorban az embert és nem a technikát képviselik. Az én novelláimban nem játszanak jelentős szerepet titokzatos gépek, szintetizátorok, és ha vannak is ilyenek, csak díszletek, amelyek között nagyon is földi tulajdonságokkal megáldott vagy megátkozott hősök mozognak.
Talán Kelet hatása az is, hogy rendkívüli módon vonzódom a mitológiához. Szeretek eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... Ha Héraklész találkozik egy űrhajóssal, aki... és így tovább.
Hőseim eljutnak a jövőbe is, miért is ne jutnának el, hiszen a tudományos-fantasztikus irodalomban sok minden lehetséges. De ott is, bármennyire el is távolodjanak tőlünk időben és térben, emberi-földi problémákkal viaskodnak, mert hiszen nekünk elsősorban ezeket kell megoldanunk. A távoli jövő embere majd megoldja a magáét. Ha ugyan lesz még ember a távoli jövőben.
Én azért írom, amit írok, hogy legyen.
Lőrincz L. László (A Nagy Kupola szégyene, 1982)